A borzalmakban kéjelgő keresztény fantázia így képzelte el a szent életű aggastyán elveszejtését, hogy hite számára megfogja, meghódítsa azokat, akik vonzódnak az ilyen szörnyűségekhez.

 

 

A dicsőséges apostoli atyák sorába állított Ignatiosz (Ignác) atyára olyan nagy szüksége van a keresztény történelemnek, mint éhezőnek egy falat kenyérre. A II. sz. legelejére helyezve a kincsnél is értékesebb tanú a keresztény teológia kiforrott tanítására, tanú arra, hogy a keresztény hitszabály (Regula Fidei) már akkor tökéletes formában volt hirdetve. Levelei tartalma cáfoló válaszként szállnak szemben azon kritikus elképzelésekkel, miszerint a mai értelemben vett kereszténység teológiája csak később, a II. század közepén kezdett megfogalmazódni. A meggyőző erejűnek tartott Ignatiosz-levelek keletkezési idejét a keresztény vallástudomány önkényesen, minden elfogadható magyarázat nélkül tette ilyen korai időpontra, betöltve evvel azt az űrt, mely az erőszakos historizálás viszálya eredményezett. Mindenféle ki és belemagyarázás ellenére a levelek szóhasználata és a bennük rejlő rejlő mondanivaló, kizárja a II. sz. eleji alkotás lehetőségét, és inkább az i. u. 150-160 körüli időszak az elfogadható időpont és legalább két személy szerzőségére lehet következtetni, továbbá a szöveg egy III. sz. eleji alapos recenzió nyomát is viseli.

 

Nagyon sokáig a keresztény vallástudomány 15 levelet tulajdonított az ismeretlenség homályába burkolózott atyának, de később ebből nyolcat komolytalan hamisításnak könyvelt el minden vallástudós. Maga az a tény, hogy Euszébiosz és Jeromos nem ismerte Ignatiosz első nyolc levelét (Tarsian, Antiók, Hero, Philippian, Szűz Mária Ignáchoz, I.-II. János, Szűz Mária) azt jelenti, hogy ezeket a leveleket az V. sz. elején vagy még később szerkeszthették. A vallástörténészek többsége osztatlanul hamisnak tekinti ezt a nyolc levelet, de a maradék hét levelet – talán kárpótlásként – hitelesnek tartja. Ignatiosz hét, hitelesnek tartott levele három különböző kivonatformában maradt fenn; rövid változat, hosszú változat, és a szíriai kivonat. A rövid recenzió másolata a Codex Mediceus Laurentianusban maradt fenn, és ennek az eredeti szövege a második században készülhetett. A hosszú változat talán a IV. században született, míg a szír változat (mindössze három levél szövege), még ennél is később lett elkészítve. Ha valaki összehasonlítja a rövid változatot a hosszúnak nevezett kéziratcsoport szövegével, láthatóvá válik, hogy a rövidebb variáns az 'eredeti', hiszen könnyedén rátalálni azokra a szavakra, mondatrészekre amiket a későbbi redakció erőltetett a hosszabb változatba. Az Efezus levélben 16, a Magnésziaiaknak 15 olyan szövegeltérést találni pl. melyek Isten vagy Jézus nevének betoldása. Mivel a hét levél közül kettőnek (Trallészieknek, Filadelfiaiaknak) a tartalmában olyan mondanivalókat olvasni, melyek nem a II. sz. eleji, keresztényi fogalmazást tükrözi vissza, így feltételezhetjük hogy ezek a részek, 220-250 körül újabb interpoláción estek át. A püspökök korlátlan hatalmának hangoztatását, és az egyházi hierarchia alárendelt lépcsőződését hangoztató szövegrészek mind értelmetlen visszavetítési szándék egy olyan őskeresztény korra, melyben még ismeretlen volt a tekintélyelvi uralom. Ekkor még a tradicionális zsidó tanításoktól elfordult felekezetek – a keresztény közösségek vezetői – nem rendelkeztek az intézményesített hatalom erejével, karizmatikus adottságokkal megáldott egyszerű patriarchák, és nem a későbbi értelemben vett püspökök voltak. Philip Schaff felhívja figyelmünket a 'Katolikus Egyház' kifejezésének használatára, mely csak a későbbi patrisztikus irodalomban válik elfogadott megjelöléssé, a katolikus szó használata a II. sz. elején ismeretlen (Introductory Note to Epistle of Iganatius). Ignatiosz eredeti leveleinek tartalmát nem ismerjük, mert annyi átíráson, betoldáson esett keresztül, hogy csak a jóhiszemű koncesszió alapján lehet tárgyalni azt, amivel rendelkezünk. A vallástörténész így fogalmaz: „Ignatiosz leírásai inkább legendák, mint megtörtént események ismertetése és levelei hitelessége a legkomolyabb gyanúsításnak van kitéve a sok interpoláció és hamisítás miatt.” (Philip Schaff, 'History of the Christian Church')

 

Ignatiosz életét, püspöki hivatalának gyakorlását, cselekedeteit kortárs szerző – és főleg – egyházi hagyományon kívüli kézirat nem tanúsítja, így a hiányt számos, jóval később gyártott spekuláció próbálja kitölteni. Történelmileg követhetetlen személyét, a keresztény hagyomány a levelei tartalmából óhajtja kikövetkeztetni, ám a modern kutatóknak köszönhetően, ezek az elméletek, az utóbbi időben több oldalról alaposan kifejtett kritikát és érdekes, tanúságos magyarázatokat generáltak. A korábbi időkben feltálalt keresztényi magyarázatok bizonytalanságából kiutat kereső elméletek között érdemes figyelembe venni azt a lehetőséget, miszerint 'Ignatiosz' név mögött az 'apelleus'-keresztény atya, Peregrinus állt (Daniel Voelter). Joseph Tumel, az Ignác-levelek korai kritikusa, 1927-ben, közzétett értekezésében, annak adott hangot, hogy a leveleket Apelles gnosztikus bölcs egyik tanítványa írta. Apelles mestere, a kora leghíresebb keresztény atyája, Markion gnosztikus tanító volt. Roger Parvus, 'A New Look at the Letters of Ignatius of Antioch and other Apellean Writings' c. könyvében Tumel teóriáját tovább bontakoztatva összeegyezteti az Apelleánus doktrínát az Ignatiosz írásában fellelhető hasonlóságokkal. Kutatásai szerint a leveleket 145. körül írták, majd valamikor 180-230 között egy próto-katolikus redaktor jelentősen átdolgozta azok szövegét.

Walter Schmithals (Antiókiai Ignatiosz), kiemeli Igantiosz szövegének függőséget a modalista monarchianizmus első hirdetőjének, a szmirnai Noétosz filozófiájától, és ezért a jellegzetességért, a levelek keletkezési idejét a 180-190 évek körülire helyezi. Rámutat többek közt arra, hogy Ignatiosz nem kevesebb, mint egy tucat alkalommal Jézust Istennek nevezi, ami kifejezésforma az újszövetségi irodalomban csupán háromszor; Ján. 20:28, Titus 2:13, és II. Péter 1:1, olyan leírásokban fordul elő, melyek mind a II. sz. második felében lettek megalkotva. Ignatiosz szókincse, szóhasználata; katolikus, eklézsia, apostolikos, euaggelion, homilia, martirion, mind a későbbi idők keresztény irodalmának a jellegzetes kifejezései, és nem a II. sz elejéről származó szerzeményeknek. Röviden összefoglalva, Schmithals amellett érvel, hogy Ignatiosz egy kitalált karakter, kinek szerepe a római hívők meggyőzése volt a monarchikus episzkopátus elfogadására. Ezért, és főleg csak ezért íródtak a levelek egy olyan valaki által, aki elsőként, úttörőként kardoskodott a monarchikus episzkopátus létrehozásáért. Az egész Corpus Ignatianum, Rómában lett megírva – Schmithals szerint – és a kitalált mártíromságra, a római hívők frissiben megtalált, péter-páli mártír hagyományból fakadó elvárásáért volt szükség. A keresztény igényeknek jobban megfelelt és sokkal tekintélyemelőbb volt, ha az elfogadásra ajánlott mű szerzője borzongató körülmények között lett a hitéért megöletve, tudniillik a sokat szenvedett, megkínzott mártírok egyenesen felkerülhettek a mennyekbe, ahol az isten jobbján, Jézus társaságában foglalhatták el helyüket. Hát van ennél jobb pozíció?

 

Az egyházi történelem szerint Ignatiosz a II. sz. elején volt püspök Antiókiában, ahol hite miatt halálra – vadállatok elé vettetésre – ítélték, mely ítéletet megmagyarázatlan okból Rómában kellett végrehajtani. Az ismeretlen eredetű ítélet értelme szerint Ignatioszt, Antiókiából Rómába szállították, ám kalandos útja folyamán lehetőséget talált hét levél megírására. A levelek tartalmán kívül minderről, a sokkal később alkotó Euszébiosz tudósít minket, de ezenkívül szinte semmi más adattal nem rendelkezünk Ignatiosz életéről, személyéről vagy az antiókiai egyházban betöltött szerepéről.

Bizonyíték van arra, hogy Ignatioszt Szíriából Rómába vitték ...” – írja Euszébiosz, dehogy konkrétan mi a bizonyíték, arról szokás szerint nem regél. Egyetlen bizonyítéknak az i. u. 170-180 körül alkotó Irenaeust hozza fel, ami olyan mintha Kun Béla igaza alátámasztására valaki Rákosit hozná tanúnak. De hát milyen bizonyítékot nyújt Irenaeus? „Miképpen közülünk azt egy valaki mondá, akit az egyetlen Istenben vetett hitvallása miatt a vadállatok elé vetettek: Isten gabonája vagyok, vadállatok közt őrlődöm, hogy Krisztus tiszta kenyere legyek.” (Eretnekek Ellen, V. 28-4) Irenaeus nem mondja ki az 'egyvalaki' nevét, pedig az általa idézett verssor Ignatiosznak a Rómaiakhoz küldött levelének IV. bekezdésének a negyedik sora. Irenaeus munkája III. könyvében három fejezetben emlékszik meg Polükárposzról, ahol kényelmesen lenne helye megnevezni Ignatioszt, mégsem közli, hogy személyét vagy leveleit ismerné. Legalább két Ignatiosztól származó levelet ismerhetett, Irenaeus kortársa, alexandriai Kelemen, de Ignatiosz személyéről semmit nem közöl.

 

A levelek szerzője leírásában azt sugallja, előfeltételezi, hogy egy öreg zsidó misztikus az antiókiai zsidónegyedből olyan fontos, jelentős személyiségnek számított, ami miatt megérte a császárság számára Szíriából Rómába szállítani. Az olvasóval, mint természetes tényt, akarja elfogadtatni, hogy a Rómában is olyannyira elhíresült az antiókiai vallásvezető kivégzése, a Colosseumban nagy eseménynek számított a főváros népe előtt. Miért fizette volna a császári adminisztráció a Rómába szállítását egy veszejtésre szánt ismeretlen szerencsétlennek, mikor Rómában is ezerszámra akadt bűnöző, akik a halálukkal képesek voltak elszórakoztatni a cirkuszi közönséget? A pogány társadalmat, adminisztrátorokat nem foglalkoztatta a zsidó negyedekben zajló szektás versengés, és a rendkívül vallás toleráns hivatali szervek csak akkor léptek fel megtorlóan, ha egyes valláscsoportok bizonyítottan államellenes tevékenységet folytattak. A II. sz. közepéig csak ritkán előforduló, legenda-szerű eseteket képes regisztrálni a martirológia kétes irodalma, melyben a díszhelyet kiérdemelt Ignatiosz története ugyanolyan csámpás lábakon ingadozik, mint a legtöbb korai keresztény mártíromsága.

 

A 80 év körül járó Ignatioszt az állítólagos elfogatása és elítélése után gyalog elindították – tíz kísérő katonával –, olyan városok irányában, melyek nem esnek a római útvonalba, és bizony jó erőben lehetett az öreg, ha ezt a szakaszt tényleg végig gyalogolta. Ezen felül, – miképp azt leveleiben említi – nehéz vasakban, bilincsekbe volt verve, amiket még extrában cipelnie kellett. 80 év körül járó aggastyánok esetében az ilyesmi, erősen valótlannak hangzik. Kísérőivel, őrzőivel kapcsolatban erős túlzásba esik, mikor a Rómaikhoz írt levelében a saját fontosságát hangsúlyozza: „Szíriától egész Rómáig vadakkal van küzdelmem; éjjel és nappal tíz leopárd rabságában vagyok; ezek az engem őrző szakasz katonái.” Elképzelhetetlen, hogy a perzsák ellen készülő római hivatalnokok tíz katona idejét (zsoldját) fecsérelték volna egy rozzant öreg zsidó felesleges kísérgetésére, mintha az valami kiemelten fontos személyiség lett volna. Miért kellett volna tíz katonát melléje rendelni, mikor kettő-három is elég lett volna egy ilyen rabszállítás véghezviteléhez? Közel sem tisztázott, hogy a római hivatalnokok milyen érdekből határozták el útnak indítását és miért komplikálták túl határozatuk végrehajtását?

 

Az Ignatiosz név mögött megbúvó szerző komolytalanul, másoktól átvett útvonalat állít fel a Polükárposznak címzett levelében: „felsőbb parancsra Troászból Neapolisba kellett hajóznom”. De hát mi értelme volt már az elején felgyalogoltatni Troászba, mikor Antiókiában is felrakhatták volna egy Neapolisba induló hajóra? A szerző nem közli, hogy Troászból melyik Neapolisba kellett hajóznia, mert csak görög területen létezett vagy egy tucat Neapolis, és akkor még ráadásként ott volt a leghíresebb, legpompásabb ókori Neapolis: Nápoly. Ha Rómában akarták kivégezni Ignatioszt, akkor miért nem egy Rómába menő hajóra rakták fel? Hogyan vitték tovább Neopolisból? Vajon megint gyalog, jó nagy kerülőkkel, kitérővel? Természetesen a szerző a hatás kedvéért másolta ki ezt az ötletet: „Elhajózván ezért Tróásból, egyenesen Sámothrákéba, mentünk, és másnap Neápolisba.” (Csel. 16:11), és ebből látni, hogy ez csak egy kopírozás, hogy Ignatioszt nem hajóztatták semerre sem, leszámítva az egyházi képzelgés végtelen óceánját. Négy levelet írt Szmirnából, hármat Troászból, ami azt jelenti, hogy Szíriából nem egyenesen Ciprust és Krétát érintve vitték Rómába, hanem egy olyan sétaútvonalat biztosítottak számára, ami az ellenkező irányba – nyugat helyett északra – tartott, mondván: 'miért ne látna világot az öreg, mielőtt felfalják az oroszlánok'. Útja folyamán a rabtartók biztosították Ignatiosz számára a városi követségek tisztelgését, díszes fogadtatását, kényelmes körülmények közötti audienciákat, és a csendes békét, hogy leveleit megírhassa. Vajon a rabok számára szolgáltatott kosztot ette-e vagy talán vendéglőből rendelte a vacsoráját? A rabot kísérő katonák és a pogány római hivatalnokok szívesen elintézték, segítették, hogy Ignatiosznak szolgái, kísérői legyenek, hogy az útja ne legyen olyan egyhangúan lapos: „Ami pedig a ciliciai Philo diakónust illeti, aki dicséretes férfiú és most nekem szolgál Istenért Rheon Agathopus-szal, aki szintén derék ember, már Szíriából kísér engem életéről is lemondva” (Fil. 11.) „Innét írok nektek Burrus által, kit az efezusiakkal, a ti testvéreitekkel együtt velem küldtetek. Mindennel jól ellátott engem …” (Szm. 12.). Ez nem történelem, hanem mese.

 

De még az sem biztos, hogy a leveleket Szmirnában és Troászban írta, hiszen a Szmirnaiakhoz levélben mást közöl: „A ti imádságtok elér a szíriai Antiókia egyházáig, honnét a nekem nagyon kedves bilincsekbe verten mindenkit üdvözlök …” Tehát ezek szerint, ezt a levelet még a kalandos útja előtt írta Antiókiából, 'ahonnét mindenkit üdvözöl'. Ha elfogadjuk, hogy leveleit Szmirnából és Troászból írta, akkor az őt szállító egységnek hosszú gyaloglás után kellett Ignatioszt, Antiókiából e városokba szállítani, és akkor azt is el kell fogadnunk, hogy mindez csak azért történt, hogy leveleit ott megírhassa valamint, hogy találkozhasson az ottani keresztény hívőkkel és vezetőkkel. Nem világos, hogy ezekben a városokban hol volt elszállásolva, mert ha a városi tömlöcben volt bedugva, ott nem fogadhatott 'sokaságot', ott nem irkálhatott, mert a tömlöc felszerelésében nem volt írópadka, ülőzsámoly. Azt pedig enyhén szólva furcsa elhinni, hogy a hatóságok, Ignatioszt elszállásolták néhány napra valamelyik helyi vendégfogadóban, hogy kényelmes körülmények között írhassa leveleit. Egyáltalán, a brutális római büntetőgyakorlat, büntetés-végrehajtás kegyetlen intézményében egy halálra szánt rab hogyan juthatott papiruszhoz, tintához, olyan körülményekhez, melyben tetszése szerint firkálhatott? Az Efezosiakhoz címzett levelében írja: „sokaságotokat Isten nevében Onesimus által képviselve fogadtam …”, mely közlés kapásból kérdéseket vet fel. Hol fogadta a 'sokaságot' Ignatiosz? A város főterén, a megyeházán, vagy talán a városi börtönben? Miért kellett Szmirna püspökének írnia, mikor tudta, hogy hamarosan Szmirnába szállítják, ahol az ottani püspök személyesen is találkozhatott volna vele? Leveleiben nincs utalás arra; ki tartóztatta le, ki hozta a Rómába szállításáról szóló határozatot és egyáltalán miért tartóztatták le, mikor Trajanus uralkodása alatt sehol nem volt keresztényüldözés?

 

A mai, modern embernek érdemes beleolvasni az egyháziak által agyondicsért Ignatiosz írásokba, hogy tiszta képet kaphasson arról a folyamatról, melyben a mesegyártók vallásukat összeeszkábálták. Ami talán először feltűnhet az a szerző állandó, bizonyítgató ismétlése a dogmatikus hitszabálynak; 'valóban szenvedett, igazán született, igazán kínoztatást szenvedett, igazán keresztre feszítették' stb. minek segítségével az addig normatívnak számító allegorikus értelmezés ellen lépett fel. Igyekezetével a litterális szövegmagyarázatot kötelező tételként óhajtotta elfogadtatni, a számára veszélyes gnosztikus (doketista) hittételekkel szemben. Leveleiben nem győzte eleget hangoztatni – már szinte üvöltve követelni – a püspökök, presbiterek számára a tiszteletet és a feltétel nélküli engedelmességet, mely követelődzés a II. sz. eleje helyett éppúgy egy későbbi időszak viszonyát tükrözi vissza, mint a Filedelfiaknak írt levélben hangoztatott keresztény szektákban egyre jobban elharapódzó megosztás; ”egységben és osztatlanul örvend a mi Urunk kínszenvedésében”, ”osztatlan szívvel”, ”egységet van hivatva megvédeni”, ”szeressétek az egységet”, „Ahol azonban szakadás és gyűlölség van, …” stb. A lazán kapcsolódó 'kezdeti' (primitív) keresztény felekezetek között természetesen előfordultak viták, nézeteltérések, és a felekezeten belüli értelmezések is kiválthattak heves vitákat, azonban az igazi megosztás, az egység gyökeres megbontása csak a II. sz közepetáján kezdett markánsan kibontakozni, mikor egy kis létszámú, de annál fanatikusabb és erőszakosabb vezetőréteg nekilátott a kozmikus-misztikus Józsua historizálásának. Ennek a valláscsináló, hamis történelmet gyártó mozgalomnak volt Ignatiosz címeres tagja, aki a hasonló gondolkodású társaival együtt világosan látta, hogy egyedi vallás csak akkor lesz Józsua misztériumából, ha azt valós történelmi eseményként lesznek képesek embertársaikkal elfogadtatni. Ignatiosz semmivel nem volt különb a többi korai-ortodox vezetőtől, célja elérése érdekében az igazmondást, a tisztességet háttérbe szorította, hogy helyet adhasson a nagyotmondásnak és a történelemhamisításnak.

 

Fanatikus gyűlölködő énje mutatja fel magát, mikor így ír a gnosztikus keresztényekről: „... kerüljétek az ilyeneket, mint a vadállatokat”, „Veszett kutyák ezek, orvul marók; kerüljétek őket, mint akik nehezen gyógyíthatók meg.” (Ef. 7.) A degradálóan megosztó zsidó szellemiséget utánozza, mikor tisztátlannak nevezi azokat, akik nem az ő dogmatikáját vallják: „Aki az oltár körzetében van, az tiszta; aki az oltár körzetén kívül van, az nem tiszta” (Tral. 7.) Evvel a kijelentéssel lerakta a keresztény arrogancia alapját: 'aki azt hiszi, mint mi, az tiszta, aki meg nem, az koszos'!

 

Tudatlan és babonás volt, amit láthatunk a keresztény gondolkodás alapját képező, a hullák fizikai feltámasztásának propagálásában: „Ezért támasztotta fel őket eljővén a világra, halottaikból, kire méltán várakoztak.” (Mag. 9.) Egy másik teológiai értelmetlenséget fogalmaz meg: „Én tudom, hogy feltámadása után testben volt és hiszem, hogy most is testben él az Atyánál.” (Szm. 3.) Akkor ezek szerint a túlvilágban létezik a testi élet, az Atya mellett lehetséges a testben való létezés. Az összes pogány, misztikus vallás tagadta a test fizikai feltámadását és csak a lélek örök létének lehetőségét fogadták el. A pogány mítoszokban ennek ellenére találni testi feltámadást, de ezt mindig allegorikusan értelmezték és soha nem a fizikai valóságban. A pogány hitképzetektől történő teljes elrugaszkodás érdekében a keresztények pont a több napos vagy akár több évtizedes hullák valóságos feltámadását állították vallásuk sarokkövének, és ezért a halotti test fizikai feltámadása nélkül nincs keresztény teológia, összeomlik a 'hit'.

De a buta babonaság ellenére még az a szerencse, hogy Ignatiosz nem volt beképzelt, csak nagy szerényen, olyan tudást képzelt be magának, amit mások képtelenek felfogni: „Vajon nem írhatnék-e nektek égi dolgokról? De félek, még fejletlenek vagytok, károtokra lenne; azért bocsássatok meg; ha nem értenétek meg, megfojtana benneteket a magasabb igazság.” (Tral. 5.) Mint látjuk, gondosan őrködik a keresztényi tudása felett, és ezért, hogy fejletlen társait nehogy avval megfojtsa, inkább tartózkodik annak kifejtésétől, megvillogtatásától. A minden alapot nélkülöző pökhendiség mintáját, a szellemi elődjeitől vehette át, és meg is fogalmazza ki áll még rajta kívül olyan szinten, hogy ismerhesse isten 'titkait': „Jók voltak (a zsidó) papok, kiválóbb azonban a főpap, akire a szentek szentje van bízva, aki egyedül ismeri az Isten titkait; ő az Atyának kapuja …” (Fil. 9.) Talán Ignatiosz is ilyen zsidó főpap-félének hitte magát, 'aki az isten titkait ismeri', nem úgy mint az oltártól messze álló tudatlan tisztátlanok.

 

Az akkor még teljesen kiforratlan keresztény teológiával is küszköd, sokszor keveri a doktrínákat és hittételei ellentétesek a későbbi elvekkel. Pl. a Trallészieket ekképp utasítja: de a presbiterek karának is vessétek magatokat alá, mint Jézus Krisztus, a mi reményünk, apostolainak.” (Tral. 2.) A keresztény hittan szerint az apostolok vetették alá magukat Jézusnak és nem Jézus az apostoloknak.

Mindenki tisztelje a diakónusokat, mint Jézus Krisztust” (Tral. 3.) Ha a keresztény hívők minden dékánt (diakónus) egyenrangúként, pont úgy tisztelnének, mint Jézus Krisztust, akkor Jézus emberfeletti lényegisége érvényét veszítené, hiszen az átlag dékánhoz viszonyítva jár ki számára is a tisztelet.

Összekeveri a feltámadás csodájában közreműködő erőt is, mert egyszer úgy mondja az Atya támasztotta fel a fiát, máskor pedig úgy tudja, hogy a Fiú saját magát támasztotta fel: ő igazán fel is támadt halottaiból, feltámasztotta őt atyja, mint ahogy atyja feltámaszt minket is, kik hiszünk benne … ” (Tral. 9:2), míg a Szmirnaiakhoz: „... és valóban szenvedett, mint ahogy valóban fel is támasztotta magát.” (2:1).

A keresztény ideológia szempontjából egyáltalán nem lényegtelen, hogy Jézus 'isten' volt e, vagy az 'atyának' a fia, felkent küldötte, emanációja. Minél jobban visszatekintünk a kezdeti primitív keresztény mozgalomra, annál inkább látszik, hogy elképzeléseikben éles határ húzódott az Atya és a Fiú között és az alárendeltségből származó eltérés csak a későbbi korok teológiájában vesztette el különbözőségét. Mégis Ignatiosz több helyen Jézust azonosítja Istennel, mely leírások nem felelnek meg a II. sz. eleji hit meggyőződésnek. „A mi Istenünket, Jézus Krisztust Isten rendeléséből Mária hordozta ménében” (Ef. 18:2) Ez a részlet teljesen ellentmondásos, mert istent nem hordozhatta – még szimbolikusan sem – senki a méhében. „... és mentek minden idegen színtől, teljes és sértetlen üdvöt kívánok Jézus Krisztusban, a mi Istenünkben. (Rom. 0:0) Maga a mi Istenünk, Jézus Krisztus is azóta …” (Rom. 3:3). Kívánom, hogy mindig boldog légy a mi Istenünkben, Jézus Krisztusban …” (Pol. 8:3). „Hagyjatok, hadd kövessem Istenemet a kínszenvedésben.” (Rm. 6.) Ignatiosz itt megint össze van zavarodva, hiszen az Isten nem szenvedhet, Istent nem lehet emberi tulajdonságokkal felruházni. Mivel Ignatiosz ismételten összekeveri Jézust (fiú) az Atyával (isten), abból arra lehet következtetni, hogy inkább a II. sz. második felében írhatta leveleit, mikor a kezdeti ortodox elképzelésekben, a fiú lényegisége egyre inkább egybeolvadt az őt teremtő atyjával. Az 'eredeti', üdvözülést hozó messiás (Krisztus) alakja nem volt azonos az Istennel.


 

De ha már olykor bukdácsolt is az atya-fiú között fennálló viszonyosságban, annál inkább világosabban fogalmazta meg a szolgákra, rabszolgákra vonatkozó nézeteit, mert velük kapcsolatban egyértelműen utasít: „A szolgákat és szolgálókat meg ne vesd, de ők se bizakodjanak el, hanem az Isten dicsőségére készségesebben szolgáljanak, hogy nagyobb szabadságuk legyen az Istennél. Ne kívánjanak közköltségen szabaddá válni, hogy a szenvedély rabbá ne tegye őket.” (Pol. 4.) A rabszolgáknak tehát, az istennél legyen nagyobb szabadságuk, ne a gazdájuknál, azokat készségesen szolgálják, és ne kívánjanak szabaddá válni, tehát maradjanak meg rabszolgának.

A fiatalok házasságába is beleszólva, önkényes parancsuralmat hangoztatva utasít: „Úgy illik, hogy a jegyesek a püspök ítélete szerint kössenek házasságot, hogy a házasság az Úr szerint legyen, ne a szenvedély szerint” (Pol. 5.) Szerinte megengedhetetlen, hogy a fiatalok megismerjék, megszeressék (szerelmesek legyenek), egymást és úgy házasodjanak, hanem a püspök ítélete szerint történjék mindez.

 

Sokan határozottnak látszó érvekkel bizonygatják, hogy Ignatiosz ismerte az újszövetségi Evangéliumkat, annak ellenére, hogy soha semmit azokból nem idéz, az evangélisták nevét egyszer sem említi. Ő maga így fogalmaz: „Az én okirattárom (arkkheia) azonban Jézus Krisztus, a sértetlen okiratom az ő keresztje, halála, feltámadása …” (Fil. 8.) Igaz ismerte az 'evangélium' kifejezést, ám a hét levélből mindössze kettőben említi, nevezi meg az 'evangélium' szót, a Filadelfiaiaknakban hatszor a Szmirnaiaknakban kétszer: „... sem Mózes törvénye, de még az evangélium és annyiunk mindmáig tartó szenvedése …” (…) “... de figyelmezzetek a prófétákra, főleg pedig az evangéliumra …” Ahogyan itt is említi az evangéliumot, úgy a többi helyen is 'Jóhírt' (örömhír) ért alatta és nem egy meghatározott könyvet, írásszerzeményt, mert ha ilyesmi a kezében lett volna, akkor nem hagyta volna ki az azokból való idézgetés lehetőségét. Az egy másik kérdés, hogy vajon miért nem említi az evangéliumokat az első négy levelében, majd a következő kettőben nyolcszor is hivatkozik rájuk?

 

A lelkes hitvédelem, az Ignatiosz levelekből kétséges verssorokat, mondatrészeket kiragadva próbálja bizonyítani az Újszövetség ismeretét, annak ellenére, hogy példázataik nem vallanak komoly szövegértelmezésre. Nézzünk meg ezekből néhányat; Ignatiosz: „Az Úr azért engedte meg, hogy fejét megkenjék, mert ezzel lehelte Egyházába a halhatatlanságot.” (Ef. 17.), amivel egyeztetni szándékoznak: „Méne ő hozzá egy asszony, akinél vala drága kenetnek alabástrom szelencéje, és az ő fejére tölté, amint az asztalnál ül vala:” (Mt. 26-7)

Rövid, a kereszténységet megelőző egyetemes bölcsesség, mondás, mely származhatott számos más forrásból is, mint: „mert gyümölcséről ismerik meg a fát.”, bekerült az apostoli és az apologéta atyák írásaiba, de nem feltétlenül az evangéliumok ismerete által. Vagy egy másik bölcseletrészlet Ignatiosznál: „Mert tudja, honnét jő és hová megy” (Fil. 7.), míg a hasonló mondattöredék Jánosnál: „... de nem tudod honnan jő és hová megy ...” (3:8). És egy olyan mondattöredék, mely szóról szóra egyezik: „amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek.” (Jn. 7:1). Azokban a kora keresztény művekben (Római Kelemen, Barnabás-levél, Didakhé, Theophilos), melyekből nem tükröződik elénk az Újszövetség. evangéliumi szellemisége, történelmi kötődései, a szerzők nevei ismerete, félrevezető direkt ismeretet, kötődést feltételezni. Az ilyen irat hiába tartalmaz olyan mondást, bölcseletet, melynek párhuzama megtalálható az evangéliumokban, mert ezek eredetileg nem az evangélisták alkotásai, nem az ő elméjük, gondolkodásuk szüleménye, hanem mind egytől-egyig a pogány szellemiségből, hagyományból átvett egyetemes szólások, bölcseletek. A zsidó és a keresztény irodalom szinte teljes egészében más népek kultúrájából átvett – néha kicsit módosított – történési, bölcseleti átmásolásából tevődik ki, és ami eredeti, vagy úgy is mondhatni, a zsidó és keresztény 'testre' szabott ezekben az irodalmi művekben, az a másokat kirekesztő, kizárólagosságra való törekvés. Ami ezen kívül sajátos zsidó-keresztény elképzelés még – azaz nem pogány eredetű, – az a megholt testek sírból történő kikelése, feltámadása, mely ostoba babonatoposz, csak a zsidó és keresztény hitelképzelésekben honosodott meg.


 

Tudom, ki vagyok és kiknek írok” (Ef. 12.), állítja Ignatiosz és az egyszerű érdeklődő azt kívánja, bárcsak ő is tisztába lenne, tudná, hogy ki is volt Ignatiosz, mert levelei tartalmából ellentmondást, bizonytalanságot és kétes állítást lehet csak kiolvasni. Vigasztalónak megmaradhat, hogy az olvasónak nem nehéz kikövetkeztetni; kihez is, miért is írta Ignatiosz a leveleit. Olyanoknak írt, akik egy intézmény kiépítésén fáradoztak, akik hatalomra, uralkodásra vágytak; félművelt, babonás embereknek, akik következetes fanatizmusukkal a fennálló birodalom elpusztításáról álmodoztak, hogy létrehozzanak egy új, számukra kedvező keresztény birodalmat. Céljukat elérték, ám győzelmük után egy igazságos, emberséges társadalom helyett, ezer évig tartó sötétséget, terrort és brutalitást zúdítottak az európai népek nyakába.

 

 

Szerző: katolnai  2012.03.30. 19:08 5 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://egyhazatyak.blog.hu/api/trackback/id/tr794350788

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

sefatias · http://sefatias.blog.hu 2012.08.13. 20:55:34

Kellemes napot! Bocs hogy ide írok, de látom te szakértője vagy a témának ami engem érdekel. A Szent Péter bazilikán van egy lista a pápák nevével. Ám 199-461-ig nem ir egy pápát sem, miközben rengeteg helyen napra pontosan meg lehet nézni , hogy kik voltak pápák ez alatt az idő alatt. A Vatikán miért hagyta ki azt a 260 évet? Megköszönném a válaszod

katolnai 2012.08.14. 19:02:40

@sefatias:
Kedves Sefatias!
A pápák pontos sorát Euszébiosz óta több katalógus és egyháztörténelemmel foglalkozó mű próbálja meghatározni; egy sem pontos, következetlen, anakronisztikus hibáktól terhesek, de mivel nincs más úgy kénytelenek vagyunk hozzájuk igazodni. Nekem sincs más választásom, mint ezeket a műveket használni, melyek nagyobb része a Liber Pontificalis különböző kiadványaira támaszkodik.
Az általad említett listát nem ismerem, de ha a lista nevét, vagy szerkesztője nevét megtudnád adni, akkor talán utána tudnék keresni.
Hasonló zavart helyzet uralkodik a pápai sírokat, epitáfiumokat illetően és nem csak az ókorban, de a középkorban is.
Bocsáss meg, ha válaszom nem kielégítő … üdv katolnai

sefatias · http://sefatias.blog.hu 2012.08.14. 19:49:45

@katolnai: Közben egy latinul tudó ismerősöm segített a rejtély megoldásában. itt a fotó a listáról: upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/3/32/Tafel_paepste.jpg
a 199-461 közötti űr érdekelne. de kiderült, hogy ez az ott eltemetett pápák névsora, és azért hiányzik róla több pápa, mert őket máshova temették. Azért köszönöm a válaszod. Egyébként megtetszett a blogod. beraktam a kedvencekbe, és reklámozom :)

katolnai 2012.08.15. 18:44:32

@sefatias:
Kedves Sefatias!
Örvendek, h megtaláltad a választ a pápalista hiányosságára. Írásaidba beleolvasva – mivel teljesen más megközelítéssel értelmezed a vallásirodalmat – különös megtiszteltetésnek veszem, h blogom megtetszett és, h 'reklámozod'. Üdv katolnai

sefatias · http://sefatias.blog.hu 2012.08.15. 19:54:12

@katolnai: Szeretem ezt a témát. kétszer kiolvastam Peter de Rosa könyvét a pápákról
süti beállítások módosítása