ortodox jan.jpg

507-ben Észak-Mezopotámiában született Ingilene környékén, ahol a lakosság fele szír, másik fele örményből tevődött össze. Mivel dolgozni nem nagyon volt kedve, ezért csatlakozott a helyi kolostor jámbor tagságához, ahol a hasonló életvitel után vágyó szerzetesek társaságában minden gond nélkül lötyöghette át napjait. A törekvő buzgósággal megtöltött Jánosnak egy idő után már nem volt elég a helyi szentséges élet gyakorlása, egyhangúnak, eseménytelennek találta, ezért hátat fordított a poros szürkeségnek, és kolostorról kolostorra vándorolva bejárta a fél birodalmat. Ez volt az igazán belevaló élet János számára, nem a kopár cellában üldögélni, hanem harcolni a 'Zsinatos' eretnekek ellen, védeni a monofizita elveket; vitatkozni, veszekedni, civakodni! 540-ben érkezett a fővárosba, ahol akkor már nagyszámú monofizita húzta meg magát Theodóra császárné szoknyája árnyékában. Theodóra monofizita meggyőződését férjének, Jusztinianosznak muszáj volt elfogadnia és a császárné védelmét élvező monofizita papi sokasághoz sem mert hozzányúlni. Az ottani léhűtő társaság nagy örömmel fogadta a fellengzősen hadováló Jánost és nem sokára szabad bejáratot kapott a császári palota udvarába. Simulékony, megalkuvásra mindig kész jellemtelensége hamarosan elnyerte Jusztinianosz császár tetszését és amikor türelmetlen, szadista hajlamaira fény derült, a khalkedoni dogmák hős harcosa – a császár – rögvest a bizalmába fogadta és fontos megbízatásokkal tüntette ki a monofizita Jánost. A császár szemérmesen szemet hunyt János monofizita eretneksége felett, amiért cserében kapott egy minden aljasságra kész, beteges zélótát, kit első feladatára, 542-ben Kis-Ázsia keleti részeibe küldött, az ottani falvakban megbúvó pogányok kiirtására. Császári felhatalmazással, a katonaság bevetésével indított hadjáratot János a szerényen megbúvó a vidéki pogányság ellen; durva brutalitással űzte, kergette, gyilkolta az általa veszélyesnek tartott 'hitetleneket'. Figyelmen kívül hagyta, hogy falvakat, járásokat tesz tönkre, elszegényíti, meggyengíti a megyéket, hogy sokan a határon túlra menekülve a perzsákat erősítik, segítik. Erőszakos fellépése jutalmaként Jusztinianosz a 'Pogányok Konvertere' címét adományozta neki, majd Lüdiába, Káriába, Phrügiába küldte az ott megbúvó pogány eretnekek terrorizálása végett. Mindenhol rombolta a régi korok műemlékremekeit, alkotásait, amiért hamarosan kiérdemelte a 'bálvány-zúzó' szégyenletes előnevét. Munkálkodásával a bizánci udvar annyira elégedett volt, hogy nekiítélték Efezus püspöki székét, aminek csak a jövedelmét tette zsebre, de ténylegesen soha nem foglalta el hivatalát. Helyette Konstantinápolyban szeretett időzni, ahol a császár örömére hitvédelemmel, mások mocskolásával töltötte napjait.

Az alantas tulajdonságokkal igencsak bőven megáldott Jusztinianosz császár, 546-ban felhatalmazta Jánost, hogy a titokban gyakorolt bálványimádást irtsa ki Konstantinápolyból és a környékéről. János óriási lelkesedéssel ugrott a jézusi szellemiséget tükröző nemes feladatnak, személyesen vezette a pogány isteneket tisztelő elfogottak kínzását és élvezettel hallgatta a „romlott istentelenek bevallott tévelygését”. A levadászott áldozatok többsége a főváros intelligenciájából került ki; szofista, skolasztikus, nyelv-irodalomtanár, udvari hivatalnok, orvosdoktor, de még szenátor is bekerült hálójában. Minden beismerő vallomást kínzással húzott ki a balszerencsés nyomorultakból, majd cserében vallomásukért – mint bűnösöket – korbácsolással és halálos ítélettel sújtotta. Phokasz a város prefektusa, mikor meghallotta, hogy János pribékei le akarják tartóztatni, inkább öngyilkos lett semmint a kezébe kerüljön ennek a vadállatnak. János pátriárka mérgében a halott Pokhasz ellen hergelte a Jusztinianoszt, és a császár, a házi démonjára hallgatva volt prefektusa holttestét temetetlenül a városszéli árokba dobatta. Így álltak bosszút Phokaszon, mert az nem engedte megkínoztatni magát.

Efezusi János történelemírása elvitathatatlanul fontos és hasznos része kultúrörökségünknek, de főleg a gazdag adatközlése miatt érdemel kiemelt figyelmet. Műve aprólékos betekintést nyújt az adott évtizedek krisztológia vitáiba, egyházi viszálykodásokba és a politikai eseményekbe. János fő műve 'Az Egyház Történelme' (Historia Ecclesiastica), Julius Cézártól hat évszázad történelmét felölelő szerzemény, mely három részre tagozódik, részenként hat könyvet tartalmazva. A szerzemény első része teljes egészében elveszett, még másolásos/töredékes formában sem maradt semmi meg belőle, leszámítva néhány idézést, mely Szíriai Mihály Krónikájába lett átmásolva. A második rész II. Theodosziosztól, II. Jusztinianig terjedő időszakot mutatja be, aminek szakaszai részben megőrződtek. A harmadik rész nagyobbik hányada fennmaradt a IX. században alkotó Tel Mahrei, pszeudo-Dionüsziosz Krónikájában. Mivel a harmadik rész könyveit egy ismeretlen kompilátor (aki pszeudo-Dionüszosznak lett elnevezve) szerkesztette, így zavaróan hathat, hogy nem egyszer egyesszám harmadik személyében említi Jánost és kívülállóként ismerteti János viselt dolgait. A harmadik rész, első könyvének ránk maradt szövege jobbára a VI. sz. közepének (Jusztinianosz fénykora) eseményeit ismerteti és ebben kapott helyet a Jusztinianosz árnyékában megbújó, sátáni szolgálatokat végrehajtó János kegyetlenkedésének leírása. A második kötetben az ezt követő időszak eklézsiai eseményeit tárgyalja, továbbá perzsa, örmény történelmi vonatkozásokat is említ. Műve további köteteiben a 571-588 közötti időszak egyházi és világi történéseit ismerteti.

Nem János történelemírásával, de még a sokszor elfogult – vagy ismételt – leírásaival van a baj, hanem a beteges üldöztetések, kínzások gyilkolások sokaságával, aminek János aktív részese volt. Avval az elmebajos brutális gonoszságba torkolló keresztényi fanatizmussal van a probléma, amit János oly büszkén képviselt, a sok aljassággal, amit a keresztény ideológia összezavarodott világa teremtett:„Üldöztetés, zaklatás fekete felhője ereszkedett a monostorok sokaságára, rémisztő sötétség borította el a bentlakók szívét, mikor a vezető klérustagok, a börtönőrökkel, katonákkal körbevették épületeiket, és farkasok módjára vetették magukat a védtelen nyáj bárányaira. (…) Mint kis-madárkák a vadászó sólyom elől, úgy próbáltak menekülni, sarokba húzódva megbújni a rájuk rontó gonoszoktól (…) és hiába emelték fejük fölé megadóan kezüket, mégis megragadták, elhurcolták őket és reménytelenségükben sírva, zokogva küszködtek szabadságuk visszaszerzéséért, életük megmentéséért. Néhány közülük engedelmesen elfogadta a szentségek átvételét, mások szájába erőszakosan tömték bele a szentségtelen kenyeret, de akik végképp ellenálltak, azokat külön választották; először a kolostorból lettek kitagadva, majd átadták őket a katonaságnak, hogy börtönökben, büntetőtelepeken megnyomorítva kínlódják végig a hátramaradt idejüket” (I. 10).

Természetesen mindezen viszály, üldöztetés mögött a khalkedoni dogmák erőltetése és az azt visszautasító monofizita makacsság állt, ami lényegében nem volt más, mint a bizonytalan elmeállapotú, unatkozó főpapok értelmetlen hisztizése. A félművelt, ill. néhány esetben túlművelt papok olyasvalamit akartak értelmezni, ami csak minden valóságtól elrugaszkodott fantáziálásban, az általános tapasztalatoktól elvonatkoztatva formálódhatott meg, de nem az értelmes észjárásban. A valóságban szerintük megtörtént isteni reinkarnációt lehetetlen csodákkal – egy sajátságosan kialakított tolvajnyelvezet segítségével – óhajtották elfogadhatóan elmagyarázni, amiben a sosem élt mitológiai alak történelmi valóságot öltve – halandó ember létére – jeleskedett isteni tulajdonsággal, földöntúli természettel. Olyasmi ez, mintha mai gondolkodók halálos komolysággal vitatkoznának egymásközt, hogy a földönkívüli kis emberke szürke-e vagy zöld? Milyen bőrük van a kis emberkéknek, bio vagy műanyag?

Míg a nyomorultak a földeken, bányákban, kikötőkben verejtékezve gürcöltek, addig az Efezusi János-félék templomkertek hűvösében Jézus egy személyében keveredő két természetéről spekuláltak. Katonának sem kellett menni; menetelni, árkot ásni, falat ostromolni, mikor elég volt a haza szolgálata helyett, a Jézusban keveredő természetek egyesülésén és különállásán morfondírozni. Persze az ilyen formájú szélhámos életvitel folyamatossághoz elengedhetetlen volt a buta uralkodók egymást követő sora, amiből nem volt hiány. Jánosnak különös szerencséje volt a tudálékos, lelki-sérült Jusztinianosz császárral, akit monofizita létére képes volt meghintáztatni, pedig a császár mindig a Khalkedoni Zsinat határozatai legfőbb védelmezőjeként szeretett tündökölni, már amikor nem szédült a feje a sok krisztológiai maszlagtól.

János szerzeménye harmadik részének, első könyvében (amit nem ő írt) belepillanthatunk a nagyhatalmu főpap irgalmat még a többi keresztény irányzat híveivel szemben sem ismerő eljárásába, megláthatjuk, hogy lelkivilágát mennyire járta át az eretnekek megalázása, kínzása és halálbüntetés érvényesítése: „Aki mindezen gonosz dolgokat az indulatok felkavarásával előidézte, nem volt más személy, mint a korábban említett János, aki a főváros (Szír) egyházának állott az élén. Rágalmazásaival a hívő tömegek ellen szította a császár haragját, meggyőzte az ellenük történő kegyetlen fellépés helyességéről, ugyanakkor kihízelegte, hogy a császár rábízza a pogányság erőszakos elintézésének végrehajtását. Tejhatalmat kért és kapott, hogy a saját belátása szerint azt csinálhasson ezekkel az emberekkel amit akar. Rosszindulatú aljassággal vetette magát embertársai után, csatlósai segítségével tört rá csoportjaikra, közben másokat is megfertőzött, belekevert a maga által létrehozott bűnös folyamatba. Tevékenysége nem korlátozódott le a főváros területére, hanem a környék megyéiben, tartományaiban is foganatosította az általa istentelennek tartott népek üldözését. Saját rendszabályait más országrészeken is érvényesíteni akarta, ezért mindenhova parancsoló hangvételű leveleket küldött, hogy bajkeverő gyűlölködésével megosztást, üldöztetést, szenvedést váltson ki. Személyesen jelent meg kolostorokban, zárdákban, ahol a tagokat közös úrvacsora megtartására kötelezte, hol mindenkinek a szentségek előtti esküvel kellett fejet hajtani az általa hirdetett dogmák előtt. Akik visszautasították elveik feladását – mindegy volt nő vagy férfi, apáca vagy szerzetes – azok ellen kegyetlen haraggal ítélkezett, börtönbe vetette mindet, majd kimondta rájuk a halálos ítéletet” (I. 11)

János történelmi munkájának harmadik részéből a szünet nélküli harc, zendülések, megtorlások, kínzások halmazata, a szadizmus mindennapos ténye világlik ki talán legjobban, és leírásából könnyű kikövetkeztetni a kóros megnyilvánulásokat kifejtő uralkodók, papok gazságait. Harmadik könyvében, Bizáncban lezajlott állítólagos 'pogány' zendülés megtorlásáról tudósít, amit II. Tiberius (társuralkodó 574-től, 578-582) vitt végbe: „... az elfogott zsidókat és szamaritánusokat megkínoztatta, hogy társaik nevét elárulják”, majd ismerteti Edessza prefektusa, Anatolius megkínzását, meggyilkolását (III. 32-33).

Tiberius császár uralkodásának második évében (579) elvetemült eretnekek gonosz praktikáiról érkeztek hírek Baalbek városából, olyan sátánimádókról, akik minden lehetőséget megragadva a keresztény hit lerombolásán fáradoztak, miközben gúnyt űztek Krisztusból és rendszeresen kicsúfolták a keresztényeket. (…) Miután a Palesztinában állomásozó alakulatok főtisztje, Theophilosz kézhez kapta a császár parancsát katonaságával Palesztinából rögvest Heliopoliszba (Baalbek) vonult, ahol sikeresen számos eretneket letartóztatott. Istentelen életvitelük és gonosz bűneik megtorlása végett megalázta, majd keresztre feszítette őket, míg másokat a saját kardjukkal koncoltatott fel. De előtte sokakat megkínoztatott, hogy kiszedje belőlük azon társaik nevét, akik az eretnekség bűnébe esve meggyalázták az igaz keresztény hitet” (III. 27). A megkínzott szerencsétlenek sok nevet elárultak szenvedéseik közepette, és így Theophilosz a szomszédos helységekben, falvakban is elkezdhette az üldözést és a kivégzések végrehajtását. Nemsokára Antiokiára és Edesszára is sor került … A következő fejezetben ismerteti a brutális katonatiszt, Theophilosz vezette hajszát az antiokiai filozófus, a latin grammatikus Rufinus ellen, és megelégedve nyugtázza: „nem volt hova menekülnie, ezért tőrét kihúzta tokjából, hasába szúrta, majd szívébe merítette.”

Mintha csak saját magáról és cimboráiról írna: „... féktelen, garázda emberek, kikben semmi lelkesedés, buzgalom nem volt a hit iránt, a vallást csak színlelésből követték, de valójában szomszédaik javai után sóvárogtak, és céljuk elérése érdekében ravaszul a császári engedély megszerzésére törekedtek. Fáradságot nem ismerve duruzsolták rágalmaikat a császár és a tiszteletreméltó pátriárkák fülébe. Ekképp panaszkodtak, reklamáltak a császárnál: „Ezek az emberek nagy számban összegyűlnek, többen vannak, mint a katolikus szertartásokon, és sokaságban gyakorolják az áldozás, keresztelés, szentségek ünneplését, de tömegeik mellé még oda kell számítani az Ariánus, Tetradite, Manicheus és Markonita, és a hozzájuk hasonló eretnekeket, akkor láthatjuk, hogy sokaságuk mind a veszélybe sodor minket, mert felforgatják, megzavarják Szentegyházunk békéjét. Ezért kérünk, add meg számunkra az eretnekek elleni fellépéshez szükséges meghatalmazást, hogy a törvény erejével sújthassunk le rájuk, engedd meg, hogy imaházaikból kifüstöljük az istenteleneket, tedd lehetővé, hogy letartóztathassuk és, hogy kínzással kényszeríthessük őket a bűnbánatra” (V. 21).

János pátriárka csatlósai közé tartozott egy bizonyos Theodolosz nevű dékán, aki a többiektől eltérően a pogányok üldözésében igen csak jeleskedett, és akit teljesen az isteni bosszú kerített hatalmában. Türelmetlen vakbuzgósága még Jánost is felülmúlta. (…) Jó tulajdonságainak köszönhetően hamarosan Jusztinianosz császár elé járulhatott, aki fő-alamizsnaosztónak nevezte ki jelentős összegeket bízott rá, hogy azokat a kolostorok, szegények közt szétoszthassa.” Az elbeszélés folytatásából megtudhatjuk, hogy Theodolosz, Jusztinianosz halála után, II Jusztinosz alatt is megtarthatta pozícióját és a rábízott pénzek lenyúlkálásából elég szép vagyont harácsolt össze magának. A leírásból kiderül, hogy milyen alkat volt ez a másik szadista főpap, aki „gonosz haraggal viselkedett ellenfeleivel szemben és szabadon használta a ráruházott hatalmat, mely lehetővé tette az általa üldözött emberek letartóztatását, megkínzását és kivégzésük elrendelését” (II. 28).

A következő bekezdésben olvashatunk a császár másik véreskezű pribékjéről, a gazdasági ügyek vezetője tisztséget betöltő, szamaritánus származású Anasztaszioszról, aki jó barátja és hűséges kiszolgálója volt Jánosnak is. Egyszer az általa üldözött földijei vakmerő módon bálványimádással vádolták meg a fővádló Anasztaszioszt a császárnál, ám ekkor Anasztasziosz mindenkit lefizetett az ellene indított eljárás megszüntetése végett. Egy időre meghúzta magát, de a városba visszatérő Efezusi Jánossal szövetkezve, mindkettőjüket hamarosan ismét ott találni a császári fogadóterem közelében, csak az alkalomra várva, hogy a császárt ismét felhergeljék és haragját ellenségeik ellen fordíthassák. Anasztasziosz rendszeresen nagyobb pénzösszegeket kapott Jánostól, amiért olyan felbujtó, gonosz tanácsokkal látta el gazdáját, mely mindkettőjük cselekedeteit visszataszítóan és gyalázatosan befolyásolta. Mint olvashatjuk, a gonosz fogdmeg elnyerte büntetését; „az ördög szállta meg elméjét, megháborodva szenvedett a rátört elmebajtól és másfél év múlva így megháborodva halálozott el.”

A hatodik könyv utolsó fejezeteiben többször is megemlíti a „hosszúhajú, barbár avarokat, akik betörtek Trákiába, számos várost, erődöt elfoglaltak és még Konstantinápoly falait is ostrommal fenyegették” (VI. 36). Máshol egy avar követség megjelenéséről, a számukra kötelező adó követeléséről és a császárság megfenyegetéséről számol be, mely követjárás, II. Jusztinosz (565-578) uralkodása alatt történt. Az avarok vakmerő fellépésére válaszként, a császár őrizetbe vette és fél évig fogva tartotta az avarok küldöttségét (VI. 24). A 32. fejezetben említi Sirmium és az egész Szerémség avar kézre kerülését.

János munkájában minden érték ellenére lényeges hibák fordulnak elő, mikor pl. összekeveri az avarokat a szlávokkal: „az esqlawianū (szlávok) átkozott népe Hellászt megtámadva Trákia helységein száguldott végig, sok várost és várat gázolt le, négy esztendőn keresztül ott táboroztak és garázdálkodtak a rómaiak tartományaiban minden gond és félelem nélkül. Meggazdagodtak, aranyra, ezüstre, ménesekre és csikófalkákra és sok fegyverre tettek szert …” (VI. 25). Köztudott, hogy a szlávok mindig gyalogosan harcoltak, lótenyésztési kultúrával soha nem rendelkeztek ezért nem 'száguldozhattak' Trákiában, és hiányos képességeik miatt ménesekkel vagy csikófalkákkal sem rendelkezhettek.”

Több mint 13 évig tölthette be a monofiziták (Szír Egyház) legfőbb pátriárkája tisztségét és ezen felül, Jusztinianosz 565-ben bekövetkezett haláláig, az ő kezében összpontosult a monofizita egyház vagyonának jövedelemelosztása, adófizetési rendszerének teljes felügyelete. Pártfogója elhunyta után egy khalkedoni ortodox, Szkolasztikosz János vette át a bizánci egyház irányítását, aki legalább olyan elvetemült hitvédő volt, mint ideológiai ellenfele, Efezusi János. Mindettől függetlenül Efezusi János még éveket tölthetett mérges perlekedéssel a fővárosban, egészen 571-ig, mikor is Szkolasztikosz János indított tisztító háborút a monofiziták ellen, melynek Efezusi János volt az első jelentős áldozata. Igaz, hogy Szkolasztikosz lecsukatta a másik Jánost – kb. egy évet volt bezárva –, de mégis lehetővé tette számára az elviselhető, könnyű rabságot, majd a laza száműzetést. Így nyílott alkalom, hogy ez a kegyetlen főpap nyugodtan írhassa történelmi munkáját és szerencsésen majd nyolcvan évet élhessen. Tartsuk szem előtt, hogy az általa megkínzott és kivégzett ezreknek, tízezreknek már nem volt ilyen szerencséje.

Szerző: katolnai  2013.05.04. 19:22 10 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://egyhazatyak.blog.hu/api/trackback/id/tr955281173

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Avatar 2013.05.10. 14:17:56

Több mint egy év szünet után új post! Vannak még meglepetések az életben... :)

katolnai 2013.05.17. 18:22:11

@Avatar: Kedves Avatar!
Igaz, egy év telt el, mióta az utolsó 'egyházatya' cikket közöltem, de máshol azért próbáltam új írásokkal előrukkolni, mint pl: Jézusi tanítások (adalék), Allegro (vallásmozaik), Szentgomba Misztériuma (kereszténység képekben) és a pápaság történetének folytatását is megkezdtem (két cikk), amit hamarosan új részekkel bővítek.
Sajnos ez nem megy gyorsabban, mert komoly mennyiségű anyagot kell áttanulmányoznom ahhoz, h mondanivalóm ne legyen hiteltelen. Sok nehéz stílusban megírt könyvön rágom át magam és sokszor bizony eredménytelenül, mert jó néhány olyan van, ami szinte semmi felhasználható anyagot nem tartalmaz számomra. Ilyen pl. a nemrégen befejezett Pszeudo-Zakariás, 600 oldalas műve, melyből összesen találtam három oldalnyi hasznos közlést.
Köszönöm érdeklődésedet, és megértő türelmedet, üdv katolnai

Avatar 2013.05.22. 17:50:39

@katolnai: Köszönöm a választ. Nem siettetni, számon kérni akartam, csupán meglepődtem, mert azt gondoltam, hogy ide már nem kerül majd fel új írás. A többi blogot is láttam a "Linkblog" alatt, de nem állítom, hogy mindet végig is olvastam... :)
Ha már ilyen közvetlen visszacsatolásra nyílt mód, akkor rákérdeznék, hogy Kaiszareiai Euszebioszról tervezel-e posztot írni? Több bejegyzésben is megemlítésre kerül, mint szerinted megbízhatatlan forrás, de nincs kifejtve, hogy miért diszkreditálod.

katolnai 2013.05.27. 19:35:34

@Avatar: Kedves Avatar!
Miért is diszkreditálom ezt a jellemtelen embert?
Nem tudom érdemes-e külön írni erről az orcátlan hazudozóról, hiszen ha valaki elolvassa legismertebb művét az Egyháztörténelmét, rögtön láthatja, h milyen szélhámossal van dolga. Kell-e mást említeni, minthogy írt egy levelet, amire azt hazudta, h azt Jézus írta? (Abgar király nevében írt levélről nem is szólva).
Egyháztörténelme semmilyen értelemben nem 'história' nem azonosítható a történelemírás fogalmával. Következetesen hamisított, sajátmaga által kitalált neveket, személyeket hozott létre, akik – sajna – mára valóságban élt embereknek ismer el a történelemtudomány. Kártékony ámokfutásában püspökök, mártírok, tanítók kronológiáját adja meg, olyan személyeknek állítja be sokaságukat, mintha azok valóban léteztek volna világtörténelmünkben.
Teológusnak is csapnivaló volt, hiszen vallotta, h a Fiú az Atya akaratából ered, azaz alárendelt 'másod-isten', a 'szent lélek' meg még ennél is inkább az Atya teremtménye. Felnézett a zsidó hagyományokra, hangoztatta, h azok a filozófia területén elsőbbséget élveznek a görög filozófiával szemben a sok otromba zsidó mese mögött meg mély igazságtartalmat vélt látni. Azt a begyepesedett zsidó eszmét követte, mely elveti a képi ábrázolást, tiltja az ereklye tiszteletet, és lenézi a művészetet.
Keresztény egyháztudósok mind a mai napig megbízható forrásként hivatkoznak Euszébioszra, de ez a szégyentelen módszer pont őket minősíti: 'zsák meg a foltja'.

Ha egyszer annyi százdolláros lehetne a zsebemben, ahány szándékos hazugság előfordul Euszébiosz munkáiban, akkor elmehetnék egy féléves világkörüli luxushajóútra.
Köszönöm érdeklődésed, üdv katolnai

Avatar 2013.05.27. 20:15:04

@katolnai: Talán épp a felsoroltak miatt lenne érdemes írni róla. Ahol lehet, egyértelműen kéne igazolni az állításai hazugság voltát, és utána hitelesebb lenne, hogy a többi állítását is ignorálod.

Kyra2 2013.05.28. 22:10:35

@katolnai: Én is kellemes meglepetésnek tartom az új posztot, már régóta vártam rá. Érdemes volt időnként bekukkantani. Megtudhatnám, hogy hol az a "máshol", ahol fel lehet lelni egyéb írásait is, vagy nézzek körül a neten?

Üdvözlettel és köszönettel: Kyra

katolnai 2013.05.31. 18:10:45

@Avatar: Kedves Avatar!
Lehet megfogadom javaslatod és egy szép napon neki ülök (állok) egy külön cikkben ismertetni Euszébiosz munkásságát. Üdv katolnai

katolnai 2013.05.31. 18:11:17

@Kyra2: Kedves Kyra!
Köszi látogatásod, a többi tanulmányom/cikkem elérhetősége a baloldalon lévő sávban található, 'friss topikok' alatti 'linkblog' kockában lévő címek rákattintásával lehet elérni. Minden cím alatt egy-egy témakört szerettem volna kialakítani, direkt különböző oldalakra bontva, h ne egy helyen legyen egymásra dobálva a sok téma.
Jó olvasást, üdv katolnai

B. G. 2015.12.06. 11:25:38

Kedves Katolnai!

Azt szeretném megkérdezni, hogy mindazt, amit az egyházatyákról leír, milyen forrásokkal tudja alátámasztani. Természetesen könyvekre gondolok, és nem internetes forrásokra.

Üdv!

B. G.

katolnai 2015.12.12. 08:47:36

@B. G.: Kedves B. G.!

A 'Jézus Misztériuma' c. sorozatom végén hetven valahány fontosabb könyvet adtam meg, melyeket vallástörténelmi tanulmányaimban felhasználtam. Persze ez egy rendkívül hiányos lista, amit - ha nem lennék ilyen lusta – folyamatosan bővíteni illene.
Az egyházatyák ismertetéséhez elsősorban az angol nyelvű fordításokat használtam, melyeket mindet ellehet érni ingyen a neten. (nem tudom miért kellene pénzt ráköltenem, ha ugyanaz megvan ingyen) Sajnos a magyar nyelvű egyházatyák köteteivel nem rendelkezem, ezért angolul kell magam végigrágni az érdekesebb szövegrészeken. Efezusi János 'Egyháztörténelme' (Ecclestical History) angol fordítását könyvformában is meglehet vásárolni, de teljes egészében ingyen elérhető a neten, Payne Smith fordította, első kiadás: 1860. az eredeti kéziratokat az 1850. évek elején fedezték fel a sivatagi Deipara-i szűz Mária kolostorában. (Sjef Van Tilborg, amazon kiadású könyve csak 100 dollár, meglehet rendelni) Efezusi János rövidke ismertetéséhez is több művet felhasználtam, melyek közül igazán megemlíthettem volna oly irányadó komoly munkát, mint Geoffrey Greateex, 'The Cronicle of Pseudo-Zacharian Rhetor' Liverpool University Press (nincs rajta a neten), ám az ilyen hanyagságért szíves elnézését kérem olvasóimnak.
Köszönöm érdeklődését, üdv katolnai