Alexandriában született és ott is élte le élete nagy részét. Korai éveire vonatkozóan Euszébiosz Egyháztörténetében olvashatunk, de annak megbízhatatlansága miatt az ott közölteket óvatosan kell kezelni. Az biztos, hogy sokat utazott, járt Rómában, Athénban, széles látókörű, nagy tudású bölcs tanító volt. Sokan úgy tartják, hogy Órigenész volt alexandriai Kelemen (kb. 150- 215) szellemi utódja, életművének tovább folytatója, elméletei kései kibontakoztatója. Kiválóan ismerte a görög irodalom klasszikusait és iskolája munkaprogramjában szerepelt a nagy filozófusok műveinek tanulmányozása. A 'szentírás' témaköréhez tartozó dokumentumok nagy többségét állandóan olvasta és sok szöveg részt állítólag kívülről tudott idézni.
Irodalmi munkássága rendkívül gazdag, hiszen folyamatosan írta magyarázatait az általa szentnek tartott írásokhoz, ám azt tudnunk kell, hogy a számtalan szerzeményének csak egy kis töredéke maradt ránk, és azok sem eredeti hitelességükben. Kommentárjait, teológiai írásait vagy lerövidítve vagy csak kivonatolva másolták, ami változtatás még mindig nem volt elég a későbbi atyáknak, mert a fordításoknál fokozott figyelemmel kisért szempont volt a rövidítés és a jámbor egyszerűsítés. Fontosnak tartom megemlíteni Rufinus atyát (kb. 340-410), aki görögből latinra történő fordítás közben egyfolytában javítgatta, átírta Órigenész műveit, igyekezett eltüntetni belőle az V. évszázadban már eretneknek számító eszméket. Például említeném Órigenész, Pál apostol Római leveléhez írt kommentárját amely Rufinus fordításában egyben rövidítés is: az eredetihez viszonyítva csupán egyharmada. Sok munkájából még ennél is nagyobb arányban hagyták ki a misztikus gondolatokat, rövidítették, vagy éppen átírták azok lényegét, hogy még véletlen se csengjen abból ki gnoszticizmus. Szövegátírásoknak, javítgatásoknak, rövidítéseknek köszönhetően nem könnyű kihámozni, hogy Órigenész mennyire volt ortodox, mennyi ellenszenvvel viselkedett a pogányok és gnosztikusokkal szemben és miképp értelmezte Jézus krisztusi
beteljesedését. Csupán ebből a bizonytalan közegből kísérelhetjük meg összeállítani eszméit, bemutatni azon nézeteit, mely jellemzője lehetett a korai keresztény egyház legnagyobb gondolkodójának.
Nyíltan, egyenesen Órigenész Platón, vagy más ókori gondolkodó írásait nem helyezi előtérben: soha nem hozza segítségül, ám mégis sokszor merít – anélkül hogy hivatkozna rá - elmélete alátámasztására a korábbi nagy bölcselők elképzeléseikből. (Elfogadta pl. és tanította a lélek Istennel való rokonságának platóni tételét és még sok más bölcseletet is.) A klasszikus platonizmusnál, - attól függetlenül, hogy nagyra tartotta - mégis sokkal több szál kötötte az un. közép platonizmushoz; mint Albinosz, Numeniosz, Attikosz filozófiájához. Látogatta a filozófus Ammoniosz Szakkasz előadásait, akit tanítójának tekintett. Ammoniosz Szakkasz híres görög filozófus az alexandriai Újplatonista iskola egyik megalapítója többek között azt tanította, hogy a keresztény és a pogány hit helyesen értelmezve, valójában nem különbözik egymástól, mindkettő egy tőről fakad és így mindkettő ugyan az.
Órigenész jártas volt a különböző filozófiai iskolák tanaiban, könnyedén igazodott el a platonikus, arisztotelikus, sztoikus, epikureus álláspontok között. Ő maga olyan tanrendszert állított fel, mely a platonikus előfeltételek elfogadását, nagyobb mérvű érvényesítését kívánta meg. Sztoikus filozófia segítségével oldotta meg az etikai kérdéseket, a gondviselés kérdését. Tisztában volt a Jézus Misztériumához tartozó rendkívül gazdag vallásirodalmi anyag meglevőségéről, mint azt ő is írja Lukács kommentárjában: „nem négy Testamentum volt eredetileg, hanem nagyon sok, melyekből az elődök kiválasztottak négy szent iratot megszabadításunk szemléltetésére.”
Töredékesen maradt ránk a Hexelpa című óriási fordítási és szöveg összehasonlítási munkája, melyben Órigenész párhuzamos oszlopokban írva egymás mellé állította az Ószövetség héber szövegét és annak különböző fordításait összehasonlítás céljából. Az egymás mellé felrótt szövegekben soronként, szavakként jelölte be az eltéréseket, hiányosságokat, amit bizonyítékként könyvelt el az allegorikus megközelítés alátámasztására. Rengeteg kommentárt írt az Ószövetség, Újszövetség szövegeihez, (Jánoshoz pl. 33. magyarázatot írt) és ő volt első igazi értelembe vett módszeres szentírás-magyarázó. Szentírás-magyarázataihoz elengedhetetlennek tartotta az allegorikus értelmezést. Azt vallotta, hogy allegorikus értelmezés nélkül a szent szövegek, - különösen az Ótestamentum – nem tűnnek többnek, mint régi törzsi hagyományok, szertartási törvények halmazának, melyekkel nem lehet mit kezdeni.
Hasonlóan szellemi elődjéhez Alexandriai Kelemenhez, Órigenész is sokat bírálta a pogány és a gnosztikus vallások sokféle megnyilvánulásait, ám ennek ellenére mégsem lehet őt pogány-gnosztikus hitrendszereket gyűlölő fanatikus ortodoxnak tekinteni.
Maguk a gnosztikusok és pogányok is állandóan vitáztak, egymás elméleteit szüntelenül - néha gorombán – támadták, bírálták egymást, és Órigenész is hasonlóan cselekedett. Ám azért kinevezni Órigenészt ortodox vallásvédelmezőnek, mert támadta pl. Kelszoszt, helytelen. Mert tudniillik, Órigenész a nála korábban élt híres gnosztikus tanítóval, Kelszosszal is vitába száll, hogy ‘Kelszosz Ellen' című munkájában bizonyítsa saját igazának bölcsességeit. Kelszosz világos és logikus érvelése kibillentette az amúgy magabiztos bölcs Órigenészt, a feltett kérdések meg különösen rosszul eshettek: „Ha a zsidók prófétái megjövendölték, hogy Jézus az Istenüknek Fia lesz, akkor lehetetlen megértenünk, hogy a zsidók Istene Mózes közvetítésével azt parancsolja a zsidóknak, hogy kincseket gyűjtsenek, kiterjesszék uralmukat, betöltsék a földet, ellenségeiket – a gyermekeiket is beleértve – hányják kardélre, és kiirtsák egész fajtájukat. Mondom tehát: ha Isten így viselkedett, akkor lehetetlen megérteni, hogy az ő fia, ez a názáreti ember, a fentiekkel teljesen ellentétes törvényeket hozott; kijelentette, hogy a gazdagok és a méltóságokra, bölcsességre, dicsőségre törekvők nem közelíthetnek az ő Atyjához, hogy nem kell többet törődnünk az étellel, mint a varjaknak, és a ruházattal, mint a liliomoknak, végül, hogy ha valaki megüt, fogadjuk a következő ütést is. Hát ki hazudott? Mózes-e vagy Jézus? Vagy talán az Atya, amikor elküldte Jézust, megfeledkezett a Mózesnek adott parancsairól?” Órigenész ingerülten válaszol, és azzal próbálja megcáfolni Kelszoszt, hogy magyarázatában az ószövetségi szövegeket túlszínezett jelképekbe öltözteti. Az ilyen válasz azonban sokak számára nem meggyőző.
Az Ószövetségben számos helyen előforduló kegyetlenség (ellenség leölése) tényét allegorikus megoldásokkal szeretné megközelíteni: „Amikor azt állítja, reggelenként kiirtottam a föld minden bűnösét, hogy kigyomláljak az Úr városából mindenkit, aki törvénytelenséget művel, a próféta átvitt értelemben mondja a földnek a testet, amelynek törekvése Isten ellensége, az Úr városának pedig saját lelkét, amelyben Isten temploma volt.” (Kelszosz ellen, 7:22) Szerinte az Ószövetségben leírt borzalmas dolgok sosem történtek meg, hanem belső lelki vívódások képletes kivetítései és ezeket nem is szabad másképp értelmezni.
Kelszosz platonikusnak vallotta magát, ám Órigenész az ‘ortodoxiája' ellenére mégis nagyobb platonikusnak bizonyult még Kelszosznál is. Védőmunkájában nem akarta követni a korábbi ortodox apologéták érveit; miszerint a kereszténység isteni eredete Krisztus csodatételeivel, feltámadásával bizonyított, valamint az Ószövetség idevonatkozó próféciáit sem hangoztatta, nem hozta előtérbe, mint azt a korábbi atyák tették. Talán ő maga sem hitt ezekben a magyarázatokban, mert mindig tartózkodóan viselkedett más félművelt atyák védő, vitatkozó szerzeményeivel szemben. Írásait olvasva sokszor felvetődik a kérdés, valójában milyen 'ortodox' is volt Órigenész?
Sok nagy tudással rendelkező ókori bölcs élt a bírálat ellenérvével, melynek igazával saját elképzeléseit jobban alátámasztottnak vélte. Órigenész is másképp értelmezett olyan viták tárgyát képező hitbeli alapfogalmakat, mint a mennyei gondviselés, rossz kérdése, az anyag és a test szerepe az üdvrendben, az akaratszabadság, az isteni igazságosság, stb. A kereszténység jelzőjeként használta a 'telete' kifejezést, ami 'beavatást' jelent.
A pogány filozófus Lukianosz (kb. 117-180) a korai kereszténységet a Misztériumok egyik válfajának vélte és Órigenészhez hasonlóan azt 'új-teletének' (új-beavatásnak) hívja. Ha igaz az, hogy Órigenész magát ortodox kereszténynek tekintette, akkor e kifejezés értelmezése (különösen a korai atyák szellemiségét illetően) egy új elméleti kategória létrehozását kívánja meg.
Nézzünk egy példát, mire is gondolok. Órigenész mindig nagy súlyt fektetett az ember szabad akaratának hasznosítására. Művében (Princípiumokról) Órigenész több helyen hangsúlyozza minden értelmes lény szabad akaratát. Ez a szabad akarat vezetheti vissza Istenhez a tőle elfordult embereket, amire lehetőség nyílik a bűnbánat által. Szabad akaratából fordul el tehát az istentől (jótól) az ember és szabad akaratából térhet hozzá vissza. Ez a bűnbánó, jóra törekvő szabad akarata megnyilvánulhat az ember jelenlegi életében, vagy egy következőben egy másik testben. Az ilyen elképzelés elvetendővé vált a későbbi ortodoxia szemében, mert túl sok súlyt helyez az egyén szabad akaratának kinyilvánítására. Továbbá érvként hozták fel: ha az egyénnek lehetősége nyílik, hogy bármelyik élete folyamán határozhat, választhat az Istennel történő egyesülésben, akkor elvész az örök kárhozattól való félelem. Márpedig a kárhozat, félelem, bűn mindig is erős nyomatékkal hangoztatott propaganda fogalmak voltak, melyekkel a dogmatikus keresztények hatásosabban előtudták adni teológiájukat. A szabad akarat ilyen mérvű hangoztatása ellentétes a dogmatikus szellemiséggel, mely úgy tanítja: az ember megváltása nem a szabad akaratból eredő döntéshozatal függvénye, hanem a Jézus Krisztusban vetett hit korlátlan elfogadása. Ahogy a mai vallásvédelmező történészek – a pogány gondolkodók bírálataira hivatkozva – eltorzítva kisajátítják munkásságát, és egyértelműen ortodox katolikusnak nyilvánítják Órigenészt, akiben csak halványan lappangott a félreértésből adódó miszticizmus: az úgy helytelen, hiszen pl. a világegyetem körforgásáról vallott nézetei inkább távol-keleti elképzelések és teljesen szemben állnak a judeo-keresztény felfogással. Órigenész szerint ez a világ mindössze egy a sok közül, létrejötte előtt is létezett egy másik univerzum és ezen világunk megszűnése után, ismét új világ teremtődik, és ez így fog folytatódni tovább az idők végtelenségéig. Kereszténysége inkább pogány-eretnek-gnosztikus volt a mai felfogásunknak megfelelően, mint olyan dogmatikus-ortodox, aki csak az írás betű szerinti történetben találja meg a megigazodás kapaszkodóit. Hiába írt garmadával olyan gondolatmeneteket, melyek édes dallama jólesett az ortodox füleknek, eretnek-miszticizmusa mégis sokszor tisztán kicsengett.
Ez a pogány-eretnek-gnosztikus szellemiség leginkább a lélekvándorlásról vallott nézetiben nyilvánul meg. Úgy vallotta: az anyagi világ mulandó, az ember földi élete a lélek örök életének csak egy szakaszát jelenti. A világ teremtése ugyanis örökké tartó folyamat: mi világunk előtt is voltak világok és e világot követik majd újabbak. A lélek a testtel való egyesülés előtt is létezett s létezni fog a testöl való elválás után is és az egyik testből a másikba vándorol mindaddig, míg meg nem tér Istenhez. Azután már nem születik le
újból a fizikai testbe soha többé. Úgy hirdette, minden lélek végül is visszatér az Istenhez. (Még a bűnösök is, többszöri purgatórium/leszületés után.) A lélek a földi élet után is tovább él és nem csak úgy értelmetlenül létezik, hanem tovább fejlődik Isten megismerésében. A jövendő életben [mert újra visszaszületünk] tudásunk gazdagabb lesz, nagyobb mértékben fogja felülmúlni jelen tudásunkat, aminek példázatára az Ószövetség és az Újszövetség viszonyát hozza fel. Ezek a hitbeli elvek szinte teljesen megegyeznek a Brahmanizmus, Buddhizmus, és az évszázadokra visszanyúló pogány misztika lélekvándorlás tanításaival, miszerint újból és újból leszületünk állandóan tökéletesebbé válva, lelki-szellemi világunkat egyfolytában gazdagítva. Az újjászületés kerékforgásának előre történő haladását Órigenész így írja: „Az egyház által hirdetett evangélium a jelen élet viszonyai között abszolút igazság, de relatíve ahhoz az igazsághoz képest, melyet Isten a jövendő életben fog még kinyilatkozni.”
A reinkarnáció elmélete heves ellenállást váltott ki kortárs és későbbi keresztény teológusok között, mivel az leminimalizálja Jézus Krisztus szerepét. Így nincs szükség, (nem lényeges) az ebben az életben történő megváltásra, mert az elkövetkező élet megint lehetőséget adhat az üdvözülésre. Így, ha az új életekben ismét van esély, akkor Krisztus feltámadása elveszíti kimagasló egyediségét, eltörpíti eget-földet mozgató páratlan mivoltját. Mi szükség van tehát Jézus Krisztus megváltására – tették fel az ortodoxok a kérdést – ha a lélek mindig elszakad a testtől és egy másik testbe születik vissza? Ha ez így van, akkor a bűnösök és az igazak egyformán megint leszületnek és, akkor Jézus a semmiért halt meg a keresztfán. Nem teljesen világos, hogy Órigenész miben látja Krisztus megváltói szerepét, pedig Krisztust megváltónak nevezi, de ugyanakkor úgy látja, hogy Krisztus csak része az isteni tervnek, de nem ő maga a megváltás lényege.
Órigenész nem értett egyet avval az ortodox felfogással sem, miszerint a bűnösök és a pogányok lelke haláluk után örökkön a pokolban fog szenvedni, mivel szemben úgy hirdette, hogy idővel minden lélek megváltatik és így immáron megtisztulva újból leszületik. Minden bűnös megmentetik, beleértve a démonokat is, sőt a Sátánt is, mert az eszkatológiai álláspontja szerint: a végén a Logosz őket is megtisztítja az isteni kegyelem által. Szerinte, az isteni kegyelemnek különböző mértékei vannak és az mindenkire (a Sátánt is beleértve) érvényes. Legjobban az eszkatológiai tanítása tért el a zsidó elképzelések babonaságában tévelygő keresztény társaitól, akik abban hittek, hogy az idők végeztével mindenki ugyanabban a testben fog feltámadni, amelyet birtokolt. Az ilyen testi feltámadást lehetetlen badarságnak tartotta a nagy filozófus. Mivel szerinte a lelkek már a születésük előtt is léteztek ezért a megtisztulás után új testben születnek újjá, ezért nincsen örökké tartó pokol és minden teremtmény részesül a megváltásban. Órigenész a feltámadással kapcsolatosan igyekezett Pál apostol tanításához igazodni („Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban”. I. Kor. 15-42), mely már a megírása pillanatában két értelmezéssel bírt; misztikussal, és testi értelem szerinti megközelítéssel. A jelen fizikai test feltámadását materialista nézetnek tekintette.
Más korai keresztény atyák végidőre vonatkozó nézeteit Órigenész ugyanolyan megközelítéssel fogadta el csupán, mint a többi keresztény teológia tételt; „Szimbolikus nyelven fejezik ki tartalmukat, de ha valaki szó szerint, materiálisan fogja fel azokat, akkor az értelmetlen és elvetendő.” Szentnek vélt könyvek, iratok tartalmát, azok mondanivalóját ilyen formában megközelíteni gnosztikus és eretnek, mert a gnosztikusok állandóan minden írást, könyvet allegorizálták, kimutatva mitológiai jelentésüket, a világtörténelmben végbement valós eseménysorozatnak vélt krisztusi fellépés tárgyalását elhanyagolták vagy határozottan tagadták. Órigenész természetesen ilyen messze azért sosem ment, de a szentírások szimbolikus értelmezései, az idevágó kijelentései, az a módozat ahogyan a nehéz szövegek mögött levő képletes mondanivalót lefordította, már az ő idejében több ortodox atyát ellenségévé tett. Többször sütötték rá az eretnekség bélyegét.
Az evangéliumok szerzői nem száraz tényleírásra törekedtek, a cél nem a pontos történelmi adatok közlése volt Órigenész szerint, amit a jelentős eltérések is mutatnak, hanem inkább isteni, szentséges igazságok kinyilatkoztatása. Az alaptételek meghatározása inkább fontos, mint a történelmi leírások, melyek jelentősége másodlagos. A nagy filozófus világosan kimondja, hogy Jézus történelmi szerepe nem fontos mert, csak a
személyéhez kötődő igazságok a fontosak, melyek igazi értelemmel telítettek.
Mindig a lelki jelentéseket kereste a szentírás történetei mögött, mely elbeszélések szimbolikus tanításként jöttek létre és csak spirituális értelme van. Akárcsak alexandriai Kelemen és más alexandriai gnosztikus-keresztény gondolkodó, Órigenész nem tanította Jézus történelmi fellépését, nem hirdette teste fizikai feltámadását.
Az ókor egymással versengő, keresztény szektái között a Szentháromságtan pontos értelmezése mindig eltérő viták alapját képezte. Órigenész úgy tanította, hogy a Szentháromságot kitöltő ‘személyek' különbözők, ám a személyek valós különbsége ellenére hangsúlyozta a Fiú Atyától való örök születését. A szentháromsági személyeket egylényegűségük ellenére is egymásnak alárendelt állapotban tüntette fel, egymás alatti-feletti viszonyban szemlélte. Tömören összefoglalva; az Atya az első, mert ő minden létező eredete, a Fiú földi birodalmában tartozik minden értelmes emberi lény, a Szent Lélek pedig áldásával megtölti a szenteket és hatását a megkeresztelkedett hívőkben kamatoztatja. Úgy látta az Atya alá van rendelve a Fiú, és a Fiú alatt van a Szent Lélek. A Fiú a 'Logosz', a második személy, aki közvetítő az Atya és a hívők között. Emlékezzünk a Didakhében is Jézus és Dávid 'közvetítő', intermediatív (közbenső) más szóval alárendelődött beosztásban szerepel. Ez a lételemi felépítés tükröződik vissza – szerinte – a szentírások üdvtörténeti egymásutániságából.
Egy másik magyarázatában úgy mondja: a szentiratok szó szerinti történelmi-jelentés helyett a leírások lényege inkább megfelelőbben vonatkoztathatók az egyházra, annak képletes viszonyaira vagy jobban alkalmazhatók a lélek és Isten viszonyának szimbólikus bemutatására. Többféle burkolt, tanítási rendszer meglevőségét látta tehát, mind az Ó, és mind az Újtestamentumban. Három szinten kell a szentírásokat szemlélni, átélni: az első a betű szerinti (testi-historikus), a második az allegorikus (léleknek megfelelő), „mely már előrelépett”, és a harmadik, ami a gnózist feltárja (misztikus), annak, aki „tökéletesítette a lélek törvényeit.” Ez a többféle jelentésről szóló órigenészi tanítás nagy népszerűségre tett szert a misztikus Jézust követő körökben, - vagy éppen a későbbi keresztény misztikában - de ugyanakkor már a kortárs ortodox szentírás-magyarázok éles bírálat tárgyává tették. Órigenész felfogása a szentiratok történelmi jelentésének másodlagosságáról, valamint a lélekvándorlásról, szabad-akaratról hangoztatott elvei már alaposan kiváltották kortárs atyák nemtetszését.
Más, ennél jobban elvonatkoztatott témákkal is sokszor bosszantotta, megbotránkoztatta kora vaskalapos egyházvezetőit. Órigenész a gnosztikus Kandidosszal szemben állította, hogy az ördögnek is lehet reménye az üdvösségre, még az ördög is megváltható. Ezen állítása szervesen hozzájárult az ellene irányult kampányhoz ami nem csak a kiközösítéséhez vezetett, de menekülni is kénytelen volt Alexandriából. Ellenállást váltottak ki azok a nézetei is, miszerint a csillagok és a mennyei égitestek élőlények, lelkük van és létük racionális, célszerű. Későbbi korok, dogmákban megerősödött atyái Origenészt eretnekké nyilvánítottak, felróva számlájára többek között, hogy a kereszténységet megrontotta a hellén műveltség mérgével.
Methodosz, Szent Jeromos, szalamiszi Epiphanosz, - hogy csak néhányat említsünk - voltak azok az ultra-ortodox atyák, akik éles támadásukkal közvetve hozzájárultak, hogy az 533. konstantinápolyi zsinaton Órigenészt kiátkozták az egyházból. Több tételét elítélték, és a reinkarnáció tanát elfogadhatatlannak nyilvánították a katolikus egyház számára.
Órigenész monumentális munkássága mély hatást gyakorolt a misztikus-gnosztikus Krisztus követőkre éppúgy, mint az ortodox kereszténységre. Porphüriosz a híres filozófus személy szerint ismerte Ammoniust és Órigenészt, akiket 'nagy Platonistáknak' nevezett. Plotinosz (kb. 200-269) a misztikus filozófus - Gallienus császár kedvence - tanítványa volt Órigenésznek és Ammoniusnak is, mikor Alexandriában tevékenykedett. (Porphüriosz, Plotinosz tanítványa volt) Minden átírás és hamisítás ellenére a korai szerzetesmisztika bizonyos áramlatai Órigenész metafizikai, kozmológiai és pszichológiai tanításait alap-princípiumként használták Jézus Misztériumának helyes értelmezéséhez. Népszerűsége ma sem szűnt meg, számos vallástörténész szentelt könyvet, tanulmányt az utóbbi évtizedekben Órigenész személyének, tanításának, a vele kapcsolatban felmerült kérdéseknek.