Személyéről, életéről szinte semmit sem tudunk. Polükratész megjegyzése miszerint Melito eunuch volt, arra utalhat, hogy Melito eredetileg Kübelé papja lehetett. A hivatalos vallástudomány szerint Kis-ázsiai Szardesz zsidókból álló kora-keresztény gyülekezetének volt püspöke valamikor a II. sz. második felében. Euszébiosz kicsit túlozva azt állította, húsz művet írt, amiből Jeromos – egy bő generáció után – már csak hetet ismert. Kis-Ázsia szívében, a kelet-nyugati kereskedelmi útvonalon épült Szardesz (Sardis) valamikor Lüdia fővárosa volt, hettiták majd kimmerek lakták, utána asszírok, médek perzsák harcoltak birtoklásáért, de Melito idejére egy teljesen elgörögösödött 100,000 lélekszámú metropolist találhatunk az ősi hettita város helyén jelentős számú zsidó diaszpórával, akik már III. Antiokhosz (i. e. 241-187) idejében is közösséget alkottak. A város főutcája 12. méter széles márvánnyal kövezett, kiemelt járdákkal megépített egyenes sugárút volt, kétoldalán árkádos boltok, emeletes lakóházak szegélyezték és a főutcától északra húzódott a zsidó bazársor, melynek közepében állt a több száz éves zsinagógájuk, és melyet egy nagy földrengés után (i. u. 17.) újjáépítettek. Az 1958-ban elkezdett régészeti feltárások rendkívül gazdag anyagot hoztak felszínre, így az ott fellelt feliratokból tudjuk, hogy a zsinagóga számára felajánlott donációk elgörögösödött zsidóktól származtak (Szokratész, Polühipposz, Pegasziosz Euphrosünosz stb.), ami arra enged következtetni, hogy a szardeszi zsidók sem tudták kivonni magukat a görög-római pogány kultúra hatásai alól. A városban nem volt külön keresztény templom vagy imaház a keresztényeknek, mint ahogy a zsidóktól független keresztény gyülekezet sem létezett. Melito tehát nem lehetett 'keresztény püspök' nem csak azért mert az ő idejében még nem létezett kialakult egyházi hierarchia, hanem azért is, mert Szardeszben még nem alakult meg egy dogmákon nyugvó keresztény egyház. Az összes I.-II. századi 'keresztény' vallásvezető esetében félrevezető a püspök megnevezés, mert az összes ilyen személy a zsidó közösség lelki irányítója, tanítója, szektavezetője: pátriárkája volt, de nem püspöke. A korai – sokszor misztikus-gnosztikus – kereszténység, a második század végéig szinte kizárólag zsidókból állt. Zsinagógákban, zsidó imaházakban terjesztették, olvasták fel azokat a szentírásokat, melyek kapcsolódtak a folyamatosan alakuló Józsua misztériumához és a korai atyák ebben a környezetben írták, szerkesztették műveiket. Szardesz legfőbb oltalmazó (patronus) istene Artemisz-Kübelé volt, kinek pompás temploma a várost átszelő Pacteolus folyó partján tündöklött. Héraklész és a meghaló-feltámadó misztikus isten, Sabaziosz-Dionüszosz tisztelete szintén kiemelt fontossággal bírt a polgárok között. Kétségtelen, hogy a szardeszi zsinagóga majdnem teljesnek mondható ószövetségi iratgyűjteménnyel rendelkezett, de azt már nehéz nyomon követni, hogy milyen szövetségközi alkotások álltak Melito rendelkezésére. Egyes elképzelések szerint Melito birtokában lehetett a Jahannine (jánosi) hagyomány néhány korai alkotásával, de az túl merészen hangzik, hogy ismerte volna az Újszövetség negyedik testamentumát.
Attól függetlenül, hogy Melito jelentős irodalmi munkásságot fejthetett ki, nem maradt fenn egyetlen műve sem, csupán másolásos töredékekkel, rövid részletekkel rendelkezünk, melyekben néhol addíciót találni. Apológiájából mindössze néhány sor, míg a Kereszténységről c. művéből csak egy oldalnyi maradt fenn. Húsvéti Homíliáját 1940-ben fedezték fel, a jó állapotban lévő anyag egy IV. századi másolat, ami része a híres Chester Betty gyűjteménynek.
A Húsvétról c. homíliájában fontos lényegként jelenik meg az ószövetségi áldozások sorát folytatásképpen követő Krisztus-feláldozás, mely folyamat helyes értelmezésében a zsidó húsvéti áldozati bárány felcserélődik Krisztus személyére: „Mert Fiúként született, bárányként vezették, juhként leölték, eltemették mint embert, (…) bárányként áldoztatott fel és emberként feltámadott”. A konzervatív vallástudósok kétségtelen bizonyítékot látnak Melito Húsvéti Homíliájában, az Újtestamentum ismeretére, holott az ilyesmi szövegértelmezés hamis és félrevezető. Melito Justinushoz (mártir) hasonlóan helyesen ismeri az üdvrendet, de szövegének elfogulatlan értelmezésben Jézus jeruzsálemi feláldozása (megfeszítése) nem történelmi, hanem teológiai értelemben jelenik meg, templomi bárányáldozás formájában: és nem római katonákkal a falakon túl valahol: „Eközben Izrael megmenekült a bárány feláldozása által, melynek kiontott vére dicsfénnyel borította …” (30.).
„A fára függesztették azt, aki megszilárdította a mindenséget. Az Urat alázták meg. Istent gyilkolták meg. Izrael királyát egy izraelita jobbja veszejtette el.” ebből a versszakaszból is látni, hogy Jézus 'izraelita' (júdaista) ellenfeleinek nevét; Kajafás, Heródes nem ismeri, de ez nem akadályozza meg abban, hogy általánosságban bocsátkozva saját fajtáját hibáztassa Krisztus elveszejtéséért. A 93. fejezetben feltüntetett nevek Kajafás, Júdás, Heródes nevek csak ebben az egy szakaszban említettnek, és kétségtelen, hogy kései interpolációval van dolgunk. Az előtte lévő szakaszban a „Pilátus mosta kezeit” mondatrész ugyancsak kései szövegbővítés. Ezeket a szöveghozzáadásokat pont azért tartotta fontosnak a IV. századi szír másoló, mert Melito eredeti szövege hiányolt minden Jézus történetéhez köthető valós történelmi szereplőt, és így kevésbé tűnt hitelesnek. Az üdvrend minden egyes mozzanata: „megfeszítették, földbe temették, feltámad halottaiból, és felmegy az ég fenségébe, az Atya jobbján ül …” teoretikus elemek nála, melyek a korrekt sorrend ellenére mindenféle történési tipológiát hiányolnak. Hasonlóan allegorikus és nem történelmi az Ószövetségből vett áldozási példák emlegetése; a kivonulási áldozás, Ábel megölése, Izsák feláldozása stb. melyeket mind a krisztusi megváltás előképeinek vél. „Ő az, aki sokakban annyi sok mindent elszenvedett; ő az, aki Ábelben megöletett, Izsákban megkötöztetett, Jákobban vándorolt, Józsefben eladták, Mózesben kitették, a bárányban megölték, Dávidban üldözést szenvedett, és a prófétákban meggyalázták” (69.). Ebben a művében – zsidó származása ellenére – heves antijúdaista polémiát fejt ki, és Krisztus kivégzőit istengyilkossággal vádolja.
Melito művének olvasásakor szükséges figyelemben venni egyes kifejezések mai értelemben vett félreértelmezhető jelentését, és ezek a kifejezések – alternatív szemlélet hiányában – hibás, az ókori világ valóságától elrugaszkodott, félrevezető képet alakíthatnak ki az olvasóban. Ilyen például az 'egyház' szó, mely azt sugallja, hogy Melito idejében (i. u. 170. körül) már létezett az a keresztény vallásintézmény, amit kereszténységnek hívunk. Melito korában a Római Birodalom minden nagyobb városának zsidó közösségében létezett egy hitújításra, vallásreformokra törekvő mozgalom, akik a pogány megváltó istenek mintájára megteremtették a saját zsidó messiás-üdvözítő kozmikus hősüket: az új Józsuát. Ez a birodalmat behálózó, egymással laza kapcsolatban álló zsidó vallásközösség azonban nem képezhetett egyházat, mert nem volt központi irányítása, még semmilyen hierarchia nem alakult ki soraikban, hiányoztak az egységesített tanítások, doktrínák, szertartások, még nem fogalmazódtak meg az irányadó kánonok, és a tekintélyelvi vezéreszmék centralizmusa helyett a tanításaik alapját képező (Tórán-kívüli) szentiratgyűjteményeik szerteágazó szellemisége egymástól eltérő változatossággal hirdette Józsua misztériumának sokrétegűségét. Ezen sokszínűség miatt Kis-Ázsiában vagy Szardeszben i. u. 170-ben nem létezhetett 'egy-ház'. Maga a 'templom' szó többszöri említése is mindig a jeruzsálemi (akkor már lerombolt) templomra utal, mint egy örök mitikus zsidó vallásintézményre és nem egy római központú keresztény vallási főhatóságra. A jeruzsálemi templom leradírozása után fizikailag nem létezett többé 'templom' csak a szórványzsidóság által emelt zsinagógák, imaházak, hol a hívőközösségek jobban ki voltak téve a pogány valláskultúra hatásainak. Az evangélium szó használata is félreértésre adhat alapot, mert a mai átlagolvasó az evangélium kifejezés alatt a bibliában található négy evangéliumot érti, holott ez Melito korában nem pont azt jelentette. A négy kánoni evangélium megalkotása és elterjedése előtt minden egyes Józsua Misztériumához kötődő vallásirodalmi mű evangéliumnak (a görög euangelion szóból), azaz jó-hírnek, örömhírnek számított. A második század közepetáján minden zsidó közösség rendelkezett – a kötelező mózesi könyveken kívül – olyan kéziratokkal, melyek a zsidó isten-fiú, égi küldött-messiás hitét hirdették, és ezek mind evangéliumoknak számítottak. Ne felejtsük el, hogy a ma ismert négy történelmesített, kánoni evangélium meglétére 170-180 előtti időszakban nincs semmi bizonyíték, Melito tehát más szellemi terméket ért az evangélium kifejezés alatt. Mikor 'új testamentumot' említ, akkor Jehovával (rituális áldozással) megkötött újabb allegorikus szövetséget ért és nem egy vallásműben szerkesztett, négy evangélistától származó szentírást. Az Újszövetségből megszokott szövegek helyett Melito Krisztusa ekképp mondja: „Ki az én ellenfelem? Én, mondá ő, a Krisztus vagyok. Én vagyok aki legyőzte a halált, diadalmaskodtam ellenségeim felett, lábammal tiportam Hadészt, határt szabtam a hatalmasoknak és a mennyek magasságába emeltem az igazakat.” (102.)
A keresztény hitet nem vallásnak, hanem filozófiának állítja be Marcus Antoniushoz írott apológiájában: „Jelen filozófiánk legelőször a barbárok között virágzott; és amikor utána szétterjedt az uralmad alatt lévő népek között a Te híres ősöd Augustus uralkodása idejében, már akkor bebizonyosodott áldásossága és boldog óment jelentett Birodalmad számára. Attól az időtől számítva a római hatalom nagyságos pompába emelkedett.” … „ha Te megvédnéd azt a filozófiát, mely Birodalmaddal együtt nőtt naggyá, és ami Augustusszal kezdett nőni ...”. Vajon milyen filozófiáról beszél itt Melito, ami a barbároktól jött? Kétszer is írja, hogy ez Augustus császár (i. e. 63-i. u. 14) idejében történt, tehát mielőtt még Jézus megjelent tanítani Júdeában.
Euszébiosz által átmásolt Meliton szövegekben sehol nincs utalás a négy újszövetségi evangéliumra, az azokban feltüntetett meghatározó nevek (Péter, Máté, József, Pilátus, Júdás stb.) sehol nem szerepelnek, mint ahogy nincs egyetlen idézés, pontosan beazonosítható leírás sem. Míg az Ótestamentum széleskörű ismerete természetes nála (ő maga sorolja fel a kereszténység 'szent' könyveit, melyek kizárólag mind a Tóra irományai), addig az Újszövetségre egyszer sem utal, egyszer sem idéz verseiből. Ebből csak az következhet; ha meg is volt már valahol az Irenaeus által összeszerkesztett négy Evangélium, kéziratai nem jutottak elé, megalapozatlan tehát a II. századi általános elterjedését vizionálni. Melito sokat utazott, sok zsidó közösséget meglátogatott ezenfelül sokat olvasott korai 'keresztény püspök' volt, mindezek ellenére még sem ismerte az Irenaeus-féle négy evangéliumot. Pál apostol nevét vagy leveleit sem ismerte, pedig azok már az ő idejében nem egy zsidó imaházban megvoltak
Pszeudo-Melito
Az ún. Pszeudo-Melito Apológia egy szír nyelven fennmaradt alkotás, mely része a 'Spicilegium Syriacum' nevű vallásirodalmi gyűjteménynek. Az 1843-ban, a Nitria sivatagi kolostor könyvtárából előkerült mű a VI. vagy a VII. században jöhetett létre. Jelenleg a British Múzeum tulajdona. A gyűjteményes mű eredetileg 220 foliumból (könyvlap) állt, melyből 188. maradt fenn és Melito, 'A Filozófus Melito Orációja' c. apológiáján kívül másik három fontos vallásirodalmi szerzemény másolatát is magában foglalja; Bardesan (a 'Végzet' c. traktatája), szent Ambrus (Hüpomnemata) és Mara Bar Serapion-levél c. irományt.
Nem lehet tudni, hogy ki írta a 'A Filozófus Melito Orációja' c. apológiát, de szerzője nem gondolhatta komolyan, hogy egy római császár elolvas vagy megengedi felolvasását ennek a bőlére eresztett ostobasághalmazatnak, mely mindennek nevezhető csak elfogadható bölcseletirodalmi alkotásnak nem. Euszébiosz, Egyháztörténet IV.-26 fejezetében lévő Melito szövegek nem szerepelnek a szíriai Pszeudo-Melito apológiában, mely ellentmondást úgy magyaráznak a vallásvédők, hogy Melito nem egy hanem két apológiát írt Marcus Aurelius Antonius császárhoz (121-180). A kései szerzeményt értelmezve nem sokat számít, hogy eredetileg mi volt Melito gondolata és mi az, amit később a szír szerkesztő hozzáadott, mert a 'Krisztus természete' c. töredékből mindenképpen kiolvasni azt a keresztény gondolkodást, mely nem lehetett egy második századi zsidóé. Végeredményben arra meri a császárt figyelmeztetni, hogy csak a szellemileg hátramaradottak kételkednek a Krisztusról írt dolgokban: "Egy intelligens ember számára nem szükséges bizonyítani, amit Krisztus megkeresztelkedése után cselekedett, főképpen a csodákat, melyek rávilágítanak az ő testbe rejtett istenségére, s meggyőzté erről a világot" Más szóval, ha az egész világ meggyőződött, hogy mindezen csoda megtörtént és nem a képzelet-szülte árnyképjelenség, akkor már nincs szükség további bizonyítékra. Ha a császár még ilyen elsöprő bizonyítékok ellenére sem hisz, akkor ugyebár egy szellemi fogyatékos. A 'Hit a keresztben' c. bekezdésben szintén kései interpolációt találni: „Pilátus előtt állott, és mégis közben Atyja jobbján ült.”
Melito volt az a lelkes ortodox atya, aki elzarándokolt Jeruzsálembe, hogy az ottani eredetinek vélt, csodás kereszténygyülekezetet felkeresse, akiknek elméletben a szent apostolok egyenes örököseinek kellett volna lenniük. Olyan embereknek, akik közvetlen elődjeik személyesen ismerték Jézust. Legnagyobb csalódására azonban csak egy zsidókból álló kicsiny gnosztikus-keresztény gyülekezetet talált, kiknek nem sok közük volt az általa képviselt elképzelésekhez. Ezt a tényt Melito úgy könyvelte el, hogy ezek a zsidók elhagyták az eredeti Jézus igaz tanítását, és hitehagyottakká váltak.
Az Ebioniták tagadták Jézus isteni eredetét, tagadták a szűzön fogantatást, és Jézust átmeneti Megváltónak tekintették csupán. Mivel zsidók voltak, így az egyszemélyü Istenben hittek, így Jézus nem lehet Isten. Egyszerre képviselték a körülmetélkedést, a rituális mosdásokat, vegetáriánusok voltak, vízzel kereszteltek, bírálták a mózesi és prófétai könyveket, elítélték az áldozatok bemutatását, tartották a 'szombat' szentségét, és Jeruzsálemnek fordulva imádkoztak. Messze, nagyon messze álltak a kereszténységtől. Hitelképzeléseikben Jézus természetes születésű ember volt, akit a Messiás szent lelke megszállt egy időre. Pál apostolt sarlatánnak tartották, tanait visszautasították. Saját evangéliumokkal rendelkeztek. Ephiphanius, Salamisz püspöke a IV. században írta róluk: „Doktrínáik eltérnek az eredeti tanításoktól, a nazarénusok közül kerültek ki, olyan zsidók, akik tisztelik Krisztus, mint az 'Igaz Embert'.”
