Theophanész (kb. 760-817) bizánci történetíró, fő műve a Chronographia, melyben i. u. 242-tól 813-ig írja le a történelmet.

Hiába származott Theophanész jómódú, nemes családból, lelkivilága már egészen fiatalon megsérült, amikor családja még gyermekként – 12 évesen – megházasította.  Ezt a sérülést igazolja az is, hogy az esküvő után szüzességi fogadalmat erőltetett ifjú arájára, amit 27 éven keresztül mindketten szigorúan be is tartottak. Ekkor a 'szűz' Theophanész, majdnem negyven éves fejjel elvált az ugyancsak szűzen maradt nejétől és Polükronius monostorába vonult vissza. Feleségét egy zárdába kényszerítette, nehogy már az asszony valaha is megismerje a földi örömök kéjes érzését. Theophanész később Sigrianóban monostort alapított, melynek természetesen ő lett az apátja. Az 'apát' rang, méltóság szükséges volt, mert megszerzése biztosította számára a 787-ben lezajlott 'Második Egyetemes Niceai Zsinaton' való részvétel jogát, mely részvétel rendkívül fontos volt Theophanésznek, az ikontisztelet körül kirobbant viszály miatt. A zsinaton Theophanész is fontoskodva aláírta a képtiszteletet támogató hitvallási formulát, mintha az számított volna akármit is a császári akarattal szemben.

Theophanész betegeskedő idős barátja, Szünkhellosz (Syncellus) György (†811) kérésére átvette történelmi krónikájának folytatását, aminek befejezésén, javításán 810 és 815 között dolgozott. Szünkhellosz a krónika anyagának szinte az egészét már megírta, és Szokratész Skolasztikosz, Sozomenosz és más bizánci történetíró munkáinak kivonatait úgyszintén előkészítette Theophanész számára. A híres bizantinológus, Cyril Mango (Byzantium) szerint Theophanész csak kis mértékben járult hozzá a neve alatt fennmaradt mű, a Chronographia megírásához, melyben főleg javításokat, kiegészítéseket, nyelvtani és szövegtani helyesbítéseket végzett.


Történelmi munkája két részből áll, az elsőben az évek szerint besorolt történéseket ismerteti, míg a másik kronológiai táblákat tartalmaz, melyek hibáktól, elírásoktól terhesek. Ezenfelül Theophanész több helyen szándékosan üresen hagyja a dátumok helyét, melyeket később mások töltöttek ki.

Hihetetlen, de igaz, hogy a 610–813 közötti időszakra vonatkozóan Theophanész (és kisebb mértékben Niképhorosz) az egyetlen görög nyelvű forrás és így rajtuk kívül senki sincs ebből az időből, aki megerősíthetné állításaikat. Miként azt Peter Schreiner, a 'Szellemi élet Bizáncban' c. könyvében írja: „A 600-800 közötti 'sötét évszázadok'-nak nevezett korszak érzékelhető hiányossága a történeti hagyomány meglazulása. Önálló történelmi művek egyáltalán nem maradtak fent ebből az időszakból.” Az ezt megelőző időszakokra vonatkozólag Theophanész az összes ismert bizánci történetírót felhasználja a művéhez:  Szókratész (Szkholasztikosz), Zoszimosz, Theodorétosz, Priszkosz, Prokopiosz, Agathias, Malalas, Szimokattész, Epiphanius (Scholasticus), Geórgiosz Piszidész, Theophülaktosz munkáit. Ő említi először a Kazár Birodalom létezését, az avar hódításokkal kapcsolatban pedigTheophülaktosz írása volt a forrása. A pápaság politikai eseményeiről szinte semmit nem ír, és a pápák neveit, uralkodási éveit csak felületesen, hiányosan tünteti fel, amivel végeredményben akaratlanul is kifejezésre juttatja a római püspökség érdektelenségbe vesző jelentéktelenségét. Érdekes még, hogy Nagy Károlyról éppen csak megemlékezik, de nem tud az avarok elleni hadjáratokról, és főleg nem az avarok kiirtásáról. Munkássága fő érdeme, hogy a középkori történetírás folyamán először időben összehangolja, szinkronizálja a bizánci, perzsa, és arab uralkodók történelmi létezését és az évszázadokat kitöltő események folyamatosságát. A római pápák hézagos említésén kívül sokkal pontosabban feltünteti a bizánci, alexandriai, antiókiai és jeruzsálemi pátriárkák sorát, valamint a konstantinápolyi és perzsa uralkodók nevét, uralkodásuk idejét, de sajnos a VII-VIII. századra közölt adatai forrásait nem közli, így fogalmunk sincs honnét vette értesüléseit.

Amikor V. Leó (813-820) bizánci császár felújította a képtisztelet üldözését, akkor az uralkodó 815-ben, a Damaszkuszi János szellemi utódjának számító Theophanészt Bizáncba hozatta és rá akarta bírni a képtisztelet megtagadására. A keresztény papok mentalitásában berögződött makacs rugalmatlanság miatt Theophanész képtelen volt kompromisszumra jutni Leóval; csak azért is ellenszegült, odaállt packázni a császárral, akinek így nem maradt más lehetősége, mint börtönbe vetni a főpapot. Két év raboskodás után a császár Samothracébe száműzte Theophanészt, aki 17 nappal a megérkezése után elhalálozott.

Hiba lenne figyelmen kívül hagyni olyan kritikus hangokat, melyek megkérdőjelezik Theophanész VIII-IX. századi létezését: „Theophanész egy kitalált személy (Pszeudo-Theophanész), és kitalálói nem voltak tudatában ezeknek a csak mára egyértelművé vált ellentmondásoknak, amikor megalkották őt krónikájával együtt.” (Hans-Ulrich Nemeitz) Nem könnyíti a helyzetet a Chronographia folytatása körüli homály, hiszen a Theophanész Continatus fedőnév alatt nem tudjuk pontosan kik, hányan és melyik években írták tovább a 813-891-ig terjedő időszak történelmi eseményeit. Theophanész Continatus eredeti kézirata elveszett és a neve alatt fennmaradt mű egy XI. századi másolat, melyet a Vatikánban őriznek (Vat. gr. 167). A folytatás négy részre oszlik, az első szakasza a 813-891 közötti időszakot dolgozza fel. Egy másik kéziratverzióban Theophanész krónikájának 961-ig tartó folytatása hatkötetes műben maradt fenn, ismeretlen szerzőktől, kiket 'Theophanes Continuatus' összefoglaló név alatt jelölnek történészeink. Theophanész történelmi munkájának folytatását Constantine Porphyrogenitus (Bíborbanszületett) császár rendelete el.

Történelmi munkáját átnézve és megértve az olvasó figyelmen kívül hagyhat sok olyan 'költői túlzást', ami a felvonuló vagy éppen az elhullott hadak számát, hadiflották hajóinak számát, építőmunkások számát illeti, de néha olyan adatokat is találni, melyek rögtön kérdéseket vethetnek fel Theophanész forrásait illetően. A pápák leveleit kétségtelenül megőrizte a konstantinápolyi császári palota levéltára vagy könyvtára – sőt, több mint valószínű, hogy azokat lemásolták a bizánci pátriárka gyűjteménye számára is –, és furcsa, hogy az egyik legrangosabb főpapnak, Theophanésznek nem volt hozzáférése a pápasághoz kapcsolódó dokumentumokhoz történelmi munkájának megírásakor. Ennek a hiányosságnak köszönhetően Theophanész Chronográfiája közlései pontatlanok, hiányosak és helyenként zavaróak. Felhoznék néhány példát. 

A pápákkal kapcsolatos szegényes feljegyzései különösen zavaróan hathatnak, hiszen pl. a 331-332 fejezetben, a 630-as évnél röviden említi Theodor, Márton, Agathon pápák dolgait, holott ezek a pápák jóval később kerültek hatalomra a 630-as évnél.

Több mint 400 éves időelcsúszást láthatunk a rodoszi Kolosszus – egy 'Muawijah' nevű arab martalóc által történt – lerombolásával kapcsolatos közlésében. Theophanész szerint: „1370 évvel a felállítása után rombolta le.” A rodoszi kolosszus i. e. 280-ban épült, tehát 934 évvel és nem 1370 évvel Muawiyah előtt.

„Ebben az évben a böjti viták herézist szültek. Szintén Abd ar-Rahman, Kalid fia megtámadta 'Romániát' (a volt Római Birodalom beazonosíthatatlan részét), több várost elpusztított és a telet is ott töltötte. A 'Sclavioni' – azaz a szlávok – átálltak hozzá és ötezer közülük követte őt Szíriába. Apamea mellett, Selenkobolos falujában telepítették le őket.” A 664-665 évekre vonatkozóan írja ezt a szerző, és közlése helyből kérdéseket generál: Hova, milyen földrajzi területre törhetett be az arab hadvezér, ahol nagy számban szlávok éltek a VII. században? A Balkán északi területeit, ahol szlávok éltek, avar és bolgár kánok birtokolták 665 körül, akik szláv alattvalóik tömeges elvándorlását éppúgy nem tűrték volna, mint martalóc arab hordák pusztítását. A Balkán déli részein – ahova esetleg betörhettek az arabok – Trákia, Macedónia, Thesszália volt található, ahol abban az időben jelentős szláv csoportok még sehol nem telepedtek meg. Hasonlóan nehéz pontos földrajzi és történelmi keretbe behelyezni az arabok ellen lezajlott 717-es bolgár támadást, melynek 22 ezer lemészárolt arab áldozata volt. Ez csak úgy képzelhető el, ha jelentős létszámú bolgár alakulat harcolt volna bizánci zsoldban, ám erre közel sem lehet egyértelműen következtetni Theophanész feljegyzéséből.


A 723-724-es éveknél Róma püspökéről írja: „Az áldott István nagyon sokat szenvedett a gonosz lombard királytól, Aistulftól, ezért frankhonba menekült Pippinhez, aki a frank királyi udvarban a majordomus tisztségét töltötte be ...” Ezen események máshol is hasonlóan vannak leírva, csakhogy ezek az események nem 724-ben történtek, hanem 30 évvel később, hiszen II. István 752-757 között volt hatalmon. Hogyan tévedhetett a szerző 30 évet II. Istvánt és Pippint illetően, mikor a jeruzsálemi, alexandriai pátriárkák és az arab kalifák sorát olyan pontosan vezette? Szintén erre az évre jegyezte be az Eridanos folyó melletti dicsőséges győzelmet az arabok felett, amit ráadásul Pippinnek tulajdonít. Az ütközetre húsz évvel korábban, 733-ban került sor és nem Pippin, hanem apja, Martell Károly volt a győzedelmes keresztény király.

A 765. évre Constantint jegyzi be Róma püspökeként, aki szerinte öt évig volt pápa. Ennél a Constantin pápánál értetlenül áll a történész, mert volt egy Constantin, aki 708-715 között pontifikált, majd 768-ban szintén volt egy Constantin, a mindössze egy évig hatalmon lévő ellenpápa, akit később meggyilkoltak. De hogy kire gondolt Theophanész … ?

A 775. év történéseiben írja: „Szintén ebben az évben a longobárdok királya, Theodótosz a birodalom fővárosába, a császárhoz menekült.” Ilyen nevű királya nem volt a longobárdoknak, de ha Desideriust érti alatta, aki valóban megsemmisítő vereséget szenvedett 774-ben Nagy Károlytól, közlése akkor sem pontos, mert Desiderius nem tudott elmenekülni Bizáncba, helyette fogolyként frankhonba lett hurcolva. Ugyanez az ismeretlen Theodótosz király 'köszön vissza' 14 évvel később, az 789-es évi bejegyzésnél: „Irene hadügyminiszterét, Jánost és sakellárioszát (kincstári felügyelő) a lombardok földjére küldte Theodótosszal, – aki valamikor nagy királya volt Lombardiának –, hogy Nagy Károllyal vegyék fel a harcot és minél többet pártjukra állítsanak a frank király hívei közül. Velük tartott Szicília parancsnoka, a patrícius Theodóre is.” Ez a történelmi közlés is értelmetlen és értéktelen.

I. Adorján pápa uralkodását 27 év hosszúnak mondja a 23 év helyett, ami kicsiny hibának számít, de vigasztalásul a III. Leó pápa elleni támadást, majd annak menekülését szokatlan pontossággal ismétli valahonnét: talán Alkuin atya leírásának másolatából.

Nagy Károly csodaszámba menő koronázását mindössze egy kurta mondatban említi, majd hozzáteszi: „Egy hadsereg felállításához fogott, mert meg akarta támadni Szicíliát, de később tervétől megválva inkább Iréne császárnét szerette volna feleségül venni.” Nem tudni, hogy eredetileg kitől származik a Károly és Iréne közti házasság merész, de fantasztikusan ostoba gondolata, ki és mikor vethette fel először ezt a történelmi realitást kigúnyoló ötletet. Mert a Karoling-középkor valós világában egy ilyen házasság kivitelezhetetlen lett volna. Gondoljunk csak bele, hogyan is működne egy ilyen házasság: Nagy Károly talán ott hagyja birodalmát, kedves csatatereit, ágyasait és Bizáncba költözik, megtanul görögül, és birodalma kormányzását másra hagyja; vagy talán Iréne cseréli fel pazar palotáját egy frankhoni tanyaközpont udvarházának kényelmetlenségére? Milyen rítus alatt, és hol zajlana le az esküvő? Nagy Károly ekkor már 58 éves, feleségei, szeretői, törvényes és törvénytelen gyermekei mind ott laknak – főleg Aachenben – a 'palotáknak' nevezett udvarházakban (Aachen, Ingelheim, Nijmegen), és még a legvadabb képzelet sem képes elfogadhatóan felvázolni azt a lehetőséget, hogy egy bizánci császárnő odaköltözik valamelyik 'kastélyba' és sorba áll a folyosón a többi epekedő germán lotyóval együtt a fényes szakállú Károly hálószobaajtaja előtt? Hová lett volna elszállásolva a császárnő népes udvartartása, kísérete, volt-e egyáltalán olyan frank-germán tanyaközpont, mely annyi csűrrel rendelkezett volna, hogy a több száz bizánci léhűtőnek fedelet adjon? Vagy mégis, hogy gondolta el ezt az egész házasságot az a pihent papi elme, amely ezt az ötletet először megfogalmazta? Mindezek ellenére Theophanész a következő év feljegyzéseiben így folytatja: „A bizánci udvarba, a legkegyesebb Iréne színe elé érkezett Nagy Károly és Leó pápa legátusa, akik a Károllyal történő házasság megfontolására kérlelték a császárnét, a kelet és a nyugat birodalmainak egyesítéséért. Ha nem múlott volna Aetioszon, a frigy ellen kifejtett szüntelen ágálásán, akkor Iréne beleegyezett volna a házasságba, ám Aetiosz – mint 'társuralkodó' – a saját testvérét óhajtotta hatalomra juttatni.” Mint látjuk, Theophanész a házasság meghiúsításáért a főeunuchot, Aetioszt hibáztatja, mert az ő elképzelésében is gyökeret vert az ismeretlen paptársától származó, fennkölten szépnek hangzó értelmetlenség.

III. Leó pápa uralkodását is helytelenül, minden következetesség nélkül a 796. évnél 8 év hosszúságúnak mondja, míg ugyanarra a 811-es évnél már 16 évet ír. A hátralévő néhány oldalon a nyugati frank birodalommal kapcsolatban mindössze egyszer, röviden megemlíti, hogy Mihály császár – fia, Theophilaktosz által – üzenetet küldött a frank uralkodónak a megbékélés érdekében.


Chronografia Tripartita: Anastasius Bibliothecarius által latinra lefordított Niképhórosz, Szünkhellosz György és Theophanész történelmi írásainak gyűjtőneve, mely a 813-as évig ismerteti az eseményeket.

 

 

Szerző: katolnai  2011.09.23. 15:35 2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://egyhazatyak.blog.hu/api/trackback/id/tr283251301

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

egerészölyv 2011.09.27. 15:32:32

Ez a legjobb magyar nyelvű blog.

katolnai 2011.09.30. 12:31:46

Kedves Egerészölyv!
Köszönöm dicsérő véleményed.
Üdv katolnai