Benedek vesszőnyalábot szorongat markában, amivel társait ütötte ...

Tekintettel arra, hogy a pápaság történetét vázoló bemutatásomban egyre többet szükségeltetik említeni a franciaországi szélsőséges keresztény ügynököket kiképző Cluny-i monostort, ezért fontos egy rövid írásban kitérni a kiképzést alapvetően befolyásoló, irányító szabálygyűjteményre, a szent Benedek neve alatt elhíresült szerzetesi regulára és talán néhány mondatban megemlíteni az ötödik századfordulón hatalomra került Benedeket..

Benedek (kb. 480-545) életéről nagyon keveset tudunk és az is mind megbízhatatlan, mivel a minden a judeo-kereszténység egyik legelvakultabb korai figurájától – Benedek korától – majd két generációval később fantáziáló I. Gergelytől (590-604) származik. Mivel Gergely sem tudott vajmi sokat Benedek viselt dolgairól, ezért a róla összeállított bibliográfiája (Dialogus Miracolorum) babonás csacskaságok sorozatával töltötte ki, valóságtól elszakadt meséi miatt életrajzát az általánosan elfogadott irodalmi életrajz-műfaj kategóriába sorolni tudománytalan. Gergely pápa irigykedve szemlélhette a kis-ázsiai, egyiptomi szentek, bölcsek pompás sokaságát és ugyanakkor zavaró hiányt érezhetett az itáliai keresztény szentek gyér sorát mustrálva. Mint egy félig-meddig művelt pap érthette az ilyen fél-igazságok, hiedelmek hasznosságát, mint hívő keresztény tisztában volt a babonás ostobaságok erejével és mivel alacsony erkölcsi szinten lengedezett így az általa szentnek vélt hazugságok terjesztése sem okozott különösebb problémát számára. A probléma inkább abban rejlett, hogy szent Péter óta nem akadt egy tisztességes valamire való itáliai szent, kinek alakját példaként lehetett volna propagálni. No erre lett jó az önsanyargató, testi tisztaságról, ápoltságról lemondó remete-szerzetes, aki később tört, zúzott, más meggyőződésű embereket bántott, üldözött el, ami nem hangzik túlságosan szentségesnek. De előnyére lehetett felhozni, hogy tudott írni-olvasni és részben összeállított egy olyan vallásközösségi szabályrendszert, melyben természetes volt a testi fenyítés, a másik ember elverése. Egy szentséges alak megteremtésére nem is lehetett volna jobb kandidátusa Gergelynek mint Benedek, ki már gyerkőc korában csodát művelt aztán mire felnőtt a világ legnagyobb varázslója lett; képes volt legyőzni a természet törvényeit, mások gondolatát olvasni, távolba, jövőbe látni, lankadatlanul harcolni ördögökkel, démonokkal, sőt mikor megakarták mérgezni kihesszelte valahogyan, hogy italába mérget kevertek, amit nem ő, hanem valamilyen erő földhöz csapott, így a mérgezett ital szétfolyt. Néhány fejezettel odébb ezt a mesét kibővítve már a szent kenyerébe is mérget kevertek, amit az égiek segítségével szintén észrevett majd elvitetett egy hollóval. Az italt kiöntötte utána ráparancsolt egy hollóra, hogy az vigye el a mérgezett kenyeret. Ugyanaz a pap aki a mérgezett kenyeret, bort küldte később hét meztelen lányt küldött Benedekhez, persze hiába, mert a szentéletű remete nem a lányokat szerette. Mivel Gergely írásában említve van egy Placidus nevű zsenge fiúcska, akit Benedek nagyon szeretett, ezért feltételezhető – mint annyi más 'szentéletű' keresztény alak esetében – az elferdült, beteges szexualitás. A negyedik fejezetben Benedek „szíve vakságáért' megvesszőztet egy szerzetest.

Orcátlan történelemhamisításhoz folyamodik Gergely, mikor azt meri írni, hogy a gótok nagy királya, Totila Benedek előtt hempergett. Szerinte az akkor egy éve megválasztott király fontosnak tartotta, hogy a gót királyság szemszögéből hasznavehetetlen, dologkerülő vénember előtt alázkodjon meg a semmiért. Ráadásul a hős harcoséletű, büszke király földre vetette magát egy ápolatlan torzonborz alak láttára, majd „nem mert fölkelni előtte”. Ne tévesszük szem elől, a gótok ősi törvényeikhez, erkölcsi rendjükhöz ragaszkodva erős törzsi szervezetű szövetségben éltek és törzsfőik nem tűrtek volna meg felettük egy olyan uralkodót aki egy ismeretlen vallás-háborodott előtt fetreng. Totila elődét, a gyengekezű Erarickot a gót törzsfők öt hónap uralkodás után elmozdították, majd kivégezték. Az-hogy Gergely szándékosan nem mond igazat, arra megvonhatjuk vállunkat, mit is lehet elvárni egy olyan elvakult hadoválótól, mint amilyen I. Gergely pápa volt? De az már igencsak zavaró lehet, hogy mind a mai napig az akadémista történészek minden kritikus megjegyzés nélkül, mint megtörtént eseményt ismételgetik I. Gergely hazugságát, miáltal félrevezetik olvasóikat és lejáratják a történelemtudományt.

Benedek valamikor 480 körül született a közép-itáliai Norciában, utánajárni lehetetlenség, hogy fiatal éveiben miben, miként csalódott, de az biztos a vallási megszállottság korán hatalmába kerítette; évekig lakott barlangokban, vadgyümölcsökkel, gyökerekkel, bogarakkal táplálkozott, nem mosakodott, lerongyolódva büdösen tengette életét, ha nőre terelődött véletlen gondolata tüskés kóróban, csalánbokorban hempergette meg testét és szinte az egész életét a sátán elleni küzdelemre fordította. Igazi karrierje akkor kezdődött mikor egy agresszív, különböző elmebetegségekkel küzdő remetebandával megjelent Monte Cassino hegyén álló Apolló templománál, irányításával szétzúzták a templom gyönyörű márványszobrait, darabora törték oltárát és halálosan megfenyegették, elzavarták az ott szolgálatot tévő pogány papokat. Gergely a szokásos lenézéssel becsmérli az ősi Apolló templom természet-tisztelő gyülekezetét, együgyű bolondoknak nevezi őket, akik az ördögöt szolgálták és erkölcstelen áldozatokat mutattak be a gonosznak. Nem mondja ki nyíltan, burkoltan mégis kifejezi, jogosságát a köztük szétcsapó, igazi Krisztus-harcos Benedek erőszakosságának. Gergely tehát azt a keresztény nézetet vallotta, hogy „Jézus igazáért” jogos az erőszak, a rombolás, a gyilkolás. (Nem véletlen avatta őt is szenté a katolikus egyház). Sikeres ingatlan foglalása után Benedek tetszés szerint bontogatta, alakította Apolló templomát, jogosan a sajátjának tekintette – mintha megvette vagy örökölte volna – és nem is mozdult ki onnan soha többet. Neki tulajdonítják a kolostori élet megszervezését a szerzetesek napjait, perceit pontosan meghatározó minden mozzanatát. I. Gergely szerint: „Szerzetesek számára szabályrendeletekben foglalta a rendkívüli jelentőséggel bíró figyelemre méltóan átlátszó és körültekintő reguláját.” (Dialógus 11-36) Benedek persze nem önmagától izzadta össze a neki tulajdonított elképzeléseket, hanem más, korát megelőző megszállottak (pl. szent Vazul, Pachomius, szentségtelen Ágoston) műveiből ollózta egybe ízlése szerint kiegészíttette, megtódozgatta.

Röviden tekintsünk bele a mosdatlan rabló-tolvaj Benedek regulájába, mely irányadó szellemi rendszerként mélyen befolyásolta a Cluny-i monostor elme-zavarodott szerzeteseit és az itt kiképzett gregoriánus pápákat:

Prológusa harmadik mondatában nem csendes meditációs békét hirdet a követőnek, hanem azt tanácsolja: „… hatalmas, hírneves fegyverzetét veszed magadra, hogy Krisztus Urunknak az igaz Királynak harcosa légy.”

A szerzetesrendi szabályzat 73. fejezetében a szokásos közhelyek, mint istent féljék, egymást szeressék, egymással versengve engedelmeskedjenek az imádkozások, felolvasások sora, étkezési szabályok, szilencium, öltözködés, alvásrend erőltetése, vendégekkel való bánásmód, új tagok beszervezése-betörése mellett fontos szerepet kapott a megfélemlítés, a bűnösség, bűntudat sulykolása.

„ … mindig az időnek megfelelően majd ijesszen, majd gyöngéd legyen; mutassa a mester keménységét” (2-24)

Biztatja az apátokat, elöljárókat: „fegyelmetleneket és nyughatatlanokat keményen intse meg (…) a hanyagokat és a parancsok megvetőit végül feddje és büntesse meg.” (2-25)

„Ne nézze el a vétkesek hibáit, hanem amennyire bírja, mindjárt keletkezésükben gyökerestül irtsa ki.” 2-26)

„ … a kevélyeket és engedetleneket mindjárt a bűn keletkezésekor vesszőzéssel vagy más testi büntetéssel fenyítse meg.” (2-28) A vesszőzés ötletét vajon honnét, vajon honnan is szerezhette volna, mint az általa nagyra tartott zsidók legszentebb könyvéből: „a kevélyeket és engedetleneket mindjárt a bűn keletkezésekor vesszőzéssel vagy más testi büntetéssel fenyítse meg” (Péld. 23.14).

A negyedik fejezetben roppant fontos utasításokkal rukkol elő és tényleg elgondolkodtató, hogy milyen emberanyagnak, milyen karaktereknek talált ki ilyesmiket: „Tagad meg magadat …, Testedet sanyargasd, élvezeteknek ne add magad, félj az ítélet napjától, a halál naponta ott álljon szemed előtt, a sok vagy túlzó nevetést ne kedveld. Világosan előírja: „Testedet sanyargasd” (4-11) „Félj az ítélet napjától.” (4-44) „Rettegj a pokoltól.” (4-45)

Szerinte nagyon fontos, hogy az embernek ne legyen egyénisége: „Tagad meg magadat …” (4-10) „Gyűlöld saját akaratod” (4-60) „Saját akaratunk követése pedig azért tilos, mert az Írás azt mondja nekünk: "A magad akaratától fordulj el" (7-19). Természetellenes viselkedésre buzdít: „Ne elégítsd ki a test kívánságait.” (4-59) A vidámság, móka nála ki van zárva: „Ne mondj hiábavaló vagy nevetésre ingerlő szavakat.” (4-53) „A sok vagy túlzó nevetést ne kedveld.” (4-54)

A főpapok korlátlan hatalmát külön törvénnyel óhajtja biztosítani: „Az alázatosság legkiválóbb foka a késedelem nélküli engedelmesség” (5-1), mert a felettes pap szava „mintha csak isteni parancs volna” (5-4), ha valaki mégis zúgolódni merészel: „Ha valakit ezen rajtakapnak, a szigorúbb büntetésnek vessék alá.” (34-6) azaz verjék meg.

Majd oldalakon keresztül azt szabályozza, h a nap melyik szakaszában milyen imákat, zsoltárokat muszáj mondani, miként kell éjszakai zsolozsmát tartani, hogyan kell virrasztani, mikor szükséges alleluját kiáltani. Értelmetlen és felesleges szokásokat rendel el, pl: „Ruhában aludjanak, és övvel vagy kötéllel felövezve.” (22-5)

Igazi fanatikusként hirdeti, hogy bűnösöket kell találni mindenhol, majd azokat megbüntetni a keresztény lélek megnyugtatására: „Az apátnak a lehető legnagyobb gondja legyen a bűnös testvérekre” (27-1), aki pedig nem hajlandó megjavulni: „szigorúbb büntetés érje, azaz a megvesszőzés fenyítékét mérjék rá” (28-1)

Külön fejezetben tárgyalja: „Hogyan kell a kiskorú gyermekeket megbüntetni”, és ki is adja parancsát a vétkes gyerekek megbüntetésére: „az ilyeneket szigorú böjttel sújtsák, vagy pedig kemény veréssel büntessék meg, hogy kigyógyuljanak.” (30-3), az imafelolvasás közben elkövetett vétségért: „A gyermekek az ilyen hibáért kapjanak verést.” (45-3)

A megalázás finom módjai kifundálására sem kellett Benedeknek a szomszédba menni tanácsért, a bűnös: „az imaterem ajtaja előtt boruljon le, de ne szóljon semmit; és maradjon arcával a földre borulva az imateremből kijövők lába előtt.” (44-2), „Amikor pedig az apát parancsára bemegy, boruljon le magának az apátnak és aztán a többieknek lába elé” (44-4), „ha érzi, hogy valamelyik elöljárója, bár csak kis mértékben is, haragszik vagy neheztel rá, akkor azonnal minden késlekedés nélkül boruljon le előtte a földre, és elégtételképpen feküdjék lába előtt” (71-7) „Ha valaki ezt megvetésből elmulasztaná, akkor testileg fenyítsék meg” (71-9)

A másik embert engedéllyel meglehet verni ha arra engedélyt kap az apáttól: „Azért elrendeljük, hogy senkinek se legyen szabad valamely testvérét kiközösíteni vagy megverni, hacsak nem kapott rá hatalmat az apáttól.” (70-2)

Művében 65 esetben utal a bűnre-bűnösségre-büntetésre, tizenháromszor a vétek-vétkezésre, míg a szépség, kedvesség, elnézés, megértés, alkotás szavakat egyszer sem írja le, míg a türelem szó mindössze kétszer fordul elő szövegében.