Ki ne hallott volna a híres szent keresztény lovagról, ki ne ismerné fényes történetét? Ő az Anglikán és a Keleti-Ortodox Egyház legnagyobb tiszteletben tartott szentje, patrónusa több tucat országnak, városnak. A keresztények történelme szerint, Kappadókiából származott, keresztény szülőktől. Diocletianus császár alatt mint magas rangú katonatiszt szolgált a hadseregben, ahol fényes jövő várt reá. Ám amikor a császár a keresztényeket üldözni kezdte, lemondott hivataláról és a császár ellen fordult. Később börtönbe vettették, hite miatt megkínozták, majd 303-ban kivégezték. Ezt a mesét semmilyen kortárs feljegyzéssel, életrajzi leírással nem lehet alátámasztani. Ez azért is furcsa, mert a IV. sz. elejéről van szó, és ebből az időből, – ha még másolásos formában is – de rengeteg birodalmi, egyházi, közéleti eseményeket ismertető feljegyzésünk van, azonban Györgyöt majd száz évig soha, senki nem említi. Szent Jeromos 'mártír katalógusából' éppen úgy hiányzik neve említése, mint a 'Szíriai Breviáriumból'. Az első biztos írott értesülésünk az V. sz. végén keletkezett 'Acta Sanctorum' pergamenben található. Ugyanebből az időből rendelkezünk még két feljegyzéssel Györggyel kapcsolatban: 494-ben Gelasius pápa szenté avatja, és a 495-ben Gelasius pápa által kibocsájtott dekrétumban (De Libris Recipiendis), a pápa írja, hogy György cselekedeteiről már korábban is léteztek bizonyos apokrif feljegyzések. Ugyan ez a pápa, Gelasius 496-ban egy korábban összeállított szórakoztató szentolvasmányt, az 'Acta Sancta Gregorii' nevű szerzeményt indexre tette, betiltotta. (Főleg azért, mert az ariánus szerzemény volt.)

Ha leszámítjuk a kozmológia mítoszvilágából származó hős legenda alakokat, akkor a történelmünket jó néhányszor befolyásoló, formáló legenda hagyományokban azt láthatjuk, hogy a legtöbb mesealak mögött majdnem mindig igazi történelmi személy áll. Mivel szent György alakja eredetileg  nem kötödik kozmológiához, nem égi-kép szimbólum, így megpróbálhatjuk kideríteni, ki is volt az a történelmi figura, aki elindította György történelmesített legendáját, és próbáljuk ugyanakkor szintén megvizsgálni, hogy hogyan is állt össze György legendás szentsége. Meghatározhatatlan háttérből a IV. sz. végéről, V. sz. elejéről már ismerni Etióp, Szír, és Kopt legendatöredékeket, melyek hasonlítanak Györgyre, de pl. a kopt nyelven fennmaradt legendaváltozat a főhőst egyszerre azonosítja; Kappadókia kormányzójával, Lűdda hercegével, és arimetheai Józseffel. Ezek a feljegyzések mind ariánus legenda töredékek és konkrét történelmi személyekre nem utalnak. Mitológusok rámutatnak mint őseredet lehetőségre a gazdag görög hagyományokra pl.; Zeusz – Tifon, (Tüphon) Perszeusz – Gorgó/medusza, ám ezen nyomok, még ha igazak is, halványságuk miatt érdektelennek tekinthetők.

Szent György mögött álló történelmi személy közel sem hősies és ami keveset tudunk róla az inkább szégyenletes mint dicsőséges, amiért a keresztény történetírás valós személyét  letagadja, és a reá vonatkozó utalást hamisnak mondja. Az igazi Gregoriosz Kilikia (Cilicia) tartományában, Epiphanéban született: „Úgy tudni, hogy a Kilikiai (Cilicia) Epiphanéban, egy kallózó műhelyben látta meg a napvilágot és zavartalanul, teljes biztonságban fejlődhetett ki egy másokat tönkretevő kártékony lénnyé. Tehetségtelensége ellenére és az általános közjó ellenében Alexandria püspökévé választották.” (Ammianus Marcellinus, 11:4), a kappadókiai melléknevet valószínűleg szülei származáshelyének köszönheti. Családja kallózással, ványolással foglalkozott, és ő is mint, betanított munkás évekig ott szorgoskodott szülei műhelyében, de a gyors észjárású Gregoriosznak ez a fajta munka megalázó és alantas volt. De hamarosan rámosolyog a szerencse és sikerült neki a katonaságnál egy jól jövedelmező beszállító üzletet megszereznie. Disznóhússal, füstölt szalonnával látta el a tartomány helyőrségeit, ám nem tudott ellenállni a pénz kapzsi szeretetének és nemsokára tisztességtelen úton próbálta magát megtollasítani. Egy idő múlva gátlástalanságának köszönhetően a sorozatos hivatali sikkasztására, lopására fény derült és iszkolnia kellett a tartományból. Nazianzi szent Gergely (Gregory Nazienzen), Athanasziosz halálára írt 21. orációja ('Orat.' XXI.), 16. fejezetében írja: „Ekkor lépett fel, Cappadocia pereméről származó szörnyeteg, alacsony származásból alantas értelemmel bíró, aki nem tiszta vérből származott, mert egy korcs lény volt csupán (…) ügyesen belopta magát a közéletbe, ahol sikerült egy alacsonyrendű hivatalt megkaparintania, melyben disznóhúst szállított a katonaságnak, majd pénzsóvársága rávitte a lopásra, a rábízott javak megdézsmálására. Menekülni volt kénytelen és országról országra vándorolt, olyan volt, mint az Egyiptomból jövő pestis, mikor elérte Alexandriát …” Így került el Palesztinába először, Lüdda városába, ahol gazdag lehetőséget fedezett fel a számára alig ismert kereszténységen belüli civakodásban. Lüdda ebben az időben amolyan fanatikus ariánus központ volt, mely tökéletesen kiszolgálta azokat a gazdasági/kereskedelmi csoportokat, akiket a katolikus területekről kiszorítottak az ottani maffia által. Lüddában, megtelepedése után több jómódú ariánus keresztény elöljáróval szoros kapcsolatot kötött, kihasználta naívságukat, és azok anyagi támogatásával, mint magas rangú személyiség, világi szószólója lett az ottani gyülekezeteknek. Abban az időben a közeli Alexandriában egy katolikus püspök, Athanasziosz trónolt, akinek – mint minden kortárs keresztény vezetőnek – sok ellensége volt. Az egyiptomi ariánus vezetők is felfigyeltek az új lüddai 'tehetségre' és amikor Anthanasziosz püspököt száműzték a hatóságok 359-ben, akkor előkapták a lüddai harcost és beültették az alexandriai püspöki székbe. Akkor a cserének köszönhetően az ariánusok jutottak a húsosfazék mellé és az eddig pöffeszkedő katolikusoknak jött a feketeleves.

Ja, hogy még Gregoriosz pap sem volt? Az nem jelentett különösebb gondot abban az időben, néhány nap alatt beiktatták, megkapta a szentségeket, meg a bíbor sábeszdeknit és lehetett uralkodni. Igazi énjét Gregoriosz még a szentséges hivatalban sem tudta megtagadni és inkább harácsoló kalmárként működött gazdasági érdekcsoportokat támogatva, másokat elnyomva, kihasználva, - semmint egy szent életű papszemély. Egyiptom mindenható prímása pompával vette magát körbe, miközben bandájával teljes monopóliumot szerzett a salétrom, papirusz, só, liszt stb. kizárólagos szállítására, raktározására. Zsarnokként uralkodott, lefizetve a római hatóságokat, a pogányokat, és a katolikus keresztényeket elnyomta, kizsákmányolta, és külön adókkal sanyargatta Egyiptom népét, amiért nem csoda, ha sokan lázongtak ellene. Egy ilyen lázadás alkalmával egyszer kénytelen volt püspöki palotájából elmenekülni, de másnap a katonaság védelmében visszatért, a fegyverekre támaszkodva ismét mindent hatalmat magához ragadott, minek következtében a korábban ellene lázadóknak kellett menekülniük. 361-ben, nemsokkal rá, hogy Julianus császár (360-363) egyeduralkodóként a színre lépett az elégedetlen Alexandriaiknál megint betelt a pohár, akkor már a helyőrség katonái sem tudták megvédeni az Ariánus püspököt: a fellázadt nép betört palotájába, Gregorioszt, és két fődékánját, Diodoroszt és Dracontiust lácraverve a börtönbe szállították. Huszonnégy nappal később, az akkor már száműzetéséből visszatért Athanasziosz biztatására a nép behatolt a börtönbe, és mindhárom vezetőt megfojtották. „Az élettelen tetemüket győzedelmesen tevehátra felkötözve végigparádézták a város utcáin”, majd a tengerbe dobták. Ammianus Marcellinus (kb.330-390) történelemíró 31 kötetes szerzeményének a XXII. könyve, 11. fejezetében foglalkozik György püspökkel, és így emlékszik az eseményekre: „... a város lakossága fogát csikorgatva félelmetes csatakiáltást hallatott, nekirontottak Georgiusnak, megragadták, körbe hurcolták, megtaposták, kezét-lábát kifeszítették és megölték.” (11:8): „A brutális tömeg mindezzel még nem volt megelégedve, megcsonkított testét tevére kötözték, a tengerpartra vitték és ott máglyán elégették. Hamvait a tengerbe szórták …” (11:10)

Hűséges követői később, állítólag kihalászták a püspököt és tetemét majd Lüddába, az ariánusok fellegvárába szállították, ahol nagy pompával helyezték örök nyugalomba, de akkor még szentté-avatásról szó sem volt. Epiphanius, Salamis püspöke, 380 körül komponált műve, 'Panarion', 76. fejezetében (I. 3-8), szintén említi az igazi Gregorit, úgy gondolja, „hogy fontos kiadósan, bő alapossággal megmagyarázni, hogy György miért nem érdemelte ki a szenté-avatást, pedig azt sokan szerették volna kieszközölni.” Epiphanius a műve megírásakor a Diopolis melletti Eleutheropolis kolostor vezetője volt, tehát közelről ismerhette az eseményeket. Julianus császár később, Gregoriosz kétes módon összegyűjtött magánkönyvtárát kisajátította és a saját gyűjteményébe helyezte. Családtagjai, rokonai, akik Gregoriosznak köszönhetően szintén jócskán megszedték magukat, díszes síremléket emeltettek a kétes múltú rokonuknak, és barátai, követői hamarosan elkezdték az erkölcstelen püspök magasztosítását, legendákat, hamis történeteket gyártva, ill. a már meglévő legenda töredékeket hozzácsapva gazdagították szeretett püspökük sosem volt hősiességet. Minden keresztény irányzat közösségének megvoltak az ismeretlen forrásokból származó vértanú-történetei, minél több volt belőlük, annál nagyobb tiszteletet, csodálatot érdemelt ki az adott közösség. Ezek e legendák, (gesta martyrum) népszerű, hátborzongató, félelmet keltő - amolyan igazi keresztény tanító jellegű mesék voltak -, melyeket fantasztikus, néha kalandos hősiességgel színeztek ki. Egy ilyen mozzanat az ősi sárkányölés meséje is, minek ügyes alkalmazása nagy népszerűséget biztosított az akkor már szentként tisztelt Gregoriosznak.
Evvel a népszerűséggel a pápai udvar nem tudott mit kezdeni, mert György legendája nem csak az ariánusok között terjedt, hanem a katolikus olvasók is szívesen elszórakoztak sületlen történetein, majd azokat ők is tovább terjesztették, állandóan tovább bővítve az elbeszélések anyagát. Különösen a sárkány motívum lehetett rendkívül vonzó. Hogy a keresztény hős mögötti történelmi figura erkölcstelen, harácsoló haramia volt az nem is lett volna zavaró, azonban ariánus eretnek volt, aki az eretneksége miatt nem lehetett az ortodox egyház hőse. A probléma megoldása érdekében az V. század vége felé az okos katolikus püspökök egyszerűen kisajátították Gregorioszt, megváltoztatták személyét, történelmi fellépését; a IV. sz. közepéről áthelyezték hatvan évvel korábbra, Diocletianus császár (284-305) uralkodásának végfelére. Alkotásukban segítségükre volt a 'nagy hamisító' Euszébiosz, aki Egyháztörténet c. munkájában több helyen ír hős mártírokról, a hit rendíthetetlen harcosairól, akik életüket, karrierjüket áldozták a kereszténység igazáért. Előrelátóan Euszébiosz nem nevezett néven sok ilyen hőst, csupán homályos történelmi keretben helyezve emlékezett meg hősies tetteikről, miközben nyitva hagyta a későbbi ortodox atyáknak, - azt a lehetőséget -, hogy olyan nevet írjanak be az elképzelt szereplők helyébe, amit csak jónak látnak.
Ilyen a könyve VIII. fejezetének 6. bekezdésében szereplő „megkülönböztetően kiváló, magas rangú személy, aki eltérően a többiektől széttépte a császári keresztény ellenes rendeletet,  mely bátor tettének később büszkén, lélekben felemelkedve viselte következményeit …” Ezt a névtelen, valóban sosem élt, kínzásokat rendületlenül eltűrő, halált megvető, hős keresztény legenda-alakot nevezték ki szent Györgynek, kizárva az eredeti ariánus püspök minden emlékét. Evvel a megoldással tág teret nyitottak a saját mesemondóiknak: ellehetett engedni a fantáziát, szabadon lehetett gyártani a hősies tűrést meg a fennkölt alázatot, na meg a borzalmas kínzásokat. Van olyan verzió is, ahol hét éven keresztül kínoztatják Györgyöt, míg meg nem ölik a legborzongatóbb fájdalmak közepette; „addig ütötték a fejét kalapáccsal, vasrudakkal, míg az agyveleje az orrán keresztül kifolyt, … kőlapokkal nyomták, zúzták a testét, míg pozdorjává nem törték minden porcikáját, … a gonosz uralkodó egy nagy vasfűrész hozatott, amivel testét e fejbúbjától kettéfűrészelték a hasán keresztül a lábáig.” 
A mese-legenda hős alakja évszázadokon keresztül fennmaradt, - kultuszát később is olyan csodálatos eseményekkel színezték tovább, mint pl. mikor Zakariás pápa (741-752) csodás módon megtalálta György koponyáját a Lateran palotában - és imádattal vegyített tisztelete lassan szétterjedt egész Európában. Arra természetesen nincs semmi magyarázat, hogy hogyan kerülhetett szent György koponyája a Laterán palotába.
Szent György a népszerűségét nem a szenvedéseknek és félelmetes mártírhalálának köszönheti, hanem annak, hogy mint lovag megöli a sárkányt. A legenda szerint Lüdda, vagy Kürosz, vagy Silene város határában lévő forráshoz telepedett egy sárkány, aki a vízhasználatért mindennap egy szűzleány feláldozását követelte. György természetesen megöli a sárkányt, megmenti a szüzeket, megszabadítja a várost, amiért cserében az egész város áttért a keresztény hitre.
A sárkány megölésének motívuma, - miképp arra számtalan mitológus rámutatott - időben hosszú évszázadokra vagy talán évezredekre visszanyúlik a György legendákat jóval megelőzve. Visszavezetni a mesét egy őslegendára, megtalálni eredeti forrását: lehetetlenség. Azonban majdnem minden nép regevilágának sárkánylegyőzésében jobban mondva megölésében értelmi elkorcsosulást, elferdülést találunk, ami azt jelenti, ezeknél a népeknél őseredetiséget keresni hiábavaló, mert ők csak átvevő közeget alkotnak. Miért?
Mert eredetileg a 'hős' küzdelmeinek leírása, a legendák minden harca, minden győzedelme a csillagos égben találtatott/találtatik, és csak ott van ősi eredetiség, ahol ezt az ősmitológia (ill. az abból származó legenda) értelmesen kifejezi. Miként azt láthatjuk az ősi magyar mesékben (nem műmesékben) a hős sosem öli meg a sárkányt vagy a boszorkányt, csupán mindig túljár az eszükön, legyőzi őket, de fizikailag, a 'gonosz' ellenfeleket sosem pusztítja el. Nem is lehet megsemmisíteni, hiszen másnap éjszaka megint ott van minden mesealak az égen és megint lehet változtatni színesíteni a 'főhős' harcát, aki természetesen mindig győzedelmes. Európa többi népeinél, ellentétben a magyar mitológiával, - mint a György legendában is – megölik, elpusztítják a sárkányt, máshol meg tüzes kemencébe dobják a boszorkányt, ahol az szétég. Azoknál a népeknél, ahol pl. a szarvast is megsebzik, megölik ott is a nemértésből fakadó elkorcsosulást látunk, mert a szarvast is lehetetlen lelőni, mivel az szerves része az éjszakai, égi-mesekönyvnek, mint a vadász, aki űzi. De igazuk van azoknak is, akik rámutatnak, hogy a sárkány szintén a vihar-jégeső-sötétség, elemi erők félelmetes tombolásnak jelképe is ami a görögöknél, Tifon (Tüphon) alakjában nyer megszemélyesítést. Szabaziosz és Zeusz is megölik Tifont, ami megint csak kificamodása a mítosznak, mert a nap mindig legyőzi a sötétséget, vihart, de véglegesen sosem pusztítja el. Az ókori germánok szintén nem voltak tisztában az eredeti sárkánylegyőzés indítékkal és így mitológiájukban nem véletlen, hogy Odin fia Thor szimbóluma a kalapács, mellyel szétzúzta Mitgard fejét, aki a germán mitologia sárkánykígyója volt.

Az őslegendák hősei ellenfele majdnem mindig a sárkány vagy a boszorka volt, és a boszorkának is - hasonlóan a sárkányhoz - ott tündöklik csillagképe az éjszaka egén, amit a nyugati kultúrák 'skorpiónak' neveznek.
Korai vagy középkori atyák persze abszolút nem voltak érdekelve a csillagos ég mese-rege világában, hűen tartották magukat a mózesi tiltáshoz, parancshoz: „Se szemeidet fel ne emeld az égre, hogy meglásd a napot, a holdat, és a csillagokat, az égnek minden seregét ...” (Mózes, V. 4:19)Számukra a lényeg az volt; a hős keresztény lovagnak, a szüzek megmentőjének, el kell pusztítani a sárkányt, – aki a pogányságot szimbolizálja – könyörtelenül szíven kell szúrni, a fejét pedig le kell vágni.

Minden idők egyik legnagyobb tudással rendelkező történésze, Edward Gibbon, (Decline-Fall of the Roman Empire, II. 23:5) világosan megírja, hogy Anglia védőszentje nem más, mint a hírhedt arianus püspök, Athanasziosz ellenfele, kinek személyéből lett a legendás szent György kialakítva. Gibbon szégyenletes karakternek mondja Györgyöt: „Megvetést érdemlő ismeretlen, aki időben és térben álruhában bújva tisztázatlan körülmények között valahogy magára öltötte a mártír maszkaraját keresztény hőssé és szentté vált; és ekképpen a hírhedt Kappadókiai György harcosok oltalmazójává, lovagiasság mintaképévé előlépve, Anglia védőszentjévé transzformálódott át.”

Szent György történelmi alakjának beazonosításánál feltétlenül figyelemben kell venni Samanta Riches érvelését: „minden bizonytalanság és gyanú ellenére Kappadókia püspöke, György kétségkívül létezett, nem úgy, mint a többi, későbbi variációk szent Györgye.” (St. George 7 oldal)

Gregoriosz életéről, közölt adatok főbb forrásai: Ammianus Marcellinus (kb.330-390) történelemíró, 31 kötetes szerzeményének a XXII. könyve, 11. fejezetében foglalkozik György püspökkel.

Epiphanius, Salamis püspöke, 380 körül komponált műve, 'Panarion', 76. fejezetében (I. 3-8) említi az igazi Gregorit.

Nazianzi szent Gergely (Gregory Nazienzen), Athanasziosz halálára írt 21. orációja ('Orat.' XXI.), 16. fejezetében leírtak.

Theodosziosz, 510 körül kiadott Szent Föld Topográfiája, említi György Diospolos-i síremlékét, Antoniosz, Arculphus, korai zarándokok 6-8. sz, Lüddát (Diospolis) nevezik meg György püspöki székhelyének. (Herbert Thurston, St. George) Thurston szintén említi a 495-ben Gelasius pápa által kibocsájtott dekrétumot (De Libris Recipiendis), melyben a pápa írja, h György cselekedeteiről már léteztek bizonyos apokrif szerzemények. (A kézirat töredéket Bécsben őrzik.)

Philostorgius, Egyháztörténelem. Philostorgius(368-439) atya könyve elveszett, és annak tartalmát, csak Phótiosz kivonatos tolmácsolásából ismerjük.
Gregoriosz meggyilkolása után Julianus ismételten parancsokban utasítást adott a néhai püspök könyvtárával kapcsolatosan. (Julian, Epist. 9. XXXVI:)

Edward Emerson, 'The Mind on Fire', c. könyve 520 oldalán számol be arról, hogy Cappadociai György a hadseregnek szállított húst (…), arianus lett (…), elfoglalta Alexandria püspöki székét (…) Julianus hatalomra jutásakor börtönbe vetették, majd a tömeg meglincselte.

Euszébiosz, (Palesztina mártírjai),aki igencsak jeleskedett a mártírok ismeretében senkit nem említ Palesztinából, akit Györgynek hívtak volna.

További információk: E. Wallis Budge, 'George of Lydda', Giles Morgan, 'St. George'.

Megjegyzések:
Nem tértem ki a sárkány - néha krokodil – megölésének egyiptomi párhuzamaira, mert a téma összetettsége megkövetelné írásom túlzott megnyúlását.
Magyar ősmeséinkben szerepel a sárkány feldarabolásának mozzanata, azonban ez nem egyenlő a sárkány elpusztításával. 
Az angol nyelvű Wikipédiában, valamint a Catholic Encyclopedia-ban Gregoriosz uralkodásának évszáma szándékosan hibásan van feltüntetve.