st.Adalbert-of-Prague.jpg

Adalbert püspök végletekig túlidealizált alakja egy jóságos mikulásbácsit vetít elénk, pedig a valóságban egy gonosz szadizmusra hajlamos alak volt, aki legszívesebben kihúzatta volna a böjti előírásokat megszegő paptársai fogát.

 

Eredetileg Vojteknek hívták, Csehországban született valamikor 957 körül. Először Magdeburgban tanult, majd visszatérte után, Boleszláv cseh fejedelem 983-ban Prága püspökévé nevezte ki. Életéről (Vita Adalberti) a Monumenta Germaniae gyűjteményében lévő feljegyzésekből olvashatunk, melyet Rómában, az Aventinuszon álló, híres ügynökképző, szent Bonifác kolostorában egy Canaparus János nevű szerzetes állított össze néhány évvel Adalbert halála után. A másik Adalbert életrajzot ezekből a feljegyzésekből másolva Querfurti Brúnó püspök írta a XI. sz. elején. Adalbert életrajzában olvashatjuk, hogy püspökké szentelése után, a vállára nehezedő komoly feladat súlya miatt soha többé nem mosolygott, jókedvűnek többé senki nem látta. Saját egyházának törvényeit semmibe véve 989-ben egyszerűen otthagyta prágai hivatalát, magára hagyta nyáját és a jóval több lehetőségekkel kecsegtető Rómába ment. Persze dezertálása nem róható fel a számlájára – legalábbis életrajzírói szerint –, hanem a gonosz primitív csehek a vétkesek, akik csupán névlegesen váltak kereszténnyé, de lelkükben megmaradtak pogánynak, és ez által a végletekig felidegesítették Adalbertet. Barbár, istentelen viselkedésüket kínszenvedésként kellett elviselnie az aranyszívű püspöknek, nap mint nap tanúja lenni pogány tévelygéseiknek teljesen kiborította Adalbert agyát, és a sok istentelen cselekedet durván megsértette kifinomult lelkivilágát. Ezeken felül őszintén felháborította, hogy a kereszténységre tért morvák nem hajlandók feladni a többnejűséget, megbotránkoztatta, hogy egyházmegyéjének felszentelt papjai visszautasítják a cölibátus életvitelét, és lelkileg mélységesen megrázta, hogy képtelen volt kiváltani rabszolgaságukból azokat a szerencsétlen keresztényeket, akiket egy gonosz zsidó az „átkozott aranyával” juttatott rabláncra. „Úgy gondolta, jobb ha elhagyja őket és nem fecsérli idejét olyan emberekre, akiket makacs oktalanságuk kerget a saját vesztükbe.” (Vita, c. 12) Tehát az ilyenféle temérdek sok szenvedés és gonoszság látványa miatt húzott el a csehek földjéről Adalbert püspök, és meg sem állt a hírhedt római misszionárius nevelde, szent Bonifác kolostor kapujáig.

A városban hamar híre ment a bohémiai püspök érkezésének, szándékát találgató római főpapok kíváncsiak várták a nem-mindennapos dezertálás következményeit. Adalbert kihallgatást kért XV. János pápától és a szentföldre történő zarándoklata engedélyezéséért esedezett. János elnézte egyházmegyéje otthagyását Adalbertnek mondván, „ha a nyáj nem akarja követni pásztorát, akkor a pásztor elfordulhat tőlük”, és nagy kegyesen hozzájárult a cseh püspök zarándokútja megtételéhez. Nemsokára ezután Adalbert találkozott az anya-császárnéval, Theonval és sikerült pénzt kicsikarni tőle – mondván – Jeruzsálembe óhajt zarándokolni lelke további csiszolásáért. Rómát elhagyván először az abban az időben módosnak számító Monte Cassinóba ment, hátha ott is csurran-cseppen számára valami majd Kalábriába vette útját egy Nílus nevű misztikus szent kolostorába, hogy az öreg pap irányításával a szentírás hirdetésével töltse ki napjait. Ekkora már eredeti tervét megváltoztatta és nem volt kedve többé Palesztinába menni. Állítólag, érthetetlen okokból a tiszteletreméltó Nílus atya tiltotta el jeruzsálemi utazásától Adalbertet, ám az biztos maga mellett sem akarta tartani és hogy megszabaduljon tőle egy szívélyes-hangú ajánlólevéllel látta el amivel visszaküldte a római szent Bonifác kolostorába, Leó apát gyámsága alá. Túlzás volna azt állítani, hogy Leó atya kitörő örömmel fogadta volna, de azért beléptették Bencés-rendjükbe és Adalbertnek sikerült öt évet kibekkelnie a békés kolostori semmittevésében.

 

A 'Simplex' ügynöknévvel működő Leó atya kora legradikálisabb kiképzőtelepét irányította Szent Bonifác kolostorában és tanítványai közé tartozott; 'Bölcs' János, 'Hallgatag' Theodosius, 'Ártatlan' János és más olyan papok, akik kizárólag a keresztény érdekek további térnyerésén fáradoztak. A kolostor curriculum anyagát képezte a meghódítandó népek ismerete, szokásaikban, hagyományaikban előforduló ellentmondások felderítése, vezetőik között felvetődő nézeteltérések kiaknázása, a megosztás által fellépő feszültségek hasznos kijátszása és minden ravasz ármány praktikájának elsajátítása. Úgy tanulták, hogy a megfelelő helyezkedés és előnyök elérése után megengedett a türelmetlenség, a más meggyőződésű nép hitének megtörése, hagyományaik elferdítése, szokásaik eltiltása, vallásos kegytárgyaik, gyülekezőhelyeik elpusztítása, ami együttesen egyet jelentett az erőszakos térítéssel. A kolostort irányító Simplex Leó világot látott, dörzsölt pap volt, aki mint pápa követe többször megfordult Capet Hugó udvarában, ahol többek között gazdája, XV. János becsületét védte, megesküdött Krisztus vérző sebeire, hogy rágalom (calumniatis) a pápa megvesztegetéséről szóló minden beszámoló.

 

Adalbertnek a kellő felkészítés után sem nagyon akaródzott visszatérni morvái közé és még azután sem indult útnak, hogy Mainz (Mayence) érseke, Willigis felszólította kötelezettségére, pedig a parancs egyértelmű volt: azonnal térjen vissza prágai hivatalába. De mivel ez a felszólítás süket fülekre talált, a római szinódusnak kellett külön határozatban rászólnia, hogy lóduljon már Rómából. Nagyon nehezen hagyta el Rómát, és öt év távollét után 994-ben végre-valahára visszatért episzkopátusába. Prágába érkezését állítólag kitörő lelkesedés fogadta a cseh köznép és nemesség (Vita, c. 18), mely közlést kétségbe lehet vonni, mert összeférhetetlen természetét soha nem fogadták el a cseh nagyurak és minden állítólagos öröm ellenére még abban az évben megint elhagyta püspökségét. A fellelhető források szerint nagyon kevés időt tartózkodhatott Prágában, mert a nyár közepén (994) már Géza esztergomi palotájában tátotta a száját. Ám azon a néhány hónap, amit Prágában töltött, gis valahogyan elég volt arra, hogy a Rómából magával hozott szerzetescsoport segítségével, no meg II. Boleszláv pénzéből, létrehozhassa a Brevnov-i apátságot. Generációkon keresztül a brevnovi apátságból rajzottak ki, a szent tűztől lángoló misszionáriusok, a kiképzőközpontnak számító apátság tantermében a keresztény dogmák bemagolása mellett, az erőszakos térítés és a más meggyőződésű emberek üldözése volt a legfontosabb tantárgy. Mindenesetre az alapító Adalbert nem nagyon viselhette szívén az apátság további alakulását, vagy a Rómából magával hozott Bencés társai sorsát, mert mindenkit otthagyva nagyon gyorsan Magyarországba ment, ahol egy időre Géza fejedelem udvarába hízelegte be magát. Egy bő évet lustálkodhatott át teljes kényelemben az esztergomi palotában. Nincs semmi konkrét adat, beszámoló, hogy mivel is foglalatoskodott az esztergomi udvarban, de mivel Adalbertből keresztény szentet csináltak, így a később belemagyarázó igyekezet 'jelentős keresztényi munkásságról' áradozik, meg kimagasló vallástörténeti szerepről regél: amit lehetetlenség bizonyítani.

 

Prágából történt elmenekülésében talán szerepet játszhatott a régi törzsi dinasztikus ellenségeskedés kiújulása, minek részeként a rivális család feje II. Boleszláv kiirtotta Adalbert hozzátartozóit. Persze lehet ennek a törzsi alapon történt vérengzésnek kevés jelentősége volt Adalbert elhatározásában és inkább az összeférhetetlen természete volt az amiért menni kényszerült. Szláv testvérei nem szerették, nem becsülték és ő is rosszul érezhette magát közöttük, mert különben nem hagyta volna el őket olyan gyorsan. Mikor Ottó 996-ban Rómába érkezett, Adalbert már megint a szent Bonifác kolostorának volt tiszteletbeli vendége ott szomorította tovább az amúgy sem vidám környezetét. A császár érkezésének hírére Adalbert azonnal mozgásba lendült és, mint prédájára a keselyű úgy csapott le a fiatal uralkodóra. Mézes szavakkal, gyermekes történetekkel és utópisztikus ígéretekkel próbálta behálózni az ifjú császárt, de ez csak részben sikerült neki, mert szerencsére Mainz érseke, Willigis résen volt, és következetes határozottsággal követelte a saját gesztenyéjét sütögető főpaptól, hogy a császár körül sürgölődés helyett haladéktalanul térjen vissza prágai hivatalába.

 

Adalbert mindent megtett, hogy ne kelljen visszamennie a morvák közé, de a több oldalról ráirányuló erélyes sürgetés miatt itáliai semmittevésének ismét véget kellett vetnie. Így most sem maradhatott sokáig Rómában, de megint nem Prágának vette útját, hanem a császár után loholt Mainzba, ahol a császár védelme alatt sikerült jó néhány hónapig meghúzódnia: Willigis érsek legnagyobb bosszúságára. Az ott töltött hónapok alatt jelentősen kivette részét, abban a határozott egyházpolitikai tervben, melyben a papság mindent elkövetett, hogy a fiatal, tapasztalatlan uralkodót teljesen a befolyásuk alá vonják. Adalbert, Hildebald Worms püspöke, Bernward Hildesheim püspöke és Gerbert is felesleges vallástudománnyal, babonák, fantasztikus csodák történésével töltötték meg a gyerek császár elméjét; sátán ellenes harcra ösztökélték, és élete fő feladataként jelölték ki számára Krisztus földi helytartója megvédését, az apostolok szent hite terjesztését és a katolikus Egyház szolgálatát. A papok pervertáló hatása nélkül Ottóból hatalmas, erős uralkodó lehetett volna, Itália kihagyásával sokáig élhetett volna, népét, országát egy élhetőbb társadalomba vezethette volna. A gazdaságilag egyre inkább magához térő nyugat-európai germán régió haladását, kibontakozását akadályozta az a belső politikai bizonytalanság, melyet a császár ismétlődő hiánya teremtett. Ha Ottó a hazájában marad és minden energiáját annak felvirágoztatásába fekteti, akkor a frank-germán területeken egy soha nem látott, magas szintű társadalmat hohatott volna létre, helyette rövid életét a papság szolgálatába áltotta – otthon szinte semmit sem tartózkodott – népe sorsa javítása helyett a római pápaság érdeért küzdött. Mikor a német főrendeknek elegük lett Adalbertből, Mainzból is odébb kellett állnia, durcás dühödtséggel hagyta ott a királyi palota kényelmét, és már csak azért sem a szlávok közé igyekezett, hanem kitalálta, hogy előbb neki muszáj elzarándokolnia Tours, Fleury, Loire szenthelyeire, imádkozni az ott eltemetett szentek sírjainál. A zarándoklatnak nevezett bolyongás után már tényleg nem nagyon volt hova mennie, senki nem hívta magához és így kénytelen volt visszatérni a csehek földjére. Teljes a bizonytalanság akörül, hogy Adalbert elment-e Prágába, meglátogatta-e az általa alapított brevnovi apátságot vagy Prágát direkt kikerülve érkezett az akkori Lengyelországba. Krakkó fejedelmi trónján Bátor (Chrobri) Boleszláv ült, aki szívélyesen fogadta a hírhedtté vált püspököt és a lengyel udvarban senki nem vetette szemére, hogy hívatlanul érkezett. Hamarosan érkezése után Adalbert, a lengyel fejedelem támogatásával megalapította Meseritz (Miedzyrzecz) kolostorát. Ezért a két kolostor alapításért (Brevnov, Meseritz), melyek valójában missziónárius-képző intézmények voltak – avatták szentté Adalbertet: az csak tömjénhab volt a szenttorta tetején, hogy a poroszok Adalbert pimaszságát megelégelve végre örökre elintézték. Nem lehet eleget hangsúlyozni azt a tényt, hogy a térítő papok többsége nem szerényen imádkozó, jámborlelkű egyén volt, aki szerénységből, alázatból mutatott példát környezetének, hanem olyan erőszakos durva figura, aki direkt megbecstelenítette a természetvallást követő ősi népek hagyományait, megsértette, semmibe vette a más meggyőződésű emberek spirituális érzékenységét. Adalbert azért ütközött sorozatosan konfliktusokba, mert ő is provokálta, gyalázta azokat a törzsi vezetőket, akik nem voltak hajlandók azonnal őseik hitét a sutba vágva odaadódóan követni az általa erőltetett keresztény ideológiát.

loduljatok.jpg

Ez az ábrázolás jobban bemutatja a fanatikus térítőt, ahogy a katonaságot a hitetlen pogányok ellen uszítja.

A következő év tavaszán Boleszláv katonaságot adott Adalbert parancsnoksága alá, és a hódító püspök messze behatolt – egészen a mai Gdanskig – a poroszok területére. Nem békével, szívében szeretettel érkezett, hanem fegyveresekkel, a természettisztelő törzsek szent fáit óhajtotta kivágni, szent ligeteiket akarta elpusztítani, amit a nép nem hagyott. Adalbertet, testvérét Gaudentiust és a kísérő zsoldosokat agyonverték: azt kapták, amit megérdemeltek.

A helyét soha nem találó, környezetében nehezen illeszkedő izgága ember volt Adalbert, akit az idealizáló keresztény irodalom magasztosított fel egy ki nem érdemelt eszményi pozícióba. Adalbert karaktere közelebb állhatott egy másokkal nehezen kijövő, frusztrált, fanatikus megszállotthoz, mint egy melegszívű, jóságos bácsihoz, aki alig várja már, hogy az egész emberiséget keblére ölelhesse.

 

Adalbert püspök történetét a két ősi életrajz (Canaparius, Brúnó), valamint később lejegyzett monda és legenda-töredékekből állították össze, de az utazásai, és a tettei követhetősége – különösen a 995-6 évek – a kronológiai pontatlanságok miatt szinte lehetetlen. Tekintsünk bele a rendellenességbe:

993-ban még Rómában tartózkodott, de ugyanabban az évben alapította Brevnov apátságát

994-ben hagyta el Rómát, tért vissza Prágába, majd még azon a nyáron megérkezik Esztergomba.

994--995-ben Magyarországon serénykedett, de 995-ben szintén összekülönbözött a cseh nagyurakkal, és még az évben megérkezik a római szent Bonifác kolostorába, „ahol kitörő örömmel fogadták”.

996-ban találkozik Ottóval, de nemsokára rá kénytelen ismét elhagyni Rómát, először Mainzba megy, ott hónapokat tölt el, majd ezután fogott hozzá a francia szenthelyek zarándoklásához, de ugyanebben az évben érkezik Bátor Boleszláv udvarába, és még mindig van ideje a lengyel fejedelmi központtól majd 500 km.-re lévő – vad szláv területen – Meseritz kolostorát megalapítania.

 

A porosz és szláv törzsek temetkezési szokásai széles skálán mozogtak, de az közel sem tekinthető biztosnak, hogy a megölt ellenség holttestét eltemették. Nem csak időigényes bíbelődés volt az ilyesmi, hanem a kemény föld feltöréséhez vasszerszám kellett, márpedig a vas ritka és értékes árú volt, vasszerszámaikat nem koptatták ilyesmiért. Helyette inkább az volt a szokás, hogy a megölt ellenségről lehúztak minden használható öltözéket, majd a tetemet folyóba, tengerbe hajították, ha csak nem hagyták ott őket, ahol elestek a keselyűknek és a farkasoknak. A keresztény történelemírás Adalbert püspök esetében is alapállásból szeretné elfogadtatni, a meggyilkolt pap tiszteletét, a halála után megadott 'keresztényi' szokás szerinti temetést, minden más lehetőséget, pl. a sokkal praktikusabb és gyorsabb hamvasztást automatikusan kizárva. Mi lehetne arra a bizonyíték, hogy az ősi tradícióik ellen fellépő, fegyveres kísérettel érkező, szent ligeteiket elpusztítani akaró idegen papot tisztelték? Miért temették volna el tetemét olyan gondos alapossággal, hogy az három év múlva épségben kiásható, szállítható majd ravatalozható állapotban volt? Talán még be is balzsamozták meg mumifikálták? A legenda szerint a lengyel király annyi font aranyat fizetett ki a poroszoknak, amennyit a hulla nyomott … Vajon mennyit nyomhat egy három éves elrohadt, összeaszott hulla? És egyáltalán ki és hogyan állapította meg, hogy a poroszok által átadott emberi maradvány tényleg Adalbert püspöké volt-e? A tetem körüli morbid történet tovább gazdagszik, mikor Ottó levágja annak jobbkezét és magával viszi Rómába, míg a maradvány nagyobbik fele Boleszláv gondozásában maradhatott.

 

Adalbert tanára Rómában az Apostoli Szék legátusa, a szent Bonifác monostor apátja Leó atya volt, aki tanítványait missziós feladatok ellátására oktatta és emellett amolyan ideológusi szerepet is eljátszott a sok analfabéta pap védelmében. Az itáliai egyházvezetők műveltségi szintjét rendszeres bírálatok érték, főleg a tanult, klasszikus irodalomban jártas frank-germán főpapok részéről, akiket mélyen megdöbbentette az itáliai püspökök tudatlansága. A mindig mérsékelt nyelvezetet használó kritikusok közül talán a legismertebb volt Verona püspöke, Ratherius, aki 'Szinodikus' c. munkájával kiváltotta az olyan ultrakonzervatív papok felháborodását, mint amilyen Leó apát volt. A bíráló hangokat Leó apát jó apologéta módjára ekképp utasítja vissza: „Szent Péter földi képviselőinek Platón, Vergilius, Terentius vagy a filozófia csordájának más tagja –, akik egykoron dölyfösen szárnyaltak, mint fenn az égen a madarak majd eltűntek mint halak a tenger mélyében – soha nem voltak mesterei. Néhányan azt mondják, hogy az olyan emberek, akik nem ismerik a verselés művészetét nem érdemlik ki a mennyei kapuőrök rangját, azoknak válaszolom, hogy állításuk hazugság. Péter apostol semmi ilyen tudással nem rendelkezett és az Úr Jézus mégis őt nevezte ki a mennyei kapu őrzőjének mikor mondta volt néki: „néked adom a mennyek országának kulcsait” (Mt. 16:19). Az őt képviselő utódok, kései tanítványok ezért apostoli és evangéliumi oktatásban részesülnek. Péter örökösei semmiképp nincsenek díszbe öltöztetett eleganciával felcicomázva ám mégis rendelkeznek a világunk tudatos és helyes értelmezésével. Miképp az írva vagyon az Úr is az egyszerűeket választotta: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa.” (Mt. 5:3), és nem a filozófusokat meg az orációban jártasokat választott ki Urunk, hanem az iskolázatlan írástudatlanokat.” Az idézet a Germanica gyűjteményében (28. kötet) található levélrészletből (teljes címén: Epistola Leonis Abbatis et Legati ad Hugomem et Robertum Reges) származik, amit Leó – a legátus – Hugó és Róbert királyoknak címzett. Az egyház szócsöve minden gond nélkül elismeri a papok műveletlenségét, a világi tudományok ismeretét elhanyagolhatónak tartja és érvei alátámasztására az írástudatlan egyszerű Péterre mutat rá, a sokkal tanultabb, műveltebb Pál apostol helyett. Szövegében szándékosan egy világosan érthető analógiát alkalmaz minek lényege, hogy a tanult, világi tudományokat ismerő frank-germán püspököknek fejet kell hajtani a tudatlan római főpapok és pápák előtt. Vajon mit tanulhatott a szentlelkületű cseh főpap Leó apáttól a Rómában eltöltött évei alatt?

Szerző: katolnai  2013.07.10. 08:29 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://egyhazatyak.blog.hu/api/trackback/id/tr865398408

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.