A zsidó származásu Irenaeus (kb. 130-200), valahol Kis-Ázsiában született, de életének számon tartott részét Galliában, Lyonban püspökként élte le. Fő műve ‘Az eretnekség ellen, avagy, a hamis gnózis cáfolata', melyben főleg Markion és Valentinosz tanait cáfolgatja, de mondanivalójának bizonyítására más gnosztikus tanítóktól is idéz. Ez a mű öt könyvből áll és csak latin fordításban maradt meg. Euszébiosz szerint léteztek más Irenaeus írások, levelek, ám ezekről semmit sem tudunk, nem lehettek nagyon ismertek, mert nem található róluk feljegyzés a korai egyházirodalomban. Az egyház korai kritikusa, Photius figyelmeztet: „az igazság tisztasága az eklézsia hagyományában meg van hamisítva (Irenaeus által) és így annak olvasata téves.”

Még mielőtt írásába beletekintenénk fontosnak tartom kihangsúlyozni azt a tényt, hogy ő az első keresztény atya aki ismerte és birtokában volt az általunk is ismert négy bibliai evangéliumnak. Ő az aki először megadja a négy különböző szerző nevét, mint Márk, Lukács, Máté és János, kiknek írása később a bibliai Újszövetség alapját képezték. Téves az a felfogás, miszerint nálánál korábban élt atyák [Tatianosz, Polükarposz, Jusztinosz] idejében ezek a művek ismertek lettek volna. Ugyanez a helyzet az Apostolok 
Cselekedeteivel is: Irenaeus előtt soha senki nem idéz belőlük, még címük sincs említve sehol. Az ortodox atyákat, de különösen Irenaeust bántotta, hogy Markionnak, a keresztény-gnosztikus bölcsnek volt egy 'szent' könyve, mely állítólag Szíriából származott és szamárian nyelven íródott. Ezt a becses kéziratot Markion 145 körül hozta magával Rómába. Markion ez mellett saját maga is írt egy Evangéliumot melyhez hozzácsatolt 10 Pál apostolnak tulajdonított levelet is. Markion szentiratgyűjteménye teljesen elveszett és csak apologéták hivatkozásaiból van egy kis ismeretünk létezéséről és tartalmáról. Ennek a műnek ellensúlyozására Irenaeus kiválasztott négy olyan vallásművet, - a több száz Jézus Misztériumához kötődő dokumentumból, (Márk, Máté, Lukács, János) mely neki megfelelt, majd azokat átírta, passzusaikat átrendezte, ezáltal megteremtette az ortodox kereszténység teológiai alapjait. Hogy ezeken az írásokon ő maga mennyit változtatott, írt át, azt talán sosem fogjuk megtudni.

Salamon Reinach, 'Orfeusz' c. könyvében úgy írja, hogy Irenaeus a négy hasonló evangélium anyagát négy vallásközösség gyűjteményéből szedte össze, majd azokat átgyúrva/átírva hozta forgalomba. A Palesztinában működő gnosztikus-zsidó Ebionitáké volt Máté, Markion Szíriából áthozott Evangélium kapta később a Lukács nevet, Valentinosz gyülekezete rendelkezett eredetileg János Evangéliumával, míg a legidősebb Márk az alexandriai keresztények birtokában volt. Persze, ezeket nem szabad mai szövegformában, szövegrendezésben elképzelni, sokkal inkább mint laza összefüggésű cselekménytörténeteknek, példaértékű bölcselettanítások voltak, melyekben a krisztusi megváltás üdvtörténetének allegorikus tanításai domináltak, minden történelemben lezajlott esemény földi fontossága helyett.
Hiába vette át a gnosztikus keresztények szent iratait, azok hermeneutikai (értelmezéstan) rendszerét nem értette, minek következtében felháborodva bírálta őket, mert a gnosztikusok semmit sem voltak hajlandók történelmi értelemben elfogadni. Képtelen volt megemészteni, hogy a nálánál több tudással, részletesebb vallásirodalmi ismeretekkel rendelkező gnosztikus bölcsek, a mitoszok kozmikus hőseit, megváltóit nem tekinthették igazi, valóban élt embereknek. A gnosztikusokat támadó, lenéző hozzáállás egyik alapját képezte nála, az a sajátos elképzelés, hogy hitrend rétegeződése szempontjából a zsidók a hátul kullogók, üdvtörténetben lemaradtak, míg a pogányok a lehetséges reménység, akik még az egyház népévé lehetnek. Külön rétegben voltak a gnosztikusok: az üdvtörténet keretein kívül álló, kiút nélküli, szellemiekben megrekedt, veszedelmes csürhe. 
Különösen a gnosztikus mítoszokat tartotta veszedelmesnek, mégpedig az azokban számtalan helyen előforduló mozzanat és meserészlet miatt, melyek teljesen megegyeztek az őáltala megváltoztatott evangéliumok részleteivel. Gyűlölte őket, mert hittek Krisztusban ám visszautasították a történelmi Jézust. Sokat kesergett az miatt, hogy a "gnosztikusok állandóan változtatják mítoszaikat, végtelenségig tovább szövögetik azokat, az eredeti neveket önkényesen kicserélik, tanításaikat állandóan átalakítják, mindent kiforgatnak …" Ez így mind igaz is! Egyvalamivel azonban nem tudta őket megvádolni: a gnosztikusok soha sem akarták mítoszaikat történetesíteni! Ez Irenaeus atya és más korai ortodox atyák első számú tevékenysége volt. Ő maga képtelen volt a gnózis lényegére rátapintani, nem értette, hogy lehetséges a lélek tökéletesítése, a megvilágosodás és ezért azt nem létező, a valóságban nem megtörténő lehetetlenségnek tartotta csupán. Kitalált üres értelmetlenségnek, ami csak csúfot űz az ő üdvtanából. Szerinte a gnózis nem egy bármikor megkapható/elnyerhető lelki megvilágosodás, lelki újjászületés, hanem egy fizikai test, mely keresztény gnózis nem a karizmatikus, különleges képességekkel rendelkező tanítók útján marad meg és fejti ki áldásos hatását, hanem az csak, az ő 'szentírásába' öröklődött tovább: „Az igazi gnózis az apostolok tanítása, … a püspöki utódlás szerint Krisztus testének karaktere (jellegzetessége), ami az írások tökéletes megőrzése, átadása által jutott el hozzánk.” (4. k. XXXIII.-8)

Hasonlóan Jusztinoszhoz ő is azt a tévtant vallotta, hogy a gnosztikusok voltak azok, akik kiszakadtak a kereszténységből, de mivel tanításuk alapjait az 'igazi, eredeti' kereszténységből merítették, így nem lehet saját múltjuk, egyéni hagyományuk, és ennek a hamis hozzáállásnak az alátámasztására szándékosan figyelmen kívül hagyta a gnosztikus mítoszok ősiségét. A saját okosságait, a logikátlan, babonás tételeit azonban nagyon kellemetes színben látta. Az általa átírt 'szentírással' kapcsolatos magyarázatait mindenki számára érthető, világos jelentésű tanításoknak tartotta; melyek összefüggései értelemszerűek, zárt, szilárd rendszert alkotnak. Természetesen, hogy más is így lássa magyarázatait, ahhoz alapkövetelmény az Újszövetséghez kötődő szent iratok minden sorát szóról-szóra elhinni, - az ő szavaival élve - „egyházi értelmezés szerint szemlélni.” Bármit is megkérdőjelezni, mint pl. a test fizikai feltámadása, a gnosztikus hagyományok alapján allegorikusan értelmezni akármit is az evangéliumokból: eretnekség! Irenaeus az egyik legmakacsabb harcosa volt a testi feltámadás értelmetlen doktrínájának, melynek létrehozásában, megteremtésében jelentős szerepet vállalt. Nem a racionalista gondolkodásmód, hanem a kényszerűség vitte rá, hiszen világosan látta, hogy ez az egyetlen sarkalatos hittétel, ami nincs meg a pogány misztikában, sőt, a pogány bölcsek kinevetik azokat, akik szó szerint értelmezik az allegorikus 'testi-feltámadást'. A pogányok zavaros babonának tekintették a holtestek újjáéledést és csak a lélek örök létét vallották. Irenaeus is – a többi kora ortodox atyához hasonlóan – jól látta; ha nem ajánlják fel követőiknek a testi feltámadást, akkor semmivel sem képesek többet ajánlani a többi pogány misztikus vallásnál; Józsua misztikája – enélkül – lényegileg nem több, mint Attiszé vagy Dionüszoszé. Ezért volt elkerülhetetlen a mítosz historizálása, ezért volt fontos a hullák feltámasztása, a testi feltámadás szélhámos ígérete. Az ötödik könyvének majdnem a felét a test feltámadásának bizonygatására szenteli, élesen bírálja azokat, akik tagadják a testi feltámadást és a 'testünk feltámadását, felkelését, feléledését' olyan erősen hangoztatja, hogy már maga is szinte elhiszi. „Mindenkinek el kell fogadnia, hogy a holtak testei képesek életet nyerni.” (Iraeneus, Eretlenség Ellen, 5. könyv, IV.-1-2) „Miképpen testünk nem a saját anyagából (szubsztancia) képes feltámadni, hanem az Isten hatalmától …” (5 k.VI.-2) „Ő, aki Krisztust feltámasztotta a te halandó testedet is feléleszti.” (5. k. VII.-1) Ugyanezt ismétli a X.-2 fejezetben – hozzátéve: „mert az Ő Szentlelke benned lakozik.” A XIII. fejezetben Lázár teste feltámadásával példázódik, aki „négy napja feküdt sírjában” … „és a halott feltámadt, teste, végtagjai életet nyerve …” „ miután az igazak feltámadtak a halottak közül, és eme feltámadás folytán az Isten által megbecsülésben részesültek” (5. k. XXXIII.-3-4) „Mert amiképpen az Úr 'a halál árnyékába került', ahol a holtak szellemei voltak, és azután feltámadott testében, majd a feltámadás után a mennybe vitetett, világos tehát, hogy a tanítványainak szellemei szintén a láthatatlan helyre kerülnek [Seol, sírgödör] … és ott maradnak a feltámadásig, várva azt az eseményt. Akkor visszakapják testüket, és teljes testükben kelnek fel, ahogyan az Úr felkelt, ők is az Isten jelenlétébe fognak kerülni.” (5. k. XXXI.-2)

[Nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy a II. és III. évszázadban még nem létezett abban a szerkezeti formában az Újszövetség, mint ahogy az ma meg van, sőt az evangéliumok iratgyűjteménye sem volt úgy összeállítva, mint néhány évszázaddal később. Mégis rá vagyok kényszerítve, hogy az egyszerűbb érthetőség kedvéért úgy hivatkozzak ezekre a ‘szent' iratokra, mintha azok a mai formájukban már léteztek volna.]
Tanítása:
Irenaeus a szentírás megbízhatóságát és tökéletességét abban látja, hogy minden embernek egyforma és egyformán elérhető üdvösséget kínál. De nála nincsen meg – mivel ő maga sem értette – a lelki megvilágosodás momentuma a gnózis elnyerése segítségével, ami a misztikus hitrendszerek alapját képezte. Szerinte, az aki betűről-betűre elhiszi az általa ‘sugalmazottnak' tartott szentírások történeteit, az részesül az örök üdvösségben. Csak ők kerülnek be a mennyek országába, a mindent megkérdőjelezőkre azonban az örök kárhozat vár. 
Teológiája sarkalatos pontját alkotta, hogy a gnózis szakralitását áthelyezte, behelyettesítette a 'Szentlélekkel'. Nála a szentlélek lett az ami megvilágosítja az embert és nem az ember lelki törekvésének küzdelme, de az ő Szentlélekje is csak akkor fejtheti ki áldásos hatását, ha a követő feltétel nélkül elhiszi az evangéliumokban lévő hittanokat. Ennek a szentléleknek kell tehát a magasztos érintését megkapni, és ez elég is - szerinte –, mert ugyanez a szentlélek tette tökéletessé az apostolokat, na meg ő magát is. Ez tehát a garancia és nem kell a gnosztikusok által szorgalmazott lelkigyakorlat, (meditáció) felesleges az önismereten és az istenismereten nyugvó harmónia, melyeknek összeolvadása önmegváltásban lényegesül. Élesen tagadta az önmegváltás lehetőségét, mert a megváltás csakis az ő egyháza által lerakott apostoli hagyományosság követésével lehetséges, mert azok isteni kinyilatkozásokon és a szentlélek áldásán alapulnak, míg a gnosztikusok üdvössége hamis emberi kitalálás. 

Pimasz beképzeltségében olyan véleménynek adott hangot, miszerint, a több száz éve virágzó pogány vallásosság bölcsei, a hívők tömegei, az Isten lényegét nem értették, nem ismerték; csak kezdetleges sejtelmük volt mibenlétéről, amit csupán homályos véleményben voltak képesek kifejteni. Ezért az örököseik, a gnosztikusok és a pogány misztikusok Istent hasonlóan félreértik, létét, hatalmát, de főleg a kinyilatkozását félreértelmezik és beszennyezik magukat a misztikus szertartásokon és a pogány fesztiválokon való részvétellel. Evvel végeredményben azt mondja, hogy kizárólag ők az egyetlenek, akik képesek Istent megérteni, őelőttük vagy rajtuk kívül mindenki más homályos butaságban tévelyeg. Tanításában tehát Isten egyedüli megismerése éppúgy ki volt sajátítva, mint az isteni kinyilatkozás mélyebb összefüggésének egyedüli megértése. Irenaeus magát és az ortodoxiáját elfogadó társait a kinyilatkozás örökösének, letéteményesének tartotta, minden más, tőle eltérő kinyilatkozás-értelmezést torz belemagyarázásnak tartott.

„A Szentírást csakis az egyház hite közvetítésével lehet helyesen értelmezni.” Szerinte nem lehet más tradíciókra hivatkozni, és így lehetetlenné teszi a 'szentíráshoz' történő gnosztikus hozzáfűzéseket, értelmezéseket Az általa szentnek tartott iratokban csak a megtörtént valóság létezik, mélyebb értelem nincs, nem is szükségeltetik. Különleges erős hangsúlyt helyez az apostoli hagyományokra anélkül, hogy azok időrendi sorrendjét megmagyarázná. Az apostolok történelmi sorrendjét rögtön el kell fogadni mindenkinek, de az teljesen mindegy nála, hogy kik voltak ezek az emberek, mikor éltek, hol tanítottak, hol haltak meg. Nem kapunk magyarázatot; ha zsidók voltak az apostolok, akkor miért csak görögül írtak, hol voltak iskoláik, közösségeik, hogyan volt az apostoli utódlások rendje? 
Az egyházatya ellensége ugyan az allegorikus szentírás-magyarázatnak, mert azok történeti az ortodox tanítások értelmét kitágítják, megváltoztatják, ám ennek ellenére, maga is sokszor alkalmazza az allegorikus értelmezést az Ószövetség egyes szakaszaira. Az Újszövetség történeteire vonatkozólag azonban a ‘tipológia' értelmezést alkalmazza. A tipológiát az különbözteti meg az allegóriától, hogy a tipologikus értelmezésben összehasonlított két dolog vagy személy közül legalább az egyiknek történelmi realitással kell rendelkeznie. Az allegória megelégszik az eszmei kapcsolatokkal, míg a tipológiának sokkalta több ‘ valós' ‘megtörtént' összefüggés látszatát keltő eseménysorozatra van szüksége.
Ezért tartom Irenaeust valláscsinálónak, mert ő az első atya, aki következetesen Jézus történelmi szerepét helyezi dogmatikája középpontjába, míg a nála korábbi atyáknál csak a spirituális Jézus fontossága volt a mérték, történelmi keret kiépítésével nem foglalkoztak. Áthelyezte a korábbi misztikusok és keresztény-gnosztikusok hitvallás lényegét az önnönmagában meglévő megváltás/megvilágosodás lehetőségének szakralitását, egy történelemben lejátszódott csodára, hogy csakis avval lehetséges a lelki kibontakozás, a megváltás. Az önértelmezést felcserélte a dogmára. Gnosztikus/misztikus tanítások szerint mindig az adott tanítómester kinyilatkozása, áldása, gnózis átadása számított mérvadónak, hiszen a tudás elnyerése is a jelenhez van kötve az önazonosulás keretében, (itt és most) – mellyel szemben Irenaeus az egyszer a múltban megtörtént kinyilatkoztatás ismeretét és elfogadását helyezte előtérbe. Meglátta és értette, hogy hatalmas igény van egy olyan vallásra ahol a szakralitás egy írott szöveg történésének vak hitében nyer teljességet: nincs szükség az egyén 'belső erő' értékeinek fáradságos feltárására és főleg nincs szükség a szimbolikus aranytükörre, melyben az egyén lelkiismeretét meglátja.

Lehetett azonban Irenaeus bármilyen keményvonalas ortodox bajnok, az általa szerkesztett és összeállított szentiratokban lévő ellentmondásokat ő is észrevette, és ezért doktrínaképp meghatározta, hogy a szentírások ismerete mellett nagyon fontos a keresztelés által megkapott 'hitvallás'. Ez a hitvallás képes az embert eligazítani a tanításokban lévő ellentmondások elsimításában. „Külön-külön sem a Szentírás, sem a hitvallás nem merítik ki az igazság teljességet.” Bármennyire is mézes-mázosan használja Irenaeus atya a saját kora ortodox nyelvezetét, végeredményben azt mondja, hogy hitvallás nélkül a Szentírás értelmetlen, csacska történet. 
Irenaeus Polükarposz tanítványának tekintette magát, és mesteréről azt állította, hogy az eredeti apostol tanítvány volt, továbbá mestere több olyan élő személlyel állt összeköttetésben akik még ismerték, ‘látták az Urat'. Az ortodox atya amúgy is megkopott szavahihetősége ennél a merész állításnál teljesen elenyészik az időrendi ellentmondások miatt. Polükarposz 167-ben halt meg és Irenaeus szerint tanítványa volt annak a személynek, akit az Újszövetségben található negyedik evangélium szerzőjeként ismerünk. Erre az illetőre a János nevet ragasztotta rá Irenaeus és a későbbi keresztény egyházirodalom. Az első fennakadás ott van, hogy a János Evangélium című szerzemény a konzervatív bibliakutatók szerint sem keletezhetett korábban, mint i.u. 120-130, és kétségtelen, hogy szerzője ízig-vérig görög volt. Zsidó eredetet ide magyarázni szándékos rosszindulatú félrevezetés! Ne feledjük, a ‘hivatalos' történet szerint Jézust a harmincas években feszítették keresztre Tiberius császár uralkodása és Pilátus kormányzósága alatt. Aki már meglett ember volt [János] abban az időben - az nem taníthatott, írhatott, száz évvel később. Az a személy nem lehetett Polükarposz mestere. Ez fizikai képtelenség, minek ellenére Irenaeus mégis, mint egy harmónikusan egymásba kapcsolodó történelmi láncolatot óhajt elfogadtatni, az arra fogékony balga olvasókkal.
Természetesen Irenaeus is tisztában volt az időrendi abszurditások szülte hiányosságokkal – különösen Jézus esetében –, minek kiküszöbölésére az ortodox egyház legelemibb tanításait kiforgatta, és azt kezdte el hirdetni, hogy Jézust idős emberként végezték ki Claudius császár uralkodása alatt. A szerinte 'szentséges' sugallat által írott evangéliumok, akkor mégsem annyira szentségesek, mert a tudós atya visszautasította és lehetetlennek tartotta, hogy Jézus csak kb. egy évet tanított és fiatalon kivégezték. Biztos tudással vallotta: Jézus egészében végigélte élete szakaszait, megélte az egész időskort és csak akkor feszítették keresztre: „magára vette az egész emberi életet megszentelve annak minden állomását.” Ez a légből kapott elmélet felborítja szinte az egész Jézus történetére vonatkozó elbeszéléssorozatot; nincs Pilátus, Kajafás, Annás… Az ilyen fajta időtáv csökkentés csak rontja és még jobban összekuszálja azt a képet, melynek a középpontjában egy történelmi Jézusnak kellene állania. 
Arról nem is beszélve, hogy mit szóljunk mi a későbbi érdeklődők, hogyan magyarázzuk meg, hogy a kereszténység első ideológusa miért tartotta az evangéliumokat teológiailag tökéletes szentírásnak, ám cselekménytörténetileg tévesen hamisnak? Más szavakkal: ha ő, mint a nagy szenté avatott, - hittételeket összeállító - legjelentősebb kora-ortodox személyiség megkérdőjelezi azok hitelességét, akkor mi kései emberek miért ne tehetnénk 
ugyanezt?
Irenaeusnak köszönhető az a megtévesztő, szándékos hazugság, miszerint egy Simon Mágus nevű illető volt az aki megalapította a gnosztikus tanokat. Az ő tanításait továbbadva, azokat fejlesztve bontakozott ki az összes többi gnosztikus vallásirányzat, és szerinte ez a Simon Mágus a II.-ik évszázad elején élt. Evvel a hamis állítással több legyet is óhajtott ütni egycsapásra. Először, beültetni azt a téveszmét az emberek tudatában, hogy a gnosztikus tanítások, hitrendszerek nem nyúlnak vissza a történelemben évszázadokra Jézus korát megelőzve, mert azok Simon Mágustól eredtek csupán. Továbbá, ha ezt elhiszik, akkor törvényszerű következésként a gnosztikus tanok nem származhatnak a régi pogány-misztika elképzeléseiből, (hiszen azokat Simon találta ki) és végül: az őáltala propagált szentnek tartott szövegek ennek megfelelően idősebbek és így hitelesebbek, mint a nemrég élt Simon gnosztikus tanításai. Tekintettel arra, hogy minden gnosztikus-misztikus tanítónak a tanítómestere Simon Mágus volt - Irenaeus fantáziájában - , így ellehetett különíteni olyan misztikus megváltó-üdvözítő hitrendszerektől, mint pl. Püthagorasz Ozirisz-Dionüszosz tanítása, mintha ezek az elképzelések teljesen ‘mások' lettek volna, mint Simonnak tulajdonított gnoszticizmus. Simon Mágus kitalált személye új népszerűségre tett szert az utóbbi száz év folyamán, szabadkőművesek, ezoterikus szekták, ‘new age' álmodozok, mind történelmi személyként hirdetik és mindig elfelejtik megemlíteni, hogy Irenaeus atyán kívül más kortárs nem tud semmit erről a mesealakról.

A római egyház megalapítását fontos küldetésének tartotta, és vezetőszerepe kiemelésének indoklására azt a mesét népszerűsítette, miszerint az alapítók személyesen Péter és Pál apostolok voltak. Péter, – mint azt már fentebb láttuk – mitológiai alak, Pál ugyan történelmi személy volt, ismerte a római elő-keresztény gyülekezetet, de annak alapítója, vezetője sosem volt. Saját ideológiája, és összetákolt apostolfolytonossága elterjesztése érdekében legjobban kiképzett tanítványát, Hippolütoszt Rómába küldte. Feladata volt még Hippolütosznak a küldetésében a dogmatikus keresztény ortodoxia meghonosítása és a gnosztikusok ostorozása, támadása, rongálása.