athena.jpg

Két írását ismerjük, de róla nevénél kívül alig tudunk valamit. Neve után helytelenül azt gondolhatná az ember, hogy athéni görög volt, ám sem athéni sem görög nem volt, hanem egy filozófiai babérok után sóvárgó alexandriai zsidót tisztelhetünk személyében. Egy 5. századi szerző, Szidei Philipposz szerint az alexandriai keresztény iskola megalapítója, és Alexandriai Kelemen tanára volt. Írásaiban elvontan, nehézkesen fogalmaz, sok felesleges kacifántossággal bonyolítja az amúgy sem könnyen követhető érvelésit. Legismertebb írása a 'Kérvény' (Legatio pro Christianis) Marcus Aurelius császárhoz írott apológia, melyben cáfolja a keresztények ellen felhozott vádakat és kéri a császárt, hogy a keresztények ugyanazon jogokat élvezhessék, mint a többi vallás követői. Apológiájában példaként említ más valláselképzeléseket, egymástól eltérő isteneket, szokásokat, hogy ha azok mind tolerálva vannak, akkor miért van a gyűlölet pont velük, a keresztényekkel szemben. „A mi nevünk miért gyűlöletes azonban nektek?teszi fel a kérdést, ám elfelejti megemlíteni, hogy a sok eltérő vallás képviselőinek nem okoz gondot a Birodalmat óvó, segítő, legfőbb isteneknek áldozni, míg a keresztények ezt – kizárólagosságra hivatkozva – megtagadják. Nem vette figyelemben, hogy ez a kizárólagosság ellene fordul a császárkultusznak és megtagadja azt az általánosan tisztelt gesztusrendszert, minek eszmeisége átjárta a Birodalom egész szerkezetét. Majd a 13. fejezetben mégis elmagyarázza, hogy a keresztények miért nem hajlandóak áldozatot bemutatni. Filozófiára hivatkozik, mintha az általa védett elképzelések a szabadon szárnyaló filozófia és nem merev dogmák köré formálódtak volna. Püthagoraszt, Platónt és Arisztotelészt emlegeti, miközben a mindennapok gyakorlatában az ortodox keresztények mindig is mellőzték, lenézték a filozófiát.„Három bűnnel vádolnak bennünket; ateizmussal, rituális kannibalizmussal (thüesztikus lakomák) és oidiposzi vérfertőzéssel”, kesereg Athénagorasz, hogy utána bizonygathassa az ellenkezőjét. Türelmetlensége kimutatkozik, mikor írása 8. fejezetében a pogány vallás alapját képező több istenhit elképzelését abszurdumnak nevezi. Elfelejti vagy nem hallotta azt a filozófiai érvet, miszerint az egyetlen isten hite (monoteizmus) magában hordozza a belső és a külső kizáró jelleget és ilyen szempontból nem az a mennyet szaggató hitigazság, amitől egy római császárnak meg kéne hatódnia. A pogány vallás és a kereszténység közti differenciát nem Jézus tanításaiban vagy a csodás üdvtörténet páratlanságában látja, hanem az egyistenhit és a sok istenhit közötti különbséget jelöli meg az eltérés alapjaként.

A 16. fejezet címe egyértelmű: 'A keresztények nem imádják az univerzumot' melyben élesen elválasztja a „a gyönyörű, tökéletes, szferikus formákon nyugvó univerzumot” a láthatatlan, kimondhatatlan Atyától, kihangsúlyozva, hogy az Atyát (teremtő mestert) kell imádni és nem a világmindenség csodás megnyílvánulásait. A világmindenség minden szépséges harmónia ellenére természetére nézve mégiscsak anyagi, ezért annak észlelhető formáit – szerinte – képtelenség istenként imádni, mert ugye az eltévelyedett pogányok úgy gondolják, hogy a bolygók és más égitestek azok mind istenek … Na és ha azt gondolták volna? Semmivel nem fantasztikusabb elképzelés az ilyesmi, mint démonokban vagy angyalokban hinni: „Teológiai tanításunkban azt is mondjuk, hogy Isten angyalainak, szolgáinak sokasága létezik, akiket a mindenség teremtő és alkotó Istene Igéjének (Logosz) közvetítésével osztott szét, s rendelt az elemekhez, az egekhez, a világhoz, s mindahhoz, mi a világunkban van és azok helyes rendjéhez.” (10) Mi tehát a különbség mondjuk a szerző által valóságosnak képzelt 'dzsinni' és a pogány Mars isten között?

Hogy emberileg milyen szinten leledzett a félzsidó-félkeresztény 'filozófus' azt a nőkkel kapcsolatos attitűdjében láthatjuk leginkább: „Mivel reményünk az örök élet, lenézzük ennek az életnek dolgait, beleértve a lelki élvezeteket is. Mindegyikünknek van felesége, akire mindegyikünknek gondja van, s az általunk hozott törvények szerint tartjuk őket a gyermekáldás céljából.” (33.) Más szóval a nőket nem szeretni, tisztelni való élettársnak, hanem tenyészállatnak nézi. Ehhez nem sok magyarázat kell.

Hosszúnak mondható apologetikus írás 37. fejezetben ismerteti a keresztény erkölcsöt, az egyistenhitben vetett keresztényi bizalmat, a próféták tanúbizonyságát, a gonoszság elvetését, a démon mesterkedéseit, azt hogy minden pogány isten emberi és nem mennyei, hogy a démonok sugallják a szobrok, képek tiszteletét, hogy a keresztények mennyire tisztelik a házasság intézményét, és végig perlekedik, védi a keresztények igazát anélkül, hogy az Újtestamentum szellemiségére, eszmei jelentésére utalna. Klasszikus történések hősei neve-sokaságát (Zeusz, Phülonoe, Poszeidón, Apollón, Aristaeus, Hamilcar, Menelaus stb.) állítja sorrendbe védőbeszéde megerősítése végett, de Jézus vagy a Krisztus elnevezést egyszer sem írja le. Péter vagy Pál nevét vagy az apostolok közül egy nevet sem ismer, mint ahogy nem ismeri a Jeruzsálemi eseményeket, és nincs tisztában az üdvtörténet elbeszélésével sem.

A Fiú nála nem Jézus, hanem mindenhol az atya Logosza, az Atya-Fiú-Szentlélek hármasságát ismeri, de nála szentháromság 'személyei' rend tekintetében különböző szinten állnak egymástól. Kezdetleges elképzelése szerint, a Szentlélek az Atyából kiáradó olyasmi esszencia, mint a tűzből kiáradó fény: „... a prófétai megnyilatkozásokban Isten kiáradásának mondják a Szentlelket.” A szentháromság 'személyei' közötti színt különbözetére ekként formál magyarázatot: „Ha nagy bölcsességetekben tudni szeretnétek, hogy mit jelent a 'Fiú', kifejtem röviden: az Atya első szülöttét …” (A Fiú Igeként előjő az Atyából) „Ki ne csodálkozna, hogy istenteleneknek mondanak minket, akik Atyaistenről, Fiúistenről és Szentlélekről beszélünk, bizonyítva a hatalmat és a különbséget rangban?” (10.)

A keresztényeknek küldetésükben legfontosabb, hogy megismerjék az igaz istent, a tőle származó Logoszt, a Fiú és az Atya és a Szentlélek egységét, közösségét, ám a Fiú nem Jézus Krisztus aminek hiányában arra nem hivatkozhat, és így még átvitt értelemben sem buzdíthat a Jézusban való megigazodásra. Maga a 'tanítás' sem Jézustól vagy az apostoloktól származik, hanem: „Azok a tantételek ezért, amelyekhez a keresztények ragaszkodnak nem emberiek, hanem Isten által kinyilatkoztatottak és Isten által tanítottak.” A 'Fiú' tanítását meg sem említi, mert nem tud róla. A keresztény hit értése Athénagorasz szerint: „Amit mi megértünk és hiszünk, arra tanúink a próféták, akik Istentől ihletett szellemmel nyilatkoztak meg az Istenről és Isten dolgairól.” (…) „Tudjátok meg mi semmit sem mondunk tanúbizonyság nélkül, csak azt hirdetjük, amit a próféták hangoztattak.” Itt is, mint más helyeken, az ószövetségi prófétákat hangoztatja, mintha apostolok nem is lettek volna …

Habár sokszor túlbonyolított szóhasználattal fogalmaz, a homoszexualitást visszautasító és elítélő véleménye egyértelmű: „... a piacon álldogálnak és azt az ifjak számára a paráznaság és mindenféle szemérmetlen élvezet bordélyává teszik, nem tesznek kivételt még a férfiakkal sem, férfiak férfiakkal művelnek ocsmányságot, annál inkább gyalázzák meg, minél nemesebb szebb formájú testük, meggyalázva ezzel az Isten teremtett szépségét.” (34.)

A merev júdeai eszmeiség érvényesül a természetes vágyak elérése, megélése irányában igyekvő emberek elítélésében, sőt a földi dolgok utáni vágyakozás puszta megjelenése is bűnnek számít. Az ilyen ember szerinte „a vágyai miatt alantasabbá válik és bűnt követ el.” Nála a földi vágyak és a testi élvezetek mellett még a lelki élvezet is elvetendő: „Mivel reményünk az örök élet, lenézzük ennek az életnek dolgait, beleértve a lelki élvezeteket is.” (33.)

Az Újtestamentum négy apostoli leírását nem ismeri, az a négy citátum, melynek szövege Máténál is megtalálható mind az ősi igazságok idő nélküli bölcselete, melyeket nem valószínű, hogy az Evangéliumból másolt át. Pl.: „Mondom néktek szeressétek az ellenségeteket; áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, imádkozzatok azokért, akik üldöznek benneteket, hogy a mennyei Atya Fiai lehessetek, aki felhozza napját, mind a gonoszokra, mind a jókra és esőt ád, mind az igazaknak, mind a hamisaknak.” (Mt. 5:44-45) Sajnos a vallástudomány minden egyes 2. századi keresztény alkotásban fellelhető evangélium-szerű szöveget az Újtestamentumból származó idézetnek könyvel el, holott ez a magabiztosság sok esetben téves és félrevezető. Az itt példaként idézett bibliai szöveg ősforrása nem 'Máté' szerzeménye, hanem a korát jóval megelőző egyetemes tanítás, még akkor is ha az originális forrást képtelenség fellelni.

Az ókeresztény keresztény irodalom hemzseg az olyan mondás, példabeszédszövegektől töredékes vagy egészében átmásolt bölcseletektől, példabeszédektől, kinyilatkozásoktól, melyeket a pogány vallásirodalomból vettek át. (Én is említettem néhány ilyet.) Hogy sok esetben ezekre nincs konkrét bizonyíték, az a több évszázados könyvégetéseknek köszönhető, minek kizárólagos célja egyebek között pont az ilyen egyezések elpusztítása volt. A pontos kútfők megnevezését követelő vallásvédelemnek figyelemben kéne vennie olyan tényt, mint Bernard Bischoff megállapítása, aki 28 könyvtár működéséről tudott a 4. századi Rómában, melyből 300 év múlva már csak egy – a Lateran – lelhető fel. A többit a keresztények mind elpusztították. Ezért szinte semmilyen biblián-kívüli ősforrással nem rendelkezünk, ám ami kevés mégis van, mint a Nag Hammadi-i Kódexek, a tisztánlátás kedvéért azokba nyugodtan beletekinthetünk. A Nag Hammadi-i gyűjtemény könyvei, értekezései sűrű egymásutánisággal tartalmaznak olyan hasonló és néhol teljesen egyező bölcseletszöveget, amit az Újszövetségben is megtalálni, ám ezek legtöbb esetben nem a bibliai szövegek másolásai, hanem egy közös pogány, misztikus-gnosztikus hagyományból merített anyag. Ezen probléma kikerüléséhez született meg az a vallásvédő magyarázat, hogy a bibliai evangéliumok keletkezési ideje régebbi, mint bármelyik Nag Hammadi-i kézirat.

A 'Halottak Feltámadása' (De Resurrectione Mortuorum) c. traktatája egy 10. századi másolatban (Arethasz Kódex) őrződött meg. A harmadik fejezetében, mely az 'Aki képes a teremtésre az a halottat is fel tudja támasztani' címet kapta – kifejti –, hogy az isten elég hatalommal rendelkezik a halotti test feltámasztásához, hiszen már az embereket is ő teremtette a kezdetben a semmiből, és ugyanazzal a hatalommal a semmivé vált, elemeire bomlott testet is képes újjáéleszteni, azaz feltámasztani. Többek közt így okoskodik a testi feltámadás elfogadása érdekében: „a mindenható erő, mely képes volt az alaktalan anyagot tökéletes testé gyúrni, majd teremtményében gyönyörködni, az képes továbbá elosztani a magot; ami egy volt csupán, azt megsokszorozni, rendszerezni a rendezetlent; a rengeteg eltérő formát ismét elemei szerint megfelelően egyesíteni, különböző formával elrendezni, mert ez a hatalom tényleg képes újra egybe ötvözni a már széthullottat, az elesettet felemelni, visszaadni a holtaknak az életet, a test romlandóságát romolhatatlanná változtatni.” Mondanivalójának vezéreszménye, hogy az ember halhatatlan lélekből és halhatatlan testből álló lény.

A 12. fejezetben azt boncolgatja, hogy az isten nem véletlen teremtette az embert és nem azért, hogy rövid idő után véglegesen kioltsa életét. A saját hasznára sem teremthette – szerinte –, mert az istennek semmire és senkire nincs szüksége, ám eltekint az mellett, hogy az istennek igenis szüksége van az emberre, kinek hite nélkül az isten létezése értelmetlen és felesleges. Majd elképzeléseit tovább szőve kijelenti, hogy aki az isteni teremtést és a fajfenntartás érdekében történt nemzést elfogadja, annak el kell fogadnia, hogy a megmaradás a testi feltámadás által is lehetséges.

A 21. fejezetben eszement csavarodással úgy próbálja a test halhatatlanságát bizonyítani, hogy az isteni gondviselést, igazságot feltételezve a lélekkel szembeni ítéletet igazságtalannak tartaná az isten: mert a lélek – a saját természete szerint – nem lehet vétkes. A lélek így nem hajlamos a rosszra, a szenvedélyek által elkövetett bűnökre, ellentétben a testtel, melyben benne van a bujaság, indulat, erőszak. Tehát a végső ítélethirdetésnél az igazságos isten nem lehet igazságtalan ezért szükséges a test feltámasztása, hogy az a lélekkel egyesülve legyen isten ítéletének alárendelve, azaz a test is szenvedje el a mennyei ítéletet. Igaz később azt fejtegeti, hogy a legrosszabb esetben a lélek is hibás, mert nem próbál meg ellenállni a vágyak kísértésének, együttműködik a testtel, részesedik az ezáltal nyert örömökben. Mintha azt akarná kifejezni, hogy a test képes megrontani a romolhatatlan lelket, pedig azok az egyetemes valláselképzeléseknek megfelelően – a halálig – egy szétválaszthatatlan egységet alkotnak. Az egész feltámadástan magyarázgatása zavaros, hiszen babonás értelmetlenség és felesleges a test feltámadásáról beszélni, ráadásul az ilyen elvetemedett elmélet ellentmond az isten tökéletes teremtésképességének, hiszen ha az isten örök testi létezést szánt volna az embernek, akkor már eleve hallhatatlannak teremtette volna őket.

Nincs magyarázat arra, hogy a 'Feltámadásról' traktatájában miért nem említi Jézus csodás feltámadását, hiszen a keresztény ideológia pont e fantasztikus feltámadás köré van kiépítve.(Az emberiség megváltása érdekében végrehajtott rituális gyilkosságról még véletlen sem tud.) A bőlére eresztett érveléseiből teljesen hiányzik továbbá a Messiás második eljöveteléhez kötött keresztény doktrína, mely sarokkő a keresztény hittanban. Huszonöt fejezeten keresztül csűri-csavarja argumentációját, hogy olvasóival elhitesse a testi feltámadás lehetőségét, és mégis kihagyja a testben feltámadt Krisztus ámulatos csodáját. Erre csak egyetlen magyarázat lehetséges: szerzeményei megírásakor, i. u. 180 körül még nem jutott el Alexandriában az Irenaeus által átgyúrt – új jelentéssel megtöltött – szentiratgyűjtemény, mely később négy kitalált evangélista műveként került be a köztudatba. Ha ezek az evangéliumok meglettek volna az akkori alexandriai zsidó közösség iratgyűjteményében, akkor azok tartalmával Athénagorasz tisztában lett volna és semmiképp nem hanyagolta volna el Jézus üdvtörténetét, feltámadását és második eljövetelét megemlíteni. Egy szűk generációval később az irenaeuszi Újtestamentum már megérkezett és ismerté vált az alexandriai zsidó-keresztény gyülekezetben, felületes, részleges ismerete megtalálható Alexandriai Kelemen írásaiban.

De hát milyen féle-fajta keresztény lehetett Athénagorasz, ha írásaiból teljesen hiányzik az Újszövetség szellemisége? Athénagorasz az antiókiai Theophilosszal egyezően olyan keresztény atya volt, aki nem ismerte Jézust, a 'krisztus' kifejezést sohasem használta, az üdvtörténetről nem hallott, az evangéliumok tanítása helyett elképzeléseiben inkább a görög filozófia keveredett a júdaista hagyománnyal. Pogány műveltségtől mélyen befolyásolt reformista zsidó volt, aki nem akart pogány hitű lenni, de ugyanakkor elszakadt a hagyományos zsidó hittan gyökereitől és egy sajátságosan felfogott keresztényi átformálódására törekedett, mely erőlködésben majdnem képes volt egy filozófus nyelvén szólalni.

A Theophiloszról írt cikkemben szintén annak adtam hangot, hogy volt olyan 2. századi atya, aki 'igaz' kereszténynek vallotta magát, ám Jézust, jeruzsálemi eseményeket, apostolok nevét, gyülekezeteik munkásságát nem ismerte. Ez egyszerűen annak köszönhető, hogy Irenaeuszig nem létezett (leszámítva Markiont) semmilyen összefüggő üdvtörténeti leírás, csak Józsua misztériumára vonatkozó allegorikus tanítások, melyek nem egy konkrét eseménysorozat ismertetésének részei, hanem narráció nélküli, egymás tartalmától független lelki útmutatások voltak. A kezdetleges gnosztikus-keresztény tanítás lényege egy kozmikus-misztikus hős köré formálódott, kinek követése az örök élet reménységét kecsegtette egy olyan szélsőséges vallásközegben, mint a judaizmus, minek elképzeléseiből teljesen hiányzott a lélek örökkévalósága, a túlvilági létezés vagy a reinkarnáció tana. A tradicionális judaizmustól elfordult szórványzsidóság gyülekezetei rendelkeztek ilyen misztikus tartalmú iratgyűjteményekkel, ám ezek sem tartalomban sem szellemiségben nem egyeztek az Irenaeus-féle evangéliumokkal. Addig míg a rendszerezett és történelmesített evangéliumok másolatai nem érték el az adott város misztikus-zsidó (ókeresztény) közösségét, addig azok tartalmát nem ismerhették. Ezért hiányzik az evangéliumok eszmeisége vagy Jézus nevén nevezése Athénagorasz és a másik apologéta Theophilosz műveiből, és nem úgy áll a helyzet, ahogy egy kedves olvasóm azt korábban megjegyezte: „A mű, amely ránk maradt apologetikai irat. Miért emlegetné Jézus nevét? Ha felkeltette volna az érdeklődését Autolükhosznak a téma (feltámadás egy Isten) iránt, akkor hozta volna csak szóba Jézust. Tehát a műfaj alapvető jellegzetességeivel nem vagy tisztában” Az apologéta 'műfajban' nem szerepel kritériumként Jézus vagy a bibliai evangéliumok nem-említése, hiszen Jusztinosz, Tertullianus, Irenaeus mind apologéták voltak és mind bőven, hosszasan példázódtak Jézussal, feltámadással: pontosan annyi kéziratanyagot felhasználva, amennyihez képesek voltak hozzájutni. De csak akkor tehették, ha tényleg rendelkeztek a megfelelő kéziratokkal. Jusztinosz 'a mártír', aki még Irenaeus ideje előtt serénykedett ismerte Jézus (Józsua) nevét, helyesen tudta az üdvrendet, de az evangéliumok történésfolyamataival nem volt tisztában. Nála még nem olvasható Mária, Péter, Pilátus, Kajafás stb. neve, azokat az ő idejében még senki nem kötötte a mennyei megváltó-figurához. Még Alexandriai Kelemennél sem egyértelmű az Irenaeus-féle evangéliumok ismerete, ami azt jelenti, hogy csak részletes, összefüggéseiben közel sem harmonizált másolatok jutottak el hozzá. Tertullianus a 2. sz. végén Rómában élt és birtokában volt azon evangélium gyűjteménynek (másolat), melyet Irenaeus tanítványa, Hippolütosz vitt magával Lyonból a fővárosba.

Mindenesetre megdöbbentő, hogy egy zsidó származású keresztény gondolkodó mindkét művében teljesen elhanyagolja Jézus (Józsua) neve említését, pedig az elképzelhetetlen, hogy pont a gnoszticizmus fellegvárában, Alexandriában ne hallott volna a zsidó isten-fiú, messiás-küldött csodálatos misztériumáról. Evvel ellentétben említi az orfikus doktrínát, idéz irodalmából, Orfeuszra többször hivatkozik és ismeri az eleuziszi misztériumokat. Pont a zsidó Orfeuszt, Józsuát hagyta ki?

Szerző: katolnai  2013.08.02. 18:31 Szólj hozzá! · 1 trackback

A bejegyzés trackback címe:

http://egyhazatyak.blog.hu/api/trackback/id/tr655442478

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Anti Ateizmus facebook oldal indult 2013.08.14. 11:59:39

Az ateizmus is csak egy ökörség a köbön, mint a legtöbb vallás? Igen. Az ateizmus is hit? Igen az. Abban hisznek, hogy ők világnézeti kérdéskörben logikusan tudnak gondolkozni. Pedig nem. Épen ezért ideje volt, hogy egy ilyen közösségi oldal is legyen ...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.