Benedek vesszőnyalábot szorongat markában, amivel társait ütötte ...

Tekintettel arra, hogy a pápaság történetét vázoló bemutatásomban egyre többet szükségeltetik említeni a franciaországi szélsőséges keresztény ügynököket kiképző Cluny-i monostort, ezért fontos egy rövid írásban kitérni a kiképzést alapvetően befolyásoló, irányító szabálygyűjteményre, a szent Benedek neve alatt elhíresült szerzetesi regulára és talán néhány mondatban megemlíteni az ötödik századfordulón hatalomra került Benedeket..

Benedek (kb. 480-545) életéről nagyon keveset tudunk és az is mind megbízhatatlan, mivel a minden a judeo-kereszténység egyik legelvakultabb korai figurájától – Benedek korától – majd két generációval később fantáziáló I. Gergelytől (590-604) származik. Mivel Gergely sem tudott vajmi sokat Benedek viselt dolgairól, ezért a róla összeállított bibliográfiája (Dialogus Miracolorum) babonás csacskaságok sorozatával töltötte ki, valóságtól elszakadt meséi miatt életrajzát az általánosan elfogadott irodalmi életrajz-műfaj kategóriába sorolni tudománytalan. Gergely pápa irigykedve szemlélhette a kis-ázsiai, egyiptomi szentek, bölcsek pompás sokaságát és ugyanakkor zavaró hiányt érezhetett az itáliai keresztény szentek gyér sorát mustrálva. Mint egy félig-meddig művelt pap érthette az ilyen fél-igazságok, hiedelmek hasznosságát, mint hívő keresztény tisztában volt a babonás ostobaságok erejével és mivel alacsony erkölcsi szinten lengedezett így az általa szentnek vélt hazugságok terjesztése sem okozott különösebb problémát számára. A probléma inkább abban rejlett, hogy szent Péter óta nem akadt egy tisztességes valamire való itáliai szent, kinek alakját példaként lehetett volna propagálni. No erre lett jó az önsanyargató, testi tisztaságról, ápoltságról lemondó remete-szerzetes, aki később tört, zúzott, más meggyőződésű embereket bántott, üldözött el, ami nem hangzik túlságosan szentségesnek. De előnyére lehetett felhozni, hogy tudott írni-olvasni és részben összeállított egy olyan vallásközösségi szabályrendszert, melyben természetes volt a testi fenyítés, a másik ember elverése. Egy szentséges alak megteremtésére nem is lehetett volna jobb kandidátusa Gergelynek mint Benedek, ki már gyerkőc korában csodát művelt aztán mire felnőtt a világ legnagyobb varázslója lett; képes volt legyőzni a természet törvényeit, mások gondolatát olvasni, távolba, jövőbe látni, lankadatlanul harcolni ördögökkel, démonokkal, sőt mikor megakarták mérgezni kihesszelte valahogyan, hogy italába mérget kevertek, amit nem ő, hanem valamilyen erő földhöz csapott, így a mérgezett ital szétfolyt. Néhány fejezettel odébb ezt a mesét kibővítve már a szent kenyerébe is mérget kevertek, amit az égiek segítségével szintén észrevett majd elvitetett egy hollóval. Az italt kiöntötte utána ráparancsolt egy hollóra, hogy az vigye el a mérgezett kenyeret. Ugyanaz a pap aki a mérgezett kenyeret, bort küldte később hét meztelen lányt küldött Benedekhez, persze hiába, mert a szentéletű remete nem a lányokat szerette. Mivel Gergely írásában említve van egy Placidus nevű zsenge fiúcska, akit Benedek nagyon szeretett, ezért feltételezhető – mint annyi más 'szentéletű' keresztény alak esetében – az elferdült, beteges szexualitás. A negyedik fejezetben Benedek „szíve vakságáért' megvesszőztet egy szerzetest.

Orcátlan történelemhamisításhoz folyamodik Gergely, mikor azt meri írni, hogy a gótok nagy királya, Totila Benedek előtt hempergett. Szerinte az akkor egy éve megválasztott király fontosnak tartotta, hogy a gót királyság szemszögéből hasznavehetetlen, dologkerülő vénember előtt alázkodjon meg a semmiért. Ráadásul a hős harcoséletű, büszke király földre vetette magát egy ápolatlan torzonborz alak láttára, majd „nem mert fölkelni előtte”. Ne tévesszük szem elől, a gótok ősi törvényeikhez, erkölcsi rendjükhöz ragaszkodva erős törzsi szervezetű szövetségben éltek és törzsfőik nem tűrtek volna meg felettük egy olyan uralkodót aki egy ismeretlen vallás-háborodott előtt fetreng. Totila elődét, a gyengekezű Erarickot a gót törzsfők öt hónap uralkodás után elmozdították, majd kivégezték. Az-hogy Gergely szándékosan nem mond igazat, arra megvonhatjuk vállunkat, mit is lehet elvárni egy olyan elvakult hadoválótól, mint amilyen I. Gergely pápa volt? De az már igencsak zavaró lehet, hogy mind a mai napig az akadémista történészek minden kritikus megjegyzés nélkül, mint megtörtént eseményt ismételgetik I. Gergely hazugságát, miáltal félrevezetik olvasóikat és lejáratják a történelemtudományt.

Benedek valamikor 480 körül született a közép-itáliai Norciában, utánajárni lehetetlenség, hogy fiatal éveiben miben, miként csalódott, de az biztos a vallási megszállottság korán hatalmába kerítette; évekig lakott barlangokban, vadgyümölcsökkel, gyökerekkel, bogarakkal táplálkozott, nem mosakodott, lerongyolódva büdösen tengette életét, ha nőre terelődött véletlen gondolata tüskés kóróban, csalánbokorban hempergette meg testét és szinte az egész életét a sátán elleni küzdelemre fordította. Igazi karrierje akkor kezdődött mikor egy agresszív, különböző elmebetegségekkel küzdő remetebandával megjelent Monte Cassino hegyén álló Apolló templománál, irányításával szétzúzták a templom gyönyörű márványszobrait, darabora törték oltárát és halálosan megfenyegették, elzavarták az ott szolgálatot tévő pogány papokat. Gergely a szokásos lenézéssel becsmérli az ősi Apolló templom természet-tisztelő gyülekezetét, együgyű bolondoknak nevezi őket, akik az ördögöt szolgálták és erkölcstelen áldozatokat mutattak be a gonosznak. Nem mondja ki nyíltan, burkoltan mégis kifejezi, jogosságát a köztük szétcsapó, igazi Krisztus-harcos Benedek erőszakosságának. Gergely tehát azt a keresztény nézetet vallotta, hogy „Jézus igazáért” jogos az erőszak, a rombolás, a gyilkolás. (Nem véletlen avatta őt is szenté a katolikus egyház). Sikeres ingatlan foglalása után Benedek tetszés szerint bontogatta, alakította Apolló templomát, jogosan a sajátjának tekintette – mintha megvette vagy örökölte volna – és nem is mozdult ki onnan soha többet. Neki tulajdonítják a kolostori élet megszervezését a szerzetesek napjait, perceit pontosan meghatározó minden mozzanatát. I. Gergely szerint: „Szerzetesek számára szabályrendeletekben foglalta a rendkívüli jelentőséggel bíró figyelemre méltóan átlátszó és körültekintő reguláját.” (Dialógus 11-36) Benedek persze nem önmagától izzadta össze a neki tulajdonított elképzeléseket, hanem más, korát megelőző megszállottak (pl. szent Vazul, Pachomius, szentségtelen Ágoston) műveiből ollózta egybe ízlése szerint kiegészíttette, megtódozgatta.

Röviden tekintsünk bele a mosdatlan rabló-tolvaj Benedek regulájába, mely irányadó szellemi rendszerként mélyen befolyásolta a Cluny-i monostor elme-zavarodott szerzeteseit és az itt kiképzett gregoriánus pápákat:

Prológusa harmadik mondatában nem csendes meditációs békét hirdet a követőnek, hanem azt tanácsolja: „… hatalmas, hírneves fegyverzetét veszed magadra, hogy Krisztus Urunknak az igaz Királynak harcosa légy.”

A szerzetesrendi szabályzat 73. fejezetében a szokásos közhelyek, mint istent féljék, egymást szeressék, egymással versengve engedelmeskedjenek az imádkozások, felolvasások sora, étkezési szabályok, szilencium, öltözködés, alvásrend erőltetése, vendégekkel való bánásmód, új tagok beszervezése-betörése mellett fontos szerepet kapott a megfélemlítés, a bűnösség, bűntudat sulykolása.

„ … mindig az időnek megfelelően majd ijesszen, majd gyöngéd legyen; mutassa a mester keménységét” (2-24)

Biztatja az apátokat, elöljárókat: „fegyelmetleneket és nyughatatlanokat keményen intse meg (…) a hanyagokat és a parancsok megvetőit végül feddje és büntesse meg.” (2-25)

„Ne nézze el a vétkesek hibáit, hanem amennyire bírja, mindjárt keletkezésükben gyökerestül irtsa ki.” 2-26)

„ … a kevélyeket és engedetleneket mindjárt a bűn keletkezésekor vesszőzéssel vagy más testi büntetéssel fenyítse meg.” (2-28) A vesszőzés ötletét vajon honnét, vajon honnan is szerezhette volna, mint az általa nagyra tartott zsidók legszentebb könyvéből: „a kevélyeket és engedetleneket mindjárt a bűn keletkezésekor vesszőzéssel vagy más testi büntetéssel fenyítse meg” (Péld. 23.14).

A negyedik fejezetben roppant fontos utasításokkal rukkol elő és tényleg elgondolkodtató, hogy milyen emberanyagnak, milyen karaktereknek talált ki ilyesmiket: „Tagad meg magadat …, Testedet sanyargasd, élvezeteknek ne add magad, félj az ítélet napjától, a halál naponta ott álljon szemed előtt, a sok vagy túlzó nevetést ne kedveld. Világosan előírja: „Testedet sanyargasd” (4-11) „Félj az ítélet napjától.” (4-44) „Rettegj a pokoltól.” (4-45)

Szerinte nagyon fontos, hogy az embernek ne legyen egyénisége: „Tagad meg magadat …” (4-10) „Gyűlöld saját akaratod” (4-60) „Saját akaratunk követése pedig azért tilos, mert az Írás azt mondja nekünk: "A magad akaratától fordulj el" (7-19). Természetellenes viselkedésre buzdít: „Ne elégítsd ki a test kívánságait.” (4-59) A vidámság, móka nála ki van zárva: „Ne mondj hiábavaló vagy nevetésre ingerlő szavakat.” (4-53) „A sok vagy túlzó nevetést ne kedveld.” (4-54)

A főpapok korlátlan hatalmát külön törvénnyel óhajtja biztosítani: „Az alázatosság legkiválóbb foka a késedelem nélküli engedelmesség” (5-1), mert a felettes pap szava „mintha csak isteni parancs volna” (5-4), ha valaki mégis zúgolódni merészel: „Ha valakit ezen rajtakapnak, a szigorúbb büntetésnek vessék alá.” (34-6) azaz verjék meg.

Majd oldalakon keresztül azt szabályozza, h a nap melyik szakaszában milyen imákat, zsoltárokat muszáj mondani, miként kell éjszakai zsolozsmát tartani, hogyan kell virrasztani, mikor szükséges alleluját kiáltani. Értelmetlen és felesleges szokásokat rendel el, pl: „Ruhában aludjanak, és övvel vagy kötéllel felövezve.” (22-5)

Igazi fanatikusként hirdeti, hogy bűnösöket kell találni mindenhol, majd azokat megbüntetni a keresztény lélek megnyugtatására: „Az apátnak a lehető legnagyobb gondja legyen a bűnös testvérekre” (27-1), aki pedig nem hajlandó megjavulni: „szigorúbb büntetés érje, azaz a megvesszőzés fenyítékét mérjék rá” (28-1)

Külön fejezetben tárgyalja: „Hogyan kell a kiskorú gyermekeket megbüntetni”, és ki is adja parancsát a vétkes gyerekek megbüntetésére: „az ilyeneket szigorú böjttel sújtsák, vagy pedig kemény veréssel büntessék meg, hogy kigyógyuljanak.” (30-3), az imafelolvasás közben elkövetett vétségért: „A gyermekek az ilyen hibáért kapjanak verést.” (45-3)

A megalázás finom módjai kifundálására sem kellett Benedeknek a szomszédba menni tanácsért, a bűnös: „az imaterem ajtaja előtt boruljon le, de ne szóljon semmit; és maradjon arcával a földre borulva az imateremből kijövők lába előtt.” (44-2), „Amikor pedig az apát parancsára bemegy, boruljon le magának az apátnak és aztán a többieknek lába elé” (44-4), „ha érzi, hogy valamelyik elöljárója, bár csak kis mértékben is, haragszik vagy neheztel rá, akkor azonnal minden késlekedés nélkül boruljon le előtte a földre, és elégtételképpen feküdjék lába előtt” (71-7) „Ha valaki ezt megvetésből elmulasztaná, akkor testileg fenyítsék meg” (71-9)

A másik embert engedéllyel meglehet verni ha arra engedélyt kap az apáttól: „Azért elrendeljük, hogy senkinek se legyen szabad valamely testvérét kiközösíteni vagy megverni, hacsak nem kapott rá hatalmat az apáttól.” (70-2)

Művében 65 esetben utal a bűnre-bűnösségre-büntetésre, tizenháromszor a vétek-vétkezésre, míg a szépség, kedvesség, elnézés, megértés, alkotás szavakat egyszer sem írja le, míg a türelem szó mindössze kétszer fordul elő szövegében.

 Elme és ideg problémákkal küszködő szerzetes, az önsanyargatás, mazochista fájdalomokozás elvetemült híve, aki – ha tehette – a legszigorúbb monostori rendet követelte társaitól, melyben az önostorozás (flagelláció) beteges gyakorlata volt a norma. Elég korán kimutatkozott nála a zavarodottsággal járó agyi probléma; nemi rendellenessége miatt állandó bűntudat gyötörte, vezekléskép durva szőringet hordott szerzetesi csuhája alatt, éhezéssel, szomjuzással, erőltetett ébrenléttel bűntette magát és mikor az ördög szégyenleni való vágyakat gerjesztett benne leszaladt megmártózni a közeli folyóban, hogy annak jéghideg vizével fojtsa el kéjes képzelgéseit. Összeállította a remeteség szerzetesi 'reguláját', kiemelve a kolostorok szigorú csendjének fontosságát, de alapvető követelménynek mondta ki a szerzetesek éjjel-nappali imádkozását, a hosszú böjtök koplalásának fájdalmas fontosságát és az elöljáróknak kijáró engedelmesség betartását.

Miképpen az egy zavarodott szentfazékhoz illik, Damján Péter utálta a filozófiát, abban hitt, hogy az ördög volt az első grammatikus, aki még Ádámot is félrevezette. Ellenezte a klasszikus műveltséget, lenézte a képzőművészetet, tiltani akarta, hogy a papok klasszikus bölcseleteket tanuljanak és a filozófusokat az ördög szolgáinak tekintette. Dühös féltékenység vett rajta erőt mikor a nálánál tanultabb, okosabb emberekre gondolt: „Platónt, aki a természet rejtett titkait fürkészte, planéták körpályáját kalkulálta és a csillagok mozgását mérte: én elutasítom. Püthagoraszt, aki szintén az égitestek mozgását figyelte: semmibe veszem. Nicomachust, aki kalandárt készített szintén semmibe veszem, Eukleidészt, aki belezavarodott a mértani alakzatokba: megvetem. Megkülönböztetés nélkül átnézek minden rétoron, dialektikuson az okoskodó, kifinomult szócséplésükkel együtt, minden dolgot, bölcsességet illetően méltatlannak tartom őket. Hagyjuk meg a csupasz filozófusokat meztelenségükben örökké a bölcsesség után remegni és a peripatetikusokat, akik a sötét verem aljában keresik a fényt.” (Ep. 28-4.)

Elméje megnyugtatása végett évekig remeteként morcoskodott, mikor arra ráunt, 1043-tól a Fonte Avellana monostor perjele lett, ahol a magányos, önsanyargató életmód gyakorlatát kiegészítette az egyházpolitikai nézeteltérések szításával, a bajkeverés fokozásával. Amikor lehetősége nyílt rá – igazi vamzer módjára – feljelentette paptársait a pápánál, a neki nem tetsző egyházvezetőket megrágalmazta és büntetésüket követelte. Főleg a jobb módból származó püspöktársait gyalázta, miben az irigység, féltékenység játszhatott főszerepet; Fano püspököt tolvajnak, Osimo püspökét Gislert közönséges bűnözőnek nevezte (Ep. 26-3.) III. Henrikhez írt levelében (Ep. 20.) Widger érseket festi sokkal feketébbre, mint amilyen az volt, egyházi tulajdon fosztogatójának, törvénytelen uzurpátornak nevezi és természetesen megbüntetését javasolja. Hatáskörét átlépve mindenkitől nagyobb szigorúságot, még több fanatizmust követelt, fáradhatatlanul mindenfelé leveleket küldözgetett (158 levél maradt fent tőle).

Fonte Avellana kolostorában Damiani ízlése szerint folyt az élet. A szerzetesek kettesével laktak celláikban, ahol éjjel-nappal imádkoztak, zsoltárokat énekeltek, monotonon kántáltak és vallásos irományokat olvastak. A hét négy napjában csak kenyeret, sót és vizet kaptak, a többi napokon ehettek zöldséget, amit a saját cellájukban kellett megfőzni. Bort csak a misén használtak, de néha beteg társaik is kaptak egy kicsit. Majdnem minden helységben mezítláb kellett jönni-menni a szerzeteseknek nem számított, hogy milyen hideg volt. Az avellanai szerzetesi rend három csoportra osztotta tagságát, legfelül az ügyesen szenteskedő fogadalmasok (professzus) álltak, közéjük tartozott Damiani is, nekik külön cellájuk volt, amit senkivel nem kellett megosztani, míg a másik két csoportnak dolgoznia volt muszáj, addig a Damiani-félék munka helyett professzionálisan szenteskedtek.

1047-ben karrierje egyengetése végett Rómába ment, ahol II. Kelemen pápa és az akkor odalátogató III. Henrik császár kegyeit szerette volna elnyerni. Ott lihegett Henrik és Ágnes koronázásánál, minden fontosabb misén az elsősorban feszengett, de szerencsére józanabb társai nem engedték, hogy sötétségével megfertőzze az uralkodópárt. Félig sikeredett fontoskodása után visszatért a kolostori remete világba és ekkor, 1049-ben írta meg, perverz szerzetestársai által elhangzott rosszindulatú pletykák alapján a Liber Gomorrhianus (Gomorrhai Könyv) c. pamfletjét, mellyel rögtön kétes hírnévre tett szert.

Egy idő múlva unalmassá válhatott számára a lemondó szerzetesi élet és hogy nagyobb hatalommal legyen képes társait sanyargatni, 1057-ben el foglalta Ostia püspöki székét. Első dolga volt bíborostársaira rászólni, hogy viselkedjenek példásan, mármint az ő mértéke szerint. A gyengekezű, betegeskedő X. István határozatlanságát kihasználva nélkülözhetetlen bíborospüspökként, bejáratos bennfentessé léptette elő magát a Lateranban. Abban az időben végtelenségig kifinomult társaság verődött össze a Lateran palotában; Lucca püspöke Anselmo, Humbert de Silva Candid, a Monte Cassino-i hamisító műhely atyja Desiderius, Cluny monostor főkápója István kardinális; sűrű szemöldökű, robbanékony, mérges emberek akikkel Damiani igen jól érezte magát. Saját személye fontosságát és az általa képviselt reform elképzeléseket úgy próbálta előnyhöz juttatni, hogy paptársait a valóságnál sokkal feketébbre festette le; eltúlozta viselkedésüket, túldramatizálta hibáikat: „Egyre mélyebben hempereg a romló világ a mocsárban. A szemérem kihalt, a becsületérzés kialudt, a vallás omladozik. Menny utáni vágyódás nélkül mindenki azt keresi, ami hasznos neki, kielégíthetetlenül hajszolják a földi dolgokat. Látjátok, hogy az egész világ hogyan rohan hanyatt-homlok a bűn síkos útján a szakadék felé; hogyan sokasodnak a bűntettek, ahogy a szakadék közeleg. Az egyházias lelkület kimúlt, a papoknak nem fogadnak szót. A lopás, rablás, hamis eskü, fajtalankodás és szentségtörés mindennapos esemény. A legszörnyűbb tettektől sem riadnak vissza, és úgy látszik azért, mert itt vannak azok az utolsó idők, amelyekről az Apostol beszél.”

1059-ben Hildebrand Milánó érsekére, Guidóra szabadította rá Damianit, abban a reményben, hogy a rámenős, félelmet nem ismerő Péter képes lesz megbuktatni az ellenségnek számító lombard főpapot. Célja eléréséért Damiani közönséges hibbantakkal szűrte össze a levet, részeredményeket sikerült kierőszakolni, de Guidót nem tudták elzavarni és végül Damianinak kellett Milánóból kotródnia.

Mivel ő maga semminek nem tudott örülni, agyát képtelen volt lekötni bármi hasznos dologgal, így nem maradt más számára mint a zagyva képzelgések. Semmi szépséget, kellemeset nem ismert, ezért dühítette, idegesítette a másik ember ártalmatlan időtöltése, így pl. élesen bírálta Firenze püspökét, mert az sakkozni merészelt. Mindig mindenkit lesett, társai után kémkedett, gondosan végighallgatta a pletykákat és nem csak az asszonyokkal huncutkodó papok váltak célpontjává hanem, ha meghallotta, hogy egy pap elérzékenyülve elmosolyodott egy madárcsicsergésen, már ugrott is, mint egy házat védő véreb, hogy felelősségre vonja a 'vétkezőt'. A legártalmatlanabb természetes emberi viselkedést sem volt hajlandó elnézni paptársai számára: „Ma papi összejövetelek alkalmával számtalan tréfát, könnyelmű szójátékot, profán fecsegést és a finom városi élet hízelkedő beszédeit lehet hallani, úgyhogy a papok inkább haszontalan frátereknek és bohócoknak tetszenek …”

Damianit méltató tisztelők kifinomult írásművészet mestereként, a középkori egyik legnagyobb szerzőjeként tartják számon, mely állítás közelebbről vizsgálva erős túlzásnak tűnhet. 233 kézirat maradt fenn tőle (levelek, életrajzok, homíliák, versikék), és meglepő módon – mivel mindig titkárokat használt – egyetlen dokumentum sem viseli keze írását. Kézírása kizárólag aláírás formában maradt meg és az összes neki tulajdonított mű valójában több ember közös alkotása. Kurt Reindel Damianiról írt művében részletesen elmagyarázza az alkotási folyamatot: „A Fonte Avellana kolostorában a levél megszerkesztése a következőként zajlott le. Damiani először írnokának választott ki valakit a fiatal, grammatikában jártas szerzetesek közül, akik közül többet névről is ismerünk (pl. Aripandus, Szilveszter, Lodi János, valamint saját unokaöccse Damianus). Az írnok pennát vagy stílust használt, avval írta viaszostáblára Damiani diktálta szöveget. Erről a piszkozatról egy tanultabb szerzetes ( antiquarius) átírta, átdolgozta az egész szöveget, majd egy kisméretű pergamenre rögzítette, amit 'scheadulae'-nek hívtak. Az antiquarius átsimította, klasszikus szerzők munkáit mintának véve kijavította a helytelen latin fogalmazást majd az egészet visszaolvasta Damianinak. Miután az elégedett lett a szöveggel egy harmadik szerzetes lemásolta és ez a másolat lett kézbesítve.” (Tanulmányok I. 54–55. oldal)

Szellemisége bizonyos aspektusait talán abból lehet legjobban felmérni, hogy mennyire szereti az ószövetségi zsidók (Dávid, Mózes Salamon stb.) történeteit példaként felhozni, folyamatosan hivatkozni a Tora szerzőire. Valami fantasztikus felsőbbrendűséget tulajdoníthatott a Tora hőseinek, mert lépten-nyomon velük támasztotta alá mondanivalóját. A Tórából sugárzó ideológiából meríthette azt az erőt, mellyel jogot formált maga számára társait fegyelmezni, ennek segítségével élvezettel állíthatta össze a böjtre, lelki gyakorlatra, zsoltár-recitálásra, a habozás-nélküli engedelmességre, szilenciumra, vonatkozó rendszabályait. Ha figyelemben vesszük, hogy a dohos, hideg, fűtetlen szerzetesi cellák padlója kőből volt, akkor igazán briliáns elmével kellett rendelkeznie az ilyen regula megfogalmazásához: „bűnbánó penitenciának fontos része, hogy egész évben télen-nyáron tilos cipőt vagy zoknit húzni és csak mezítláb szabad lenni a cellákban is...” (Ep. 18-12.)

Hogy milyen ereje volt a pápáknak, papoknak, és Damiani Péternek, arra példa IV. Henrik esete, mikor első feleségétől el akart válni. IV. Henrik német király 1066-ban vette feleségül Berthát, Torino és Szuza őrgrófja leányát, akire néhány év múlva valamiért ráunhatott és válni szeretett volna hitvesétől. Az akkori pápa, a korlátlan hatalmát fitogtatni akaró II. Sándor hallani sem akart a válásról és az örökké viszkető bolhás kutyáját Damjáni Pétert szalasztotta Frankfurtba (1069-ben), hogy annak közreműködésével szerezzen érvényt „isten akaratának, az egyházi törvények értelmében, de mindenképp szem előtt tartva a király lelki üdvösségét”. Az ellenvetést nem tűrő mindig mérges, mindig ideges főpap Mainzba érkezvén felhergelte a német bárókat, megfenyegette a királyhű püspököket egy olyan feszült helyzetet teremtett, melyben a király elvesztette magabiztosságát, lemondott válási tervéről és meghátrált a veszélyes főpaptól. Micsoda élvezet lehetett a disznópásztorok sorából kiemelkedett Damianinak a frankfurti zsinat előtt, a nyugati világ leghatalmasabb uralkodója képébe vágni: „nem, nem válhatsz el Bertától! Nem, nem csinálhatsz amit akarsz, mi mondjuk meg, hogy mit tehetsz és mit nem!” Németországi tartózkodását Damiani maximálisan kihasználva tisztogatási műveletekbe kezdett, vizsgálódott, rágalmazott és fenyegetőzött, miközben szentséges jósággal megáldotta azokat, akik saruját megnyalták. Megszállottként támadta az olyan germán főpapokat, akik nem voltak hajlandók eleget perkálni (adakozni) Rómának, Strasbourg, Mainz, Bamberg püspökeit a laterani palotában történő vezeklő megjelenésre kötelezte, kisebb hatalmú apátokat, perjeleket meg egyszerűen kiközösített, elzavart hivatalukból.

Munkásságát részletesen bemutatni felesleges energia pazarlás lenne, bőven elég néhány dolgot megemlíteni azokból:

Első írásműve szent Romuáld életrajza volt. Maga is ebből a félig fantaszta, félig valós mondakörből vette életének programját: a Romuáld által végbevitt tetteket utánozta, őt tekintette példának.

Fennmaradt levelei, homíliái, szentekről írt életrajzai, versei a bőbeszédű szócséplés, gondolatok, kijelentések ismétlése, az egy húrral pendülés tipikus példája, melyek egyik visszatérő toposza a szentnek nevezett kereszt körüli rágódás. Számára a keresztény élet csúcspontja a test sanyargatása volt, a fájdalom, szenvedés megélése mely által úgy gondolta azonosul a kereszten szenvedő Jézussal. A tollából származó – állítólagos –, élesen fogalmazott aforizmák, harcosnak tűnő értekezései és bátornak vélt levelei tartalma túlnyomó részben közhelyek végtelen sora, ismételt és átvariált banalitások egyházi zagyvalékkal megkevert ömlete pl.: „Mit ér, ha azt mondjuk, hogy az Apostoli Széket visszavezettük a sötétségből a világosságra, és közben ugyanabban a sötétségben járunk? Mit használ, ha bőséges eledelünk van elzárva, és közben éhen halunk? Mit ér, ha éles kard függ az övünkön, de nem húzzuk ki a rohamozó sorok előtt? A mindenható Isten téged állított maga helyett oda, hogy eledelt ossz a népnek. Tebenned adott fegyvert Egyházának az ellenség támadásai ellen. Tőled vártuk, hogy Izrael szabadítója légy! Ezért, Szentatya, törekedj arra, hogy az elvetett és eltiport igazságosságot újra fölemeld!”

A nem túl terjedelmes traktátusában (De Divina Omnipotentia) két dolgot tárgyal: képes-e az asszonynak isten a szüzességét visszaadni, miután elveszítette, másodjára: ugyancsak a mindenhatóság erejével, az egyén múltját isten képes-e megváltoztatni? Mivel bűn a szüzesség elvesztése, ezért – szerinte – a szűzi állapot visszaszerzése csakis jó lehet. És mivel a „Mindenható Úristen” képes bármilyen jó dolgot véghezvinni, ezért képes bárkinek visszaadni a szüzességét. A szüzesség helyreállítása csak azoknál lehetséges, akik azt megérdemlik az ilyen kiválóságoknál az Úr, aki az embereket teremtette egyszerűen helyre tudja állítani a korábban sérülést szenvedett testet, és az ilyen esetben szerinte lehetséges a testi szüzesség visszaadása. A női nemi szerv sértetlenségének restaurációja (iuxta carnis integritatem) teljesen lehetséges Damján Péter elképzeléseiben, mivel az ilyesmi jóval kisebb csodának számít, mint szűz Máriának szűzön szülése, Énok mennybeemelése, vagy mint Lázár feltámasztása. Istennek szuverén hatalma van a természet felett és akarata szerint bármit megteremthet, megváltoztathat és ennek bizonyságára a természet törvényeivel megmagyarázhatatlan csodás események sorát említi.

Traktatája második részében olyan értelmetlenségen rágódik, hogy az isten képes-e megváltoztatni azt, ami már megtörtént, lezajlott: hatalmával megváltoztatni múltban történt eseményeket, dolgokat, úgy alakítva a jelent, hogy abból kitörlődnek a megváltoztatott történések. Mivel minden ami megtörtént isten akaratából ment végbe, ezért elképzelhetetlen, hogy ugyanez az akarat visszacsinálja az eseményeket: „… ami megtörtént, annak úgy kellett történnie, az nem lehetséges, hogy nem úgy történt, mert annak úgy volt muszáj történnie és mindaddig, amíg ez így rendeltetik lehetetlenség, hogy a megtörtént dolgok valaha is másként legyenek.” Ebből a szempontból az isten nem mindenható, azonban a hívőknek ilyesmit nem szabad mondani, mert avval csupán összezavarjuk elméjüket – vallja Damjáni Péter és művét végigolvasva tényleg meg is zavarodhat az olvasó, mert nem érti a szerző szándékát, hogy mi értelme van ilyen logikátlan, ostoba kérdéssel vergődni.

Az eucharisztia csodás testet-öltéséről farigcsált össze egy bugyuta mesét a Patrologia Latina gyűjteményében található traktátagyűjteménye, az Opusculum (XXXIV. Pat Lat. t. CXLV.), melyben azt állítja, hogy 1050-ben szemtanúja volt egy nem mindennapos eseménynek. Egy asszony gonosz kísértésének engedve elhatározta, hogy hazaviszi a szertartáson felajánlott szent ostyát, hogy azt utána gonosz varázslásban használhassa fel. A pap észrevette mikor az asszony kendőjébe rejtette az ostyát és a mise után, a hit igaz védelmezői utánaszaladtak és követelték tőle, hogy mutassa meg mit rejtett el kendőjében. Mikor az asszony szétnyitotta kendőjét és megmutatta mi van benne mindenki legnagyobb meglepetésére az ostyának csak az egyik fele volt ostya, míg a másik fele emberi hús volt. És ezt Damiani a saját szemével látta – úgy görbüljön meg!

IX. Leó pápának, 1049-ben írt levelében nem mint egy kegyelemtől, megbocsájtástól sugárzó egyházfi fogalmaz, hanem inkább szigorú világi hivatalnokként dörgedelemez: „Az a pap vagy szerzetes, aki fiatal férfit, fiúgyermeket becstelenít meg vagy akit azon kapnak, hogy szemérmetlenül csókolgatja őket, azt nyilvánosan meg kell korbácsolni, papi tonzúrájától megfosztani. Megnyíratása után megszégyenítéskép arcába kell köpni, utána hat hónapig magáncellában, vasra verve kell tartani és mindössze háromszor egy héten estefelé egy darab árpakenyeret kaphat enni. Ezen idő lejárta után egy másik hat hónapot a kolostor elkerített részén kell élnie, napjait munkával, imádkozással, böjtöléssel kell kitölteni, állandóan a lelki irányítója ellenőrzése alatt.” (Ep. 31:38)

Hildebrand klikkjének köszönhetően egyre pimaszabbul követelőzött és nem restellt felszólító levelet küldeni 1065-ben a császárnak, hogy az fegyverrel pusztítsa el Parma püspökét Cadalust. Leveléből egy kishitű, gyalázkodó, bosszúszomjas zélóta szól; trágyának, sátán küldöttének, antikrisztus apostolának, Béliál fiának, világunk bűzének, kárhozás és rontás gyermekének nevezi azt az embert, akivel személyesen sosem találkozott. „Ő a sátán puzdrájából kirántott fertőző nyílvessző, az asszírok furkósbotja, Béliál fia, a 'kárhozat és rontás gyermeke'. Ő az, aki öntelt büszkeséggel teremtője ellen fordul, a szenvedélyek terjesztője, a szemérem élsüllyesztője, kereszténység szégyene püspöki méltóság meggyalázója, viperák ivadéka, korszakok mocska, világunk bűze ő, az egész univerzum megbecstelenítője.” Mocsoknak nevezi paptársát és észre sem veszi, hogy pont ő az, aki mocskolódik és még az uralkodót is egy útszéli trógernek tekinti avval, hogy egy ilyen hangú ocsmányságot mert írni neki. (Ep. 120)

Öreg korára még jobban betekeredett elméje, a Fonte Avellana monostor egyik cellájába zárkózott be, vasláncból készült övekkel sanyargatta testét, kenyéren és vízen tengődött, jó nagyokat böjtölt, hogy éhezéssel űzze el a gonosz szüntelen kísértését. Évekig éldegélt a csendes őrültek magányában, míg 1072-ben II. Sándor pápa felkérte a korábban kiközösített ravennai érsek, Giovanni Enrico és a szentszék között fennálló nézeteltérések elsimítására. Nem csupán Enrico, de az egész város a kiközösítés átka alatt állott, ami egyszerre volt patetikus és komikus. Péter a feladatot elfogadta, lelkesedésében nem várta meg hogy kitavaszodjon és a tél közepén ment Ravennába, azonban az érseket halva találta így legalább nem kellett fenyegetőzni sem a gyűrődéseket elsimítani. Ravennából Rómába indult, hogy személyesen tegyen jelentést, ám útközben megbetegedett és Faenza monostorában halt meg.

Gomorrhai Könyv

Damiani Péter könyve (Liber Gomorrhianus) valójában nem egy könyv, hanem egy levél (Episztola 31), vagy inkább egy traktátum, melyet 1049-ben abban a reményben adott át IX. Leó pápának, hogy annak tartalma eljut minden püspökhöz, apáthoz. Levelében túlszínezett vulgarizmussal ecseteli az egyház kötelékében tartozók bűnös, pajzán papok, szerzetesek viselkedését és szigorú szabályok által végrehajtott büntetést követel a vétkesekre.

Minden félreértés kerülése végett részletesen és érthetően négy általánosan meglévő szodómiát különböztet meg a klerikusok között: a kezdetben magányosan végrehajtott maszturbációt, utána a kölcsönösen, egymáson végrehajtott kielégítés-aktust, azután pedig a comb-közötti (interfemoral) érintkezést, majd végül az 'analis coitus' fertelmét. Rámutat, hogy a prelátusok a négy förtelmes fajtalankodásból, az első három kategóriában tartozó bujaságot nem veszik komolyan, téves elnézéssel könnyen megbocsájtják és csak azt közösítik ki az egyházból, akit anális szexuális aktuson kaptak rajta. Ennek az eredménye – Damiani szerint –, hogy akik kisebb mértékben vétkesek elfogadják a vezeklést, de szabadon tovább fertőzhetik társaikat. Komolyabb büntetés nélkül gondtalanul tovább terjedhet a szodómia és a bűnös paráznák egyre nyíltabban kéjeleghetnek elveszítve minden félelmet az istentől, ami talán még rosszabb mint bujaságuk. Az egész irományát átjárja az elkerülhetetlen összeomlás, pusztulás lehetősége mely azért fog bekövetkezni, mert társai nem a megfelelő szabályok szerint használják csilibinkójukat: „Ez a fertő a hitünket ássa alá, meggyengíti reménységünket, irgalmasságunk kötelékét tépi szét, elrabolja az igazságot, elűzi tőlünk a szerencsét, száműzi mértékletességünket és tompítja elménk élét.”

„Ráugrik-e vajon nemi közösülés céljából az egyik kos a másik kosra?” – teszi fel a költői kérdést majd folytatja: „Helyesebben kifejtve a csődör békésen ellegelészik a másik csődörrel, de mikor egy kancát lát a közelében rögtön ellepi a vágyódás.”

„Ha nem azonnal toroljuk meg erőskezű, határozott lépésekkel a fertelmes bűnöket, ha késlekedünk az isteni igazságszolgáltatással, akkor fennáll az égi büntetés lehetősége, a mennyei pallós tisztítótüzének haragja, mely sokakat pusztulásba taszíthat.” Élesen kikel azon vakmerően pimasz alakok ellen, akik züllött pajzánságuk tudatában csatlakozni mertek a katolikus egyház kötelékébe vagy azok a bűnösök, akik hivatalokat töltenek be az egyházban és felháborító viselkedésüket nem hajlandóak feladni. „A mindenható Isten elpusztította Szodomát és Gomorrát, megölte Onnant, mert spermáját a földre magzotta”, utána Pál versével erősíti meg igazát: „Mert azt jól tudjátok, hogy egy paráznának is, vagy tisztátlannak, vagy fösvénynek, ki bálványimádó, nincs öröksége a Krisztusnak és Istennek országában.” (Ef. 5:5) Az Ankürai Egyetemes Zsinat 16. kánonját ugyancsak érvei alátámasztására idézi, mely mélységesen elítélte a bestialitás és a homoszexualitás minden formáját.

Élesen támadja azokat a püspököket „akik a spirituális gyermekeikkel követik el ezeket az utálatos dolgokat, és ilyen esetben ki várhatja el a nyáj virágzását, ha pásztora ilyen mélyen van a sátán fertőjében?” analógiát állít fel a családon belüli vérfertőzés – mikor az apa a lányával közösül – és a homoszexuális püspök szégyenletes bűne közt, hozzátéve: az utóbbi még undorítóbb, mert az azonos neműek között megy végbe, amivel gorombán meggyalázzák a természet törvényét.

Gomorra Könyvét olvasva a modern lélektan ismeretével felvetődik a lehetőség, hogy Damján Péter maga is homoszexuális lehetett, ezért szeret ilyen nyílt aprólékossággal csámcsogni a homoszexuális társai bűnein, aktusaik mikéntjét elemezgetni. A szentnek tartott pap azonban titkos (klozet) homoszexuális lehetett, amit valahol szégyellhetett, és amit szüntelenül el akart fojtani; ezért kínozhatta, sanyargathatta magát, e miatt érezhette szükségét az állandó penitenciának, és ezért támadhatta olyan elkeseredetten a homoszexuális megnyilvánulásokat. Mintha mást szólítana meg erkölcsgyakorlatában, ám valójában önnönmagával, a saját problémás vágyaival vívódik: „Férfiatlan ember beszélj! Válaszolj te nőies (effeminált) ember! Mit keresel, kutatsz a másik férfinemben, melyet nem lehet meglelni a saját testedben? Milyen nemi különbségre akarsz lelni a másik férfi testében? Milyen érzéki nemi vonzódás után vágyol? Miért kellemes számodra a sima arc? Ne hagyd, hogy a férfias lendület megijesszen. Esdekelve kérlek hagyd, hogy elméd férfias erő lepje el …”

„A nyomorult test forrón ég a vágyaktól a rideg elme haragtól fűtve kételkedik és a nyomorult ember szívében káosz örvénylik, mint Tartarosz katlanában.” Vallja Damiani és ilyenkor érezte szükségét teste megbüntetésére – ilyenkor jöhetett a korbács. A homoszexuális érintkezés az egyik felet passzív nővé teszi – Damiani szerint –, ami összezavarja a természet törvénye által kialakult alkati meghatározást a parázna vétkes nemét illetően, felrúgja, hogy mi az egyik és mi a másik nemiség szexuális rendeltetése, ami halálos bűn. Mindjárt közli is a megoldást: „És ha valaki férfival hál, úgy mintha asszonnyal hálnak; utálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak; vérök rajtok.” (Móz. III-13.).

Ennyi szenvedély, méreg, harag, ennyi elfojtott szexuális vergődés láttán nem csoda, ha Damiani röpirata nem lett kapós olvasmány és azon sem lehet csodálkozni, hogy ezek után Damiani személye még kényelmetlenebbé, zavaróbbá vált a művelt, józanabb gondolkodású főpapok szemében.

Minden Damianit ismertető írás kihangsúlyozza, hogy az egyház 'doktorává' avatta, azaz Damiani egyfajta doktor. Az ilyesmi nem több, mint egy csúnya paródia, mert doktornak hívni egy ilyen alakot egyet jelent a közértelemben használt és értékként elfogadott doktor-fogalom lejáratásával, kicsúfolásával.

Személyéről, életéről szinte semmit sem tudunk. Polükratész megjegyzése miszerint Melito eunuch volt, arra utalhat, hogy Melito eredetileg Kübelé papja lehetett. A hivatalos vallástudomány szerint Kis-ázsiai Szardesz zsidókból álló kora-keresztény gyülekezetének volt püspöke valamikor a II. sz. második felében. Euszébiosz kicsit túlozva azt állította, húsz művet írt, amiből Jeromos – egy bő generáció után – már csak hetet ismert. Kis-Ázsia szívében, a kelet-nyugati kereskedelmi útvonalon épült Szardesz (Sardis) valamikor Lüdia fővárosa volt, hettiták majd kimmerek lakták, utána asszírok, médek perzsák harcoltak birtoklásáért, de Melito idejére egy teljesen elgörögösödött 100,000 lélekszámú metropolist találhatunk az ősi hettita város helyén jelentős számú zsidó diaszpórával, akik már III. Antiokhosz (i. e. 241-187) idejében is közösséget alkottak. A város főutcája 12. méter széles márvánnyal kövezett, kiemelt járdákkal megépített egyenes sugárút volt, kétoldalán árkádos boltok, emeletes lakóházak szegélyezték és a főutcától északra húzódott a zsidó bazársor, melynek közepében állt a több száz éves zsinagógájuk, és melyet egy nagy földrengés után (i. u. 17.) újjáépítettek. Az 1958-ban elkezdett régészeti feltárások rendkívül gazdag anyagot hoztak felszínre, így az ott fellelt feliratokból tudjuk, hogy a zsinagóga számára felajánlott donációk elgörögösödött zsidóktól származtak (Szokratész, Polühipposz, Pegasziosz Euphrosünosz stb.), ami arra enged következtetni, hogy a szardeszi zsidók sem tudták kivonni magukat a görög-római pogány kultúra hatásai alól. A városban nem volt külön keresztény templom vagy imaház a keresztényeknek, mint ahogy a zsidóktól független keresztény gyülekezet sem létezett. Melito tehát nem lehetett 'keresztény püspök' nem csak azért mert az ő idejében még nem létezett kialakult egyházi hierarchia, hanem azért is, mert Szardeszben még nem alakult meg egy dogmákon nyugvó keresztény egyház. Az összes I.-II. századi 'keresztény' vallásvezető esetében félrevezető a püspök megnevezés, mert az összes ilyen személy a zsidó közösség lelki irányítója, tanítója, szektavezetője: pátriárkája volt, de nem püspöke. A korai – sokszor misztikus-gnosztikus – kereszténység, a második század végéig szinte kizárólag zsidókból állt. Zsinagógákban, zsidó imaházakban terjesztették, olvasták fel azokat a szentírásokat, melyek kapcsolódtak a folyamatosan alakuló Józsua misztériumához és a korai atyák ebben a környezetben írták, szerkesztették műveiket. Szardesz legfőbb oltalmazó (patronus) istene Artemisz-Kübelé volt, kinek pompás temploma a várost átszelő Pacteolus folyó partján tündöklött. Héraklész és a meghaló-feltámadó misztikus isten, Sabaziosz-Dionüszosz tisztelete szintén kiemelt fontossággal bírt a polgárok között. Kétségtelen, hogy a szardeszi zsinagóga majdnem teljesnek mondható ószövetségi iratgyűjteménnyel rendelkezett, de azt már nehéz nyomon követni, hogy milyen szövetségközi alkotások álltak Melito rendelkezésére. Egyes elképzelések szerint Melito birtokában lehetett a Jahannine (jánosi) hagyomány néhány korai alkotásával, de az túl merészen hangzik, hogy ismerte volna az Újszövetség negyedik testamentumát.

Attól függetlenül, hogy Melito jelentős irodalmi munkásságot fejthetett ki, nem maradt fenn egyetlen műve sem, csupán másolásos töredékekkel, rövid részletekkel rendelkezünk, melyekben néhol addíciót találni. Apológiájából mindössze néhány sor, míg a Kereszténységről c. művéből csak egy oldalnyi maradt fenn. Húsvéti Homíliáját 1940-ben fedezték fel, a jó állapotban lévő anyag egy IV. századi másolat, ami része a híres Chester Betty gyűjteménynek.

A Húsvétról c. homíliájában fontos lényegként jelenik meg az ószövetségi áldozások sorát folytatásképpen követő Krisztus-feláldozás, mely folyamat helyes értelmezésében a zsidó húsvéti áldozati bárány felcserélődik Krisztus személyére: „Mert Fiúként született, bárányként vezették, juhként leölték, eltemették mint embert, (…) bárányként áldoztatott fel és emberként feltámadott”. A konzervatív vallástudósok kétségtelen bizonyítékot látnak Melito Húsvéti Homíliájában, az Újtestamentum ismeretére, holott az ilyesmi szövegértelmezés hamis és félrevezető. Melito Justinushoz (mártir) hasonlóan helyesen ismeri az üdvrendet, de szövegének elfogulatlan értelmezésben Jézus jeruzsálemi feláldozása (megfeszítése) nem történelmi, hanem teológiai értelemben jelenik meg, templomi bárányáldozás formájában: és nem római katonákkal a falakon túl valahol: „Eközben Izrael megmenekült a bárány feláldozása által, melynek kiontott vére dicsfénnyel borította …” (30.).

„A fára függesztették azt, aki megszilárdította a mindenséget. Az Urat alázták meg. Istent gyilkolták meg. Izrael királyát egy izraelita jobbja veszejtette el.” ebből a versszakaszból is látni, hogy Jézus 'izraelita' (júdaista) ellenfeleinek nevét; Kajafás, Heródes nem ismeri, de ez nem akadályozza meg abban, hogy általánosságban bocsátkozva saját fajtáját hibáztassa Krisztus elveszejtéséért. A 93. fejezetben feltüntetett nevek Kajafás, Júdás, Heródes nevek csak ebben az egy szakaszban említettnek, és kétségtelen, hogy kései interpolációval van dolgunk. Az előtte lévő szakaszban a „Pilátus mosta kezeit” mondatrész ugyancsak kései szövegbővítés. Ezeket a szöveghozzáadásokat pont azért tartotta fontosnak a IV. századi szír másoló, mert Melito eredeti szövege hiányolt minden Jézus történetéhez köthető valós történelmi szereplőt, és így kevésbé tűnt hitelesnek. Az üdvrend minden egyes mozzanata: „megfeszítették, földbe temették, feltámad halottaiból, és felmegy az ég fenségébe, az Atya jobbján ül …” teoretikus elemek nála, melyek a korrekt sorrend ellenére mindenféle történési tipológiát hiányolnak. Hasonlóan allegorikus és nem történelmi az Ószövetségből vett áldozási példák emlegetése; a kivonulási áldozás, Ábel megölése, Izsák feláldozása stb. melyeket mind a krisztusi megváltás előképeinek vél. „Ő az, aki sokakban annyi sok mindent elszenvedett; ő az, aki Ábelben megöletett, Izsákban megkötöztetett, Jákobban vándorolt, Józsefben eladták, Mózesben kitették, a bárányban megölték, Dávidban üldözést szenvedett, és a prófétákban meggyalázták” (69.). Ebben a művében – zsidó származása ellenére – heves antijúdaista polémiát fejt ki, és Krisztus kivégzőit istengyilkossággal vádolja.

Melito művének olvasásakor szükséges figyelemben venni egyes kifejezések mai értelemben vett félreértelmezhető jelentését, és ezek a kifejezések – alternatív szemlélet hiányában – hibás, az ókori világ valóságától elrugaszkodott, félrevezető képet alakíthatnak ki az olvasóban. Ilyen például az 'egyház' szó, mely azt sugallja, hogy Melito idejében (i. u. 170. körül) már létezett az a keresztény vallásintézmény, amit kereszténységnek hívunk. Melito korában a Római Birodalom minden nagyobb városának zsidó közösségében létezett egy hitújításra, vallásreformokra törekvő mozgalom, akik a pogány megváltó istenek mintájára megteremtették a saját zsidó messiás-üdvözítő kozmikus hősüket: az új Józsuát. Ez a birodalmat behálózó, egymással laza kapcsolatban álló zsidó vallásközösség azonban nem képezhetett egyházat, mert nem volt központi irányítása, még semmilyen hierarchia nem alakult ki soraikban, hiányoztak az egységesített tanítások, doktrínák, szertartások, még nem fogalmazódtak meg az irányadó kánonok, és a tekintélyelvi vezéreszmék centralizmusa helyett a tanításaik alapját képező (Tórán-kívüli) szentiratgyűjteményeik szerteágazó szellemisége egymástól eltérő változatossággal hirdette Józsua misztériumának sokrétegűségét. Ezen sokszínűség miatt Kis-Ázsiában vagy Szardeszben i. u. 170-ben nem létezhetett 'egy-ház'. Maga a 'templom' szó többszöri említése is mindig a jeruzsálemi (akkor már lerombolt) templomra utal, mint egy örök mitikus zsidó vallásintézményre és nem egy római központú keresztény vallási főhatóságra. A jeruzsálemi templom leradírozása után fizikailag nem létezett többé 'templom' csak a szórványzsidóság által emelt zsinagógák, imaházak, hol a hívőközösségek jobban ki voltak téve a pogány valláskultúra hatásainak. Az evangélium szó használata is félreértésre adhat alapot, mert a mai átlagolvasó az evangélium kifejezés alatt a bibliában található négy evangéliumot érti, holott ez Melito korában nem pont azt jelentette. A négy kánoni evangélium megalkotása és elterjedése előtt minden egyes Józsua Misztériumához kötődő vallásirodalmi mű evangéliumnak (a görög euangelion szóból), azaz jó-hírnek, örömhírnek számított. A második század közepetáján minden zsidó közösség rendelkezett – a kötelező mózesi könyveken kívül – olyan kéziratokkal, melyek a zsidó isten-fiú, égi küldött-messiás hitét hirdették, és ezek mind evangéliumoknak számítottak. Ne felejtsük el, hogy a ma ismert négy történelmesített, kánoni evangélium meglétére 170-180 előtti időszakban nincs semmi bizonyíték, Melito tehát más szellemi terméket ért az evangélium kifejezés alatt. Mikor 'új testamentumot' említ, akkor Jehovával (rituális áldozással) megkötött újabb allegorikus szövetséget ért és nem egy vallásműben szerkesztett, négy evangélistától származó szentírást. Az Újszövetségből megszokott szövegek helyett Melito Krisztusa ekképp mondja: „Ki az én ellenfelem? Én, mondá ő, a Krisztus vagyok. Én vagyok aki legyőzte a halált, diadalmaskodtam ellenségeim felett, lábammal tiportam Hadészt, határt szabtam a hatalmasoknak és a mennyek magasságába emeltem az igazakat.” (102.)

A keresztény hitet nem vallásnak, hanem filozófiának állítja be Marcus Antoniushoz írott apológiájában: „Jelen filozófiánk legelőször a barbárok között virágzott; és amikor utána szétterjedt az uralmad alatt lévő népek között a Te híres ősöd Augustus uralkodása idejében, már akkor bebizonyosodott áldásossága és boldog óment jelentett Birodalmad számára. Attól az időtől számítva a római hatalom nagyságos pompába emelkedett.” … „ha Te megvédnéd azt a filozófiát, mely Birodalmaddal együtt nőtt naggyá, és ami Augustusszal kezdett nőni ...”. Vajon milyen filozófiáról beszél itt Melito, ami a barbároktól jött? Kétszer is írja, hogy ez Augustus császár (i. e. 63-i. u. 14) idejében történt, tehát mielőtt még Jézus megjelent tanítani Júdeában.

Euszébiosz által átmásolt Meliton szövegekben sehol nincs utalás a négy újszövetségi evangéliumra, az azokban feltüntetett meghatározó nevek (Péter, Máté, József, Pilátus, Júdás stb.) sehol nem szerepelnek, mint ahogy nincs egyetlen idézés, pontosan beazonosítható leírás sem. Míg az Ótestamentum széleskörű ismerete természetes nála (ő maga sorolja fel a kereszténység 'szent' könyveit, melyek kizárólag mind a Tóra irományai), addig az Újszövetségre egyszer sem utal, egyszer sem idéz verseiből. Ebből csak az következhet; ha meg is volt már valahol az Irenaeus által összeszerkesztett négy Evangélium, kéziratai nem jutottak elé, megalapozatlan tehát a II. századi általános elterjedését vizionálni. Melito sokat utazott, sok zsidó közösséget meglátogatott ezenfelül sokat olvasott korai 'keresztény püspök' volt, mindezek ellenére még sem ismerte az Irenaeus-féle négy evangéliumot. Pál apostol nevét vagy leveleit sem ismerte, pedig azok már az ő idejében nem egy zsidó imaházban megvoltak

Pszeudo-Melito

Az ún. Pszeudo-Melito Apológia egy szír nyelven fennmaradt alkotás, mely része a 'Spicilegium Syriacum' nevű vallásirodalmi gyűjteménynek. Az 1843-ban, a Nitria sivatagi kolostor könyvtárából előkerült mű a VI. vagy a VII. században jöhetett létre. Jelenleg a British Múzeum tulajdona. A gyűjteményes mű eredetileg 220 foliumból (könyvlap) állt, melyből 188. maradt fenn és Melito, 'A Filozófus Melito Orációja' c. apológiáján kívül másik három fontos vallásirodalmi szerzemény másolatát is magában foglalja; Bardesan (a 'Végzet' c. traktatája), szent Ambrus (Hüpomnemata) és Mara Bar Serapion-levél c. irományt.

Nem lehet tudni, hogy ki írta a 'A Filozófus Melito Orációja' c. apológiát, de szerzője nem gondolhatta komolyan, hogy egy római császár elolvas vagy megengedi felolvasását ennek a bőlére eresztett ostobasághalmazatnak, mely mindennek nevezhető csak elfogadható bölcseletirodalmi alkotásnak nem. Euszébiosz, Egyháztörténet IV.-26 fejezetében lévő Melito szövegek nem szerepelnek a szíriai Pszeudo-Melito apológiában, mely ellentmondást úgy magyaráznak a vallásvédők, hogy Melito nem egy hanem két apológiát írt Marcus Aurelius Antonius császárhoz (121-180). A kései szerzeményt értelmezve nem sokat számít, hogy eredetileg mi volt Melito gondolata és mi az, amit később a szír szerkesztő hozzáadott, mert a 'Krisztus természete' c. töredékből mindenképpen kiolvasni azt a keresztény gondolkodást, mely nem lehetett egy második századi zsidóé. Végeredményben arra meri a császárt figyelmeztetni, hogy csak a szellemileg hátramaradottak kételkednek a Krisztusról írt dolgokban: "Egy intelligens ember számára nem szükséges bizonyítani, amit Krisztus megkeresztelkedése után cselekedett, főképpen a csodákat, melyek rávilágítanak az ő testbe rejtett istenségére, s meggyőzté erről a világot"  Más szóval, ha az egész világ meggyőződött, hogy mindezen csoda megtörtént és nem a képzelet-szülte árnyképjelenség, akkor már nincs szükség további bizonyítékra. Ha a császár még ilyen elsöprő bizonyítékok ellenére sem hisz, akkor ugyebár egy szellemi fogyatékos. A 'Hit a keresztben' c. bekezdésben szintén kései interpolációt találni: „Pilátus előtt állott, és mégis közben Atyja jobbján ült.”

Melito volt az a lelkes ortodox atya, aki elzarándokolt Jeruzsálembe, hogy az ottani eredetinek vélt, csodás kereszténygyülekezetet felkeresse, akiknek elméletben a szent apostolok egyenes örököseinek kellett volna lenniük. Olyan embereknek, akik közvetlen elődjeik személyesen ismerték Jézust. Legnagyobb csalódására azonban csak egy zsidókból álló kicsiny gnosztikus-keresztény gyülekezetet talált, kiknek nem sok közük volt az általa képviselt elképzelésekhez. Ezt a tényt Melito úgy könyvelte el, hogy ezek a zsidók elhagyták az eredeti Jézus igaz tanítását, és hitehagyottakká váltak.

Az Ebioniták tagadták Jézus isteni eredetét, tagadták a szűzön fogantatást, és Jézust átmeneti Megváltónak tekintették csupán. Mivel zsidók voltak, így az egyszemélyü Istenben hittek, így Jézus nem lehet Isten. Egyszerre képviselték a körülmetélkedést, a rituális mosdásokat, vegetáriánusok voltak, vízzel kereszteltek, bírálták a mózesi és prófétai könyveket, elítélték az áldozatok bemutatását, tartották a 'szombat' szentségét, és Jeruzsálemnek fordulva imádkoztak. Messze, nagyon messze álltak a kereszténységtől. Hitelképzeléseikben Jézus természetes születésű ember volt, akit a Messiás szent lelke megszállt egy időre. Pál apostolt sarlatánnak tartották, tanait visszautasították. Saját evangéliumokkal rendelkeztek. Ephiphanius, Salamisz püspöke a IV. században írta róluk: „Doktrínáik eltérnek az eredeti tanításoktól, a nazarénusok közül kerültek ki, olyan zsidók, akik tisztelik Krisztus, mint az 'Igaz Embert'.”

Két írását ismerjük, de róla nevénél kívül alig tudunk valamit. Neve után helytelenül azt gondolhatná az ember, hogy athéni görög volt, ám sem athéni sem görög nem volt, hanem egy filozófiai babérok után sóvárgó alexandriai zsidót tisztelhetünk személyében. Egy 5. századi szerző, Szidei Philipposz szerint az alexandriai keresztény iskola megalapítója, és Alexandriai Kelemen tanára volt. Írásaiban elvontan, nehézkesen fogalmaz, sok felesleges kacifántossággal bonyolítja az amúgy sem könnyen követhető érvelésit. Legismertebb írása a 'Kérvény' (Legatio pro Christianis) Marcus Aurelius császárhoz írott apológia, melyben cáfolja a keresztények ellen felhozott vádakat és kéri a császárt, hogy a keresztények ugyanazon jogokat élvezhessék, mint a többi vallás követői. Apológiájában példaként említ más valláselképzeléseket, egymástól eltérő isteneket, szokásokat, hogy ha azok mind tolerálva vannak, akkor miért van a gyűlölet pont velük, a keresztényekkel szemben. „A mi nevünk miért gyűlöletes azonban nektek?” – teszi fel a kérdést, ám elfelejti megemlíteni, hogy a sok eltérő vallás képviselőinek nem okoz gondot a Birodalmat óvó, segítő, legfőbb isteneknek áldozni, míg a keresztények ezt – kizárólagosságra hivatkozva – megtagadják. Nem vette figyelemben, hogy ez a kizárólagosság ellene fordul a császárkultusznak és megtagadja azt az általánosan tisztelt gesztusrendszert, minek eszmeisége átjárta a Birodalom egész szerkezetét. Majd a 13. fejezetben mégis elmagyarázza, hogy a keresztények miért nem hajlandóak áldozatot bemutatni. Filozófiára hivatkozik, mintha az általa védett elképzelések a szabadon szárnyaló filozófia és nem merev dogmák köré formálódtak volna. Püthagoraszt, Platónt és Arisztotelészt emlegeti, miközben a mindennapok gyakorlatában az ortodox keresztények mindig is mellőzték, lenézték a filozófiát.„Három bűnnel vádolnak bennünket; ateizmussal, rituális kannibalizmussal (thüesztikus lakomák) és oidiposzi vérfertőzéssel”, kesereg Athénagorasz, hogy utána bizonygathassa az ellenkezőjét. Türelmetlensége kimutatkozik, mikor írása 8. fejezetében a pogány vallás alapját képező több istenhit elképzelését abszurdumnak nevezi. Elfelejti vagy nem hallotta azt a filozófiai érvet, miszerint az egyetlen isten hite (monoteizmus) magában hordozza a belső és a külső kizáró jelleget és ilyen szempontból nem az a mennyet szaggató hitigazság, amitől egy római császárnak meg kéne hatódnia. A pogány vallás és a kereszténység közti differenciát nem Jézus tanításaiban vagy a csodás üdvtörténet páratlanságában látja, hanem az egyistenhit és a sok istenhit közötti különbséget jelöli meg az eltérés alapjaként.

A 16. fejezet címe egyértelmű: 'A keresztények nem imádják az univerzumot' melyben élesen elválasztja a „a gyönyörű, tökéletes, szferikus formákon nyugvó univerzumot” a láthatatlan, kimondhatatlan Atyától, kihangsúlyozva, hogy az Atyát (teremtő mestert) kell imádni és nem a világmindenség csodás megnyílvánulásait. A világmindenség minden szépséges harmónia ellenére természetére nézve mégiscsak anyagi, ezért annak észlelhető formáit – szerinte – képtelenség istenként imádni, mert ugye az eltévelyedett pogányok úgy gondolják, hogy a bolygók és más égitestek azok mind istenek … Na és ha azt gondolták volna? Semmivel nem fantasztikusabb elképzelés az ilyesmi, mint démonokban vagy angyalokban hinni: „Teológiai tanításunkban azt is mondjuk, hogy Isten angyalainak, szolgáinak sokasága létezik, akiket a mindenség teremtő és alkotó Istene Igéjének (Logosz) közvetítésével osztott szét, s rendelt az elemekhez, az egekhez, a világhoz, s mindahhoz, mi a világunkban van és azok helyes rendjéhez.” (10) Mi tehát a különbség mondjuk a szerző által valóságosnak képzelt 'dzsinni' és a pogány Mars isten között?

Hogy emberileg milyen szinten leledzett a félzsidó-félkeresztény 'filozófus' azt a nőkkel kapcsolatos attitűdjében láthatjuk leginkább: „Mivel reményünk az örök élet, lenézzük ennek az életnek dolgait, beleértve a lelki élvezeteket is. Mindegyikünknek van felesége, akire mindegyikünknek gondja van, s az általunk hozott törvények szerint tartjuk őket a gyermekáldás céljából.” (33.) Más szóval a nőket nem szeretni, tisztelni való élettársnak, hanem tenyészállatnak nézi. Ehhez nem sok magyarázat kell.

Hosszúnak mondható apologetikus írás 37. fejezetben ismerteti a keresztény erkölcsöt, az egyistenhitben vetett keresztényi bizalmat, a próféták tanúbizonyságát, a gonoszság elvetését, a démon mesterkedéseit, azt hogy minden pogány isten emberi és nem mennyei, hogy a démonok sugallják a szobrok, képek tiszteletét, hogy a keresztények mennyire tisztelik a házasság intézményét, és végig perlekedik, védi a keresztények igazát anélkül, hogy az Újtestamentum szellemiségére, eszmei jelentésére utalna. Klasszikus történések hősei neve-sokaságát (Zeusz, Phülonoe, Poszeidón, Apollón, Aristaeus, Hamilcar, Menelaus stb.) állítja sorrendbe védőbeszéde megerősítése végett, de Jézus vagy a Krisztus elnevezést egyszer sem írja le. Péter vagy Pál nevét vagy az apostolok közül egy nevet sem ismer, mint ahogy nem ismeri a Jeruzsálemi eseményeket, és nincs tisztában az üdvtörténet elbeszélésével sem.

A Fiú nála nem Jézus, hanem mindenhol az atya Logosza, az Atya-Fiú-Szentlélek hármasságát ismeri, de nála szentháromság 'személyei' rend tekintetében különböző szinten állnak egymástól. Kezdetleges elképzelése szerint, a Szentlélek az Atyából kiáradó olyasmi esszencia, mint a tűzből kiáradó fény: „... a prófétai megnyilatkozásokban Isten kiáradásának mondják a Szentlelket.” A szentháromság 'személyei' közötti színt különbözetére ekként formál magyarázatot: „Ha nagy bölcsességetekben tudni szeretnétek, hogy mit jelent a 'Fiú', kifejtem röviden: az Atya első szülöttét …” (A Fiú Igeként előjő az Atyából) „Ki ne csodálkozna, hogy istenteleneknek mondanak minket, akik Atyaistenről, Fiúistenről és Szentlélekről beszélünk, bizonyítva a hatalmat és a különbséget rangban?” (10.)

A keresztényeknek küldetésükben legfontosabb, hogy megismerjék az igaz istent, a tőle származó Logoszt, a Fiú és az Atya és a Szentlélek egységét, közösségét, ám a Fiú nem Jézus Krisztus aminek hiányában arra nem hivatkozhat, és így még átvitt értelemben sem buzdíthat a Jézusban való megigazodásra. Maga a 'tanítás' sem Jézustól vagy az apostoloktól származik, hanem: „Azok a tantételek ezért, amelyekhez a keresztények ragaszkodnak nem emberiek, hanem Isten által kinyilatkoztatottak és Isten által tanítottak.” A 'Fiú' tanítását meg sem említi, mert nem tud róla. A keresztény hit értése Athénagorasz szerint: „Amit mi megértünk és hiszünk, arra tanúink a próféták, akik Istentől ihletett szellemmel nyilatkoztak meg az Istenről és Isten dolgairól.” (…) „Tudjátok meg mi semmit sem mondunk tanúbizonyság nélkül, csak azt hirdetjük, amit a próféták hangoztattak.” Itt is, mint más helyeken, az ószövetségi prófétákat hangoztatja, mintha apostolok nem is lettek volna …

Habár sokszor túlbonyolított szóhasználattal fogalmaz, a homoszexualitást visszautasító és elítélő véleménye egyértelmű: „... a piacon álldogálnak és azt az ifjak számára a paráznaság és mindenféle szemérmetlen élvezet bordélyává teszik, nem tesznek kivételt még a férfiakkal sem, férfiak férfiakkal művelnek ocsmányságot, annál inkább gyalázzák meg, minél nemesebb szebb formájú testük, meggyalázva ezzel az Isten teremtett szépségét.” (34.)

A merev júdeai eszmeiség érvényesül a természetes vágyak elérése, megélése irányában igyekvő emberek elítélésében, sőt a földi dolgok utáni vágyakozás puszta megjelenése is bűnnek számít. Az ilyen ember szerinte „a vágyai miatt alantasabbá válik és bűnt követ el.” Nála a földi vágyak és a testi élvezetek mellett még a lelki élvezet is elvetendő: „Mivel reményünk az örök élet, lenézzük ennek az életnek dolgait, beleértve a lelki élvezeteket is.” (33.)

Az Újtestamentum négy apostoli leírását nem ismeri, az a négy citátum, melynek szövege Máténál is megtalálható mind az ősi igazságok idő nélküli bölcselete, melyeket nem valószínű, hogy az Evangéliumból másolt át. Pl.: „Mondom néktek szeressétek az ellenségeteket; áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, imádkozzatok azokért, akik üldöznek benneteket, hogy a mennyei Atya Fiai lehessetek, aki felhozza napját, mind a gonoszokra, mind a jókra és esőt ád, mind az igazaknak, mind a hamisaknak.” (Mt. 5:44-45) Sajnos a vallástudomány minden egyes 2. századi keresztény alkotásban fellelhető evangélium-szerű szöveget az Újtestamentumból származó idézetnek könyvel el, holott ez a magabiztosság sok esetben téves és félrevezető. Az itt példaként idézett bibliai szöveg ősforrása nem 'Máté' szerzeménye, hanem a korát jóval megelőző egyetemes tanítás, még akkor is ha az originális forrást képtelenség fellelni.

Az ókeresztény keresztény irodalom hemzseg az olyan mondás, példabeszédszövegektől töredékes vagy egészében átmásolt bölcseletektől, példabeszédektől, kinyilatkozásoktól, melyeket a pogány vallásirodalomból vettek át. (Én is említettem néhány ilyet.) Hogy sok esetben ezekre nincs konkrét bizonyíték, az a több évszázados könyvégetéseknek köszönhető, minek kizárólagos célja egyebek között pont az ilyen egyezések elpusztítása volt. A pontos kútfők megnevezését követelő vallásvédelemnek figyelemben kéne vennie olyan tényt, mint Bernard Bischoff megállapítása, aki 28 könyvtár működéséről tudott a 4. századi Rómában, melyből 300 év múlva már csak egy – a Lateran – lelhető fel. A többit a keresztények mind elpusztították. Ezért szinte semmilyen biblián-kívüli ősforrással nem rendelkezünk, ám ami kevés mégis van, mint a Nag Hammadi-i Kódexek, a tisztánlátás kedvéért azokba nyugodtan beletekinthetünk. A Nag Hammadi-i gyűjtemény könyvei, értekezései sűrű egymásutánisággal tartalmaznak olyan hasonló és néhol teljesen egyező bölcseletszöveget, amit az Újszövetségben is megtalálni, ám ezek legtöbb esetben nem a bibliai szövegek másolásai, hanem egy közös pogány, misztikus-gnosztikus hagyományból merített anyag. Ezen probléma kikerüléséhez született meg az a vallásvédő magyarázat, hogy a bibliai evangéliumok keletkezési ideje régebbi, mint bármelyik Nag Hammadi-i kézirat.

A 'Halottak Feltámadása' (De Resurrectione Mortuorum) c. traktatája egy 10. századi másolatban (Arethasz Kódex) őrződött meg. A harmadik fejezetében, mely az 'Aki képes a teremtésre az a halottat is fel tudja támasztani' címet kapta – kifejti –, hogy az isten elég hatalommal rendelkezik a halotti test feltámasztásához, hiszen már az embereket is ő teremtette a kezdetben a semmiből, és ugyanazzal a hatalommal a semmivé vált, elemeire bomlott testet is képes újjáéleszteni, azaz feltámasztani. Többek közt így okoskodik a testi feltámadás elfogadása érdekében: „a mindenható erő, mely képes volt az alaktalan anyagot tökéletes testé gyúrni, majd teremtményében gyönyörködni, az képes továbbá elosztani a magot; ami egy volt csupán, azt megsokszorozni, rendszerezni a rendezetlent; a rengeteg eltérő formát ismét elemei szerint megfelelően egyesíteni, különböző formával elrendezni, mert ez a hatalom tényleg képes újra egybe ötvözni a már széthullottat, az elesettet felemelni, visszaadni a holtaknak az életet, a test romlandóságát romolhatatlanná változtatni.” Mondanivalójának vezéreszménye, hogy az ember halhatatlan lélekből és halhatatlan testből álló lény.

A 12. fejezetben azt boncolgatja, hogy az isten nem véletlen teremtette az embert és nem azért, hogy rövid idő után véglegesen kioltsa életét. A saját hasznára sem teremthette – szerinte –, mert az istennek semmire és senkire nincs szüksége, ám eltekint az mellett, hogy az istennek igenis szüksége van az emberre, kinek hite nélkül az isten létezése értelmetlen és felesleges. Majd elképzeléseit tovább szőve kijelenti, hogy aki az isteni teremtést és a fajfenntartás érdekében történt nemzést elfogadja, annak el kell fogadnia, hogy a megmaradás a testi feltámadás által is lehetséges.

A 21. fejezetben eszement csavarodással úgy próbálja a test halhatatlanságát bizonyítani, hogy az isteni gondviselést, igazságot feltételezve a lélekkel szembeni ítéletet igazságtalannak tartaná az isten: mert a lélek – a saját természete szerint – nem lehet vétkes. A lélek így nem hajlamos a rosszra, a szenvedélyek által elkövetett bűnökre, ellentétben a testtel, melyben benne van a bujaság, indulat, erőszak. Tehát a végső ítélethirdetésnél az igazságos isten nem lehet igazságtalan ezért szükséges a test feltámasztása, hogy az a lélekkel egyesülve legyen isten ítéletének alárendelve, azaz a test is szenvedje el a mennyei ítéletet. Igaz később azt fejtegeti, hogy a legrosszabb esetben a lélek is hibás, mert nem próbál meg ellenállni a vágyak kísértésének, együttműködik a testtel, részesedik az ezáltal nyert örömökben. Mintha azt akarná kifejezni, hogy a test képes megrontani a romolhatatlan lelket, pedig azok az egyetemes valláselképzeléseknek megfelelően – a halálig – egy szétválaszthatatlan egységet alkotnak. Az egész feltámadástan magyarázgatása zavaros, hiszen babonás értelmetlenség és felesleges a test feltámadásáról beszélni, ráadásul az ilyen elvetemedett elmélet ellentmond az isten tökéletes teremtésképességének, hiszen ha az isten örök testi létezést szánt volna az embernek, akkor már eleve hallhatatlannak teremtette volna őket.

Nincs magyarázat arra, hogy a 'Feltámadásról' traktatájában miért nem említi Jézus csodás feltámadását, hiszen a keresztény ideológia pont e fantasztikus feltámadás köré van kiépítve.(Az emberiség megváltása érdekében végrehajtott rituális gyilkosságról még véletlen sem tud.) A bőlére eresztett érveléseiből teljesen hiányzik továbbá a Messiás második eljöveteléhez kötött keresztény doktrína, mely sarokkő a keresztény hittanban. Huszonöt fejezeten keresztül csűri-csavarja argumentációját, hogy olvasóival elhitesse a testi feltámadás lehetőségét, és mégis kihagyja a testben feltámadt Krisztus ámulatos csodáját. Erre csak egyetlen magyarázat lehetséges: szerzeményei megírásakor, i. u. 180 körül még nem jutott el Alexandriában az Irenaeus által átgyúrt – új jelentéssel megtöltött – szentiratgyűjtemény, mely később négy kitalált evangélista műveként került be a köztudatba. Ha ezek az evangéliumok meglettek volna az akkori alexandriai zsidó közösség iratgyűjteményében, akkor azok tartalmával Athénagorasz tisztában lett volna és semmiképp nem hanyagolta volna el Jézus üdvtörténetét, feltámadását és második eljövetelét megemlíteni. Egy szűk generációval később az irenaeuszi Újtestamentum már megérkezett és ismerté vált az alexandriai zsidó-keresztény gyülekezetben, felületes, részleges ismerete megtalálható Alexandriai Kelemen írásaiban.

De hát milyen féle-fajta keresztény lehetett Athénagorasz, ha írásaiból teljesen hiányzik az Újszövetség szellemisége? Athénagorasz az antiókiai Theophilosszal egyezően olyan keresztény atya volt, aki nem ismerte Jézust, a 'krisztus' kifejezést sohasem használta, az üdvtörténetről nem hallott, az evangéliumok tanítása helyett elképzeléseiben inkább a görög filozófia keveredett a júdaista hagyománnyal. Pogány műveltségtől mélyen befolyásolt reformista zsidó volt, aki nem akart pogány hitű lenni, de ugyanakkor elszakadt a hagyományos zsidó hittan gyökereitől és egy sajátságosan felfogott keresztényi átformálódására törekedett, mely erőlködésben majdnem képes volt egy filozófus nyelvén szólalni.

A Theophiloszról írt cikkemben szintén annak adtam hangot, hogy volt olyan 2. századi atya, aki 'igaz' kereszténynek vallotta magát, ám Jézust, jeruzsálemi eseményeket, apostolok nevét, gyülekezeteik munkásságát nem ismerte. Ez egyszerűen annak köszönhető, hogy Irenaeuszig nem létezett (leszámítva Markiont) semmilyen összefüggő üdvtörténeti leírás, csak Józsua misztériumára vonatkozó allegorikus tanítások, melyek nem egy konkrét eseménysorozat ismertetésének részei, hanem narráció nélküli, egymás tartalmától független lelki útmutatások voltak. A kezdetleges gnosztikus-keresztény tanítás lényege egy kozmikus-misztikus hős köré formálódott, kinek követése az örök élet reménységét kecsegtette egy olyan szélsőséges vallásközegben, mint a judaizmus, minek elképzeléseiből teljesen hiányzott a lélek örökkévalósága, a túlvilági létezés vagy a reinkarnáció tana. A tradicionális judaizmustól elfordult szórványzsidóság gyülekezetei rendelkeztek ilyen misztikus tartalmú iratgyűjteményekkel, ám ezek sem tartalomban sem szellemiségben nem egyeztek az Irenaeus-féle evangéliumokkal. Addig míg a rendszerezett és történelmesített evangéliumok másolatai nem érték el az adott város misztikus-zsidó (ókeresztény) közösségét, addig azok tartalmát nem ismerhették. Ezért hiányzik az evangéliumok eszmeisége vagy Jézus nevén nevezése Athénagorasz és a másik apologéta Theophilosz műveiből, és nem úgy áll a helyzet, ahogy egy kedves olvasóm azt korábban megjegyezte: „A mű, amely ránk maradt apologetikai irat. Miért emlegetné Jézus nevét? Ha felkeltette volna az érdeklődését Autolükhosznak a téma (feltámadás egy Isten) iránt, akkor hozta volna csak szóba Jézust. Tehát a műfaj alapvető jellegzetességeivel nem vagy tisztában” Az apologéta 'műfajban' nem szerepel kritériumként Jézus vagy a bibliai evangéliumok nem-említése, hiszen Jusztinosz, Tertullianus, Irenaeus mind apologéták voltak és mind bőven, hosszasan példázódtak Jézussal, feltámadással: pontosan annyi kéziratanyagot felhasználva, amennyihez képesek voltak hozzájutni. De csak akkor tehették, ha tényleg rendelkeztek a megfelelő kéziratokkal. Jusztinosz 'a mártír', aki még Irenaeus ideje előtt serénykedett ismerte Jézus (Józsua) nevét, helyesen tudta az üdvrendet, de az evangéliumok történésfolyamataival nem volt tisztában. Nála még nem olvasható Mária, Péter, Pilátus, Kajafás stb. neve, azokat az ő idejében még senki nem kötötte a mennyei megváltó-figurához. Még Alexandriai Kelemennél sem egyértelmű az Irenaeus-féle evangéliumok ismerete, ami azt jelenti, hogy csak részletes, összefüggéseiben közel sem harmonizált másolatok jutottak el hozzá. Tertullianus a 2. sz. végén Rómában élt és birtokában volt azon evangélium gyűjteménynek (másolat), melyet Irenaeus tanítványa, Hippolütosz vitt magával Lyonból a fővárosba.

Mindenesetre megdöbbentő, hogy egy zsidó származású keresztény gondolkodó mindkét művében teljesen elhanyagolja Jézus (Józsua) neve említését, pedig az elképzelhetetlen, hogy pont a gnoszticizmus fellegvárában, Alexandriában ne hallott volna a zsidó isten-fiú, messiás-küldött csodálatos misztériumáról. Evvel ellentétben említi az orfikus doktrínát, idéz irodalmából, Orfeuszra többször hivatkozik és ismeri az eleuziszi misztériumokat. Pont a zsidó Orfeuszt, Józsuát hagyta ki?

Adalbert püspök végletekig túlidealizált alakja egy jóságos mikulásbácsit vetít elénk, pedig a valóságban egy gonosz szadizmusra hajlamos alak volt, aki legszívesebben kihúzatta volna a böjti előírásokat megszegő paptársai fogát.

Eredetileg Vojteknek hívták, Csehországban született valamikor 957 körül. Először Magdeburgban tanult, majd visszatérte után, Boleszláv cseh fejedelem 983-ban Prága püspökévé nevezte ki. Életéről (Vita Adalberti) a Monumenta Germaniae gyűjteményében lévő feljegyzésekből olvashatunk, melyet Rómában, az Aventinuszon álló, híres ügynökképző, szent Bonifác kolostorában egy Canaparus János nevű szerzetes állított össze néhány évvel Adalbert halála után. A másik Adalbert életrajzot ezekből a feljegyzésekből másolva Querfurti Brúnó püspök írta a XI. sz. elején. Adalbert életrajzában olvashatjuk, hogy püspökké szentelése után, a vállára nehezedő komoly feladat súlya miatt soha többé nem mosolygott, jókedvűnek többé senki nem látta. Saját egyházának törvényeit semmibe véve 989-ben egyszerűen otthagyta prágai hivatalát, magára hagyta nyáját és a jóval több lehetőségekkel kecsegtető Rómába ment. Persze dezertálása nem róható fel a számlájára – legalábbis életrajzírói szerint –, hanem a gonosz primitív csehek a vétkesek, akik csupán névlegesen váltak kereszténnyé, de lelkükben megmaradtak pogánynak, és ez által a végletekig felidegesítették Adalbertet. Barbár, istentelen viselkedésüket kínszenvedésként kellett elviselnie az aranyszívű püspöknek, nap mint nap tanúja lenni pogány tévelygéseiknek teljesen kiborította Adalbert agyát, és a sok istentelen cselekedet durván megsértette kifinomult lelkivilágát. Ezeken felül őszintén felháborította, hogy a kereszténységre tért morvák nem hajlandók feladni a többnejűséget, megbotránkoztatta, hogy egyházmegyéjének felszentelt papjai visszautasítják a cölibátus életvitelét, és lelkileg mélységesen megrázta, hogy képtelen volt kiváltani rabszolgaságukból azokat a szerencsétlen keresztényeket, akiket egy gonosz zsidó az „átkozott aranyával” juttatott rabláncra. „Úgy gondolta, jobb ha elhagyja őket és nem fecsérli idejét olyan emberekre, akiket makacs oktalanságuk kerget a saját vesztükbe.” (Vita, c. 12) Tehát az ilyenféle temérdek sok szenvedés és gonoszság látványa miatt húzott el a csehek földjéről Adalbert püspök, és meg sem állt a hírhedt római misszionárius nevelde, szent Bonifác kolostor kapujáig.

A városban hamar híre ment a bohémiai püspök érkezésének, szándékát találgató római főpapok kíváncsiak várták a nem-mindennapos dezertálás következményeit. Adalbert kihallgatást kért XV. János pápától és a szentföldre történő zarándoklata engedélyezéséért esedezett. János elnézte egyházmegyéje otthagyását Adalbertnek mondván, „ha a nyáj nem akarja követni pásztorát, akkor a pásztor elfordulhat tőlük”, és nagy kegyesen hozzájárult a cseh püspök zarándokútja megtételéhez. Nemsokára ezután Adalbert találkozott az anya-császárnéval, Theofániával és sikerült pénzt kicsikarni tőle – mondván – Jeruzsálembe óhajt zarándokolni lelke további csiszolásáért. Rómát elhagyván először az abban az időben módosnak számító Monte Cassinóba ment, hátha ott is csurran-cseppen számára valami majd Kalábriába vette útját egy Nílus nevű misztikus szent kolostorába, hogy az öreg pap irányításával a szentírás hirdetésével töltse ki napjait. Ekkora már eredeti tervét megváltoztatta és nem volt kedve többé Palesztinába menni. Állítólag, érthetetlen okokból a tiszteletreméltó Nílus atya tiltotta el jeruzsálemi utazásától Adalbertet, ám az biztos maga mellett sem akarta tartani és hogy megszabaduljon tőle egy szívélyes-hangú ajánlólevéllel látta el amivel visszaküldte a római szent Bonifác kolostorába, Leó apát gyámsága alá. Túlzás volna azt állítani, hogy Leó atya kitörő örömmel fogadta volna, de azért beléptették Bencés-rendjükbe és Adalbertnek sikerült öt évet kibekkelnie a békés kolostori semmittevésében.

A 'Simplex' ügynöknévvel működő Leó atya kora legradikálisabb kiképzőtelepét irányította Szent Bonifác kolostorában és tanítványai közé tartozott; 'Bölcs' János, 'Hallgatag' Theodosius, 'Ártatlan' János és más olyan papok, akik kizárólag a keresztény érdekek további térnyerésén fáradoztak. A kolostor curriculum anyagát képezte a meghódítandó népek ismerete, szokásaikban, hagyományaikban előforduló ellentmondások felderítése, vezetőik között felvetődő nézeteltérések kiaknázása, a megosztás által fellépő feszültségek hasznos kijátszása és minden ravasz ármány praktikájának elsajátítása. Úgy tanulták, hogy a megfelelő helyezkedés és előnyök elérése után megengedett a türelmetlenség, a más meggyőződésű nép hitének megtörése, hagyományaik elferdítése, szokásaik eltiltása, vallásos kegytárgyaik, gyülekezőhelyeik elpusztítása, ami együttesen egyet jelentett az erőszakos térítéssel. A kolostort irányító Simplex Leó világot látott, dörzsölt pap volt, aki mint pápa követe többször megfordult Capet Hugó udvarában, ahol többek között gazdája, XV. János becsületét védte, megesküdött Krisztus vérző sebeire, hogy rágalom (calumniatis) a pápa megvesztegetéséről szóló minden beszámoló.

Adalbertnek a kellő felkészítés után sem nagyon akaródzott visszatérni morvái közé és még azután sem indult útnak, hogy Mainz (Mayence) érseke, Willigis felszólította kötelezettségére, pedig a parancs egyértelmű volt: azonnal térjen vissza prágai hivatalába. De mivel ez a felszólítás süket fülekre talált, a római szinódusnak kellett külön határozatban rászólnia, hogy lóduljon már Rómából. Nagyon nehezen hagyta el Rómát, és öt év távollét után 994-ben végre-valahára visszatért episzkopátusába. Prágába érkezését állítólag kitörő lelkesedés fogadta a cseh köznép és nemesség (Vita, c. 18), mely közlést kétségbe lehet vonni, mert összeférhetetlen természetét soha nem fogadták el a cseh nagyurak és minden állítólagos öröm ellenére még abban az évben megint elhagyta püspökségét. A fellelhető források szerint nagyon kevés időt tartózkodhatott Prágában, mert a nyár közepén (994) már Géza esztergomi palotájában tátotta a száját. Ám azon a néhány hónap, amit Prágában töltött, mégis valahogyan elég volt arra, hogy a Rómából magával hozott szerzetescsoport segítségével, no meg II. Boleszláv pénzéből, létrehozhassa a Brevnov-i apátságot. Generációkon keresztül a brevnovi apátságból rajzottak ki, a szent tűztől lángoló misszionáriusok, a kiképzőközpontnak számító apátság tantermében a keresztény dogmák bemagolása mellett, az erőszakos térítés és a más meggyőződésű emberek üldözése volt a legfontosabb tantárgy. Mindenesetre az alapító Adalbert nem nagyon viselhette szívén az apátság további alakulását, vagy a Rómából magával hozott Bencés társai sorsát, mert mindenkit otthagyva nagyon gyorsan Magyarországba ment, ahol egy időre Géza fejedelem udvarába hízelegte be magát. Egy bő évet lustálkodhatott át teljes kényelemben az esztergomi palotában. Nincs semmi konkrét adat, beszámoló, hogy mivel is foglalatoskodott az esztergomi udvarban, de mivel Adalbertből keresztény szentet csináltak, így a később belemagyarázó igyekezet 'jelentős keresztényi munkásságról' áradozik, meg kimagasló vallástörténeti szerepről regél: amit lehetetlenség bizonyítani.

Prágából történt elmenekülésében talán szerepet játszhatott a régi törzsi dinasztikus ellenségeskedés kiújulása, minek részeként a rivális család feje II. Boleszláv kiirtotta Adalbert hozzátartozóit. Persze lehet ennek a törzsi alapon történt vérengzésnek kevés jelentősége volt Adalbert elhatározásában és inkább az összeférhetetlen természete volt az amiért menni kényszerült. Szláv testvérei nem szerették, nem becsülték és ő is rosszul érezhette magát közöttük, mert különben nem hagyta volna el őket olyan gyorsan. Mikor Ottó 996-ban Rómába érkezett, Adalbert már megint a szent Bonifác kolostorának volt tiszteletbeli vendége ott szomorította tovább az amúgy sem vidám környezetét. A császár érkezésének hírére Adalbert azonnal mozgásba lendült és, mint prédájára a keselyű úgy csapott le a fiatal uralkodóra. Mézes szavakkal, gyermekes történetekkel és utópisztikus ígéretekkel próbálta behálózni az ifjú császárt, de ez csak részben sikerült neki, mert szerencsére Mainz érseke, Willigis résen volt, és következetes határozottsággal követelte a saját gesztenyéjét sütögető főpaptól, hogy a császár körül sürgölődés helyett haladéktalanul térjen vissza prágai hivatalába.

Adalbert mindent megtett, hogy ne kelljen visszamennie a morvák közé, de a több oldalról ráirányuló erélyes sürgetés miatt itáliai semmittevésének ismét véget kellett vetnie. Így most sem maradhatott sokáig Rómában, de megint nem Prágának vette útját, hanem a császár után loholt Mainzba, ahol a császár védelme alatt sikerült jó néhány hónapig meghúzódnia: Willigis érsek legnagyobb bosszúságára. Az ott töltött hónapok alatt jelentősen kivette részét, abban a határozott egyházpolitikai tervben, melyben a papság mindent elkövetett, hogy a fiatal, tapasztalatlan uralkodót teljesen a befolyásuk alá vonják. Adalbert, Hildebald Worms püspöke, Bernward Hildesheim püspöke és Gerbert is felesleges vallástudománnyal, babonák, fantasztikus csodák történésével töltötték meg a gyerek császár elméjét; sátán ellenes harcra ösztökélték, és élete fő feladataként jelölték ki számára Krisztus földi helytartója megvédését, az apostolok szent hite terjesztését és a katolikus Egyház szolgálatát. A papok pervertáló hatása nélkül Ottóból hatalmas, erős uralkodó lehetett volna, Itália kihagyásával sokáig élhetett volna, népét, országát egy élhetőbb társadalomba vezethette volna. A gazdaságilag egyre inkább magához térő nyugat-európai germán régió haladását, kibontakozását akadályozta az a belső politikai bizonytalanság, melyet a császár ismétlődő hiánya teremtett. Ha Ottó a hazájában marad és minden energiáját annak felvirágoztatásába fekteti, akkor a frank-germán területeken egy soha nem látott, magas szintű társadalmat hohatott volna létre, helyette rövid életét a papság szolgálatába állította – otthon szinte semmit sem tartózkodott – népe sorsa javítása helyett a római pápaság érdekéért küzdött. Mikor a német főrendeknek elegük lett Adalbertből, Mainzból is odébb kellett állnia, durcás dühödtséggel hagyta ott a királyi palota kényelmét, és már csak azért sem a szlávok közé igyekezett, hanem kitalálta, hogy előbb neki muszáj elzarándokolnia Tours, Fleury, Loire szenthelyeire, imádkozni az ott eltemetett szentek sírjainál. A zarándoklatnak nevezett bolyongás után már tényleg nem nagyon volt hova mennie, senki nem hívta magához és így kénytelen volt visszatérni a csehek földjére. Teljes a bizonytalanság akörül, hogy Adalbert elment-e Prágába, meglátogatta-e az általa alapított brevnovi apátságot vagy Prágát direkt kikerülve érkezett az akkori Lengyelországba. Krakkó fejedelmi trónján Bátor (Chrobri) Boleszláv ült, aki szívélyesen fogadta a hírhedtté vált püspököt és a lengyel udvarban senki nem vetette szemére, hogy hívatlanul érkezett. Hamarosan érkezése után Adalbert, a lengyel fejedelem támogatásával megalapította Meseritz (Miedzyrzecz) kolostorát. Ezért a két kolostor alapításért (Brevnov, Meseritz), melyek valójában missziónárius-képző intézmények voltak – avatták szentté Adalbertet: az csak tömjénhab volt a szenttorta tetején, hogy a poroszok Adalbert pimaszságát megelégelve végre örökre elintézték. Nem lehet eleget hangsúlyozni azt a tényt, hogy a térítő papok többsége nem szerényen imádkozó, jámborlelkű egyén volt, aki szerénységből, alázatból mutatott példát környezetének, hanem olyan erőszakos durva figura, aki direkt megbecstelenítette a természetvallást követő ősi népek hagyományait, megsértette, semmibe vette a más meggyőződésű emberek spirituális érzékenységét. Adalbert azért ütközött sorozatosan konfliktusokba, mert ő is provokálta, gyalázta azokat a törzsi vezetőket, akik nem voltak hajlandók azonnal őseik hitét a sutba vágva odaadódóan követni az általa erőltetett keresztény ideológiát.

Ez az ábrázolás jobban bemutatja a fanatikus térítőt, ahogy a katonaságot a hitetlen pogányok ellen uszítja.

A következő év tavaszán Boleszláv katonaságot adott Adalbert parancsnoksága alá, és a hódító püspök messze behatolt – egészen a mai Gdanskig – a poroszok területére. Nem békével, szívében szeretettel érkezett, hanem fegyveresekkel, a természettisztelő törzsek szent fáit óhajtotta kivágni, szent ligeteiket akarta elpusztítani, amit a nép nem hagyott. Adalbertet, testvérét Gaudentiust és a kísérő zsoldosokat agyonverték: azt kapták, amit megérdemeltek.

A helyét soha nem találó, környezetében nehezen illeszkedő izgága ember volt Adalbert, akit az idealizáló keresztény irodalom magasztosított fel egy ki nem érdemelt eszményi pozícióba. Adalbert karaktere közelebb állhatott egy másokkal nehezen kijövő, frusztrált, fanatikus megszállotthoz, mint egy melegszívű, jóságos bácsihoz, aki alig várja már, hogy az egész emberiséget keblére ölelhesse.

Adalbert püspök történetét a két ősi életrajz (Canaparius, Brúnó), valamint később lejegyzett monda és legenda-töredékekből állították össze, de az utazásai, és a tettei követhetősége – különösen a 995-6 évek – a kronológiai pontatlanságok miatt szinte lehetetlen. Tekintsünk bele a rendellenességbe:

993-ban még Rómában tartózkodott, de ugyanabban az évben alapította Brevnov apátságát

994-ben hagyta el Rómát, tért vissza Prágába, majd még azon a nyáron megérkezik Esztergomba.

994--995-ben Magyarországon serénykedett, de 995-ben szintén összekülönbözött a cseh nagyurakkal, és még az évben megérkezik a római szent Bonifác kolostorába, „ahol kitörő örömmel fogadták”.

996-ban találkozik Ottóval, de nemsokára rá kénytelen ismét elhagyni Rómát, először Mainzba megy, ott hónapokat tölt el, majd ezután fogott hozzá a francia szenthelyek zarándoklásához, de ugyanebben az évben érkezik Bátor Boleszláv udvarába, és még mindig van ideje a lengyel fejedelmi központtól majd 500 km.-re lévő – vad szláv területen – Meseritz kolostorát megalapítania.

A porosz és szláv törzsek temetkezési szokásai széles skálán mozogtak, de az közel sem tekinthető biztosnak, hogy a megölt ellenség holttestét eltemették. Nem csak időigényes bíbelődés volt az ilyesmi, hanem a kemény föld feltöréséhez vasszerszám kellett, márpedig a vas ritka és értékes árú volt, vasszerszámaikat nem koptatták ilyesmiért. Helyette inkább az volt a szokás, hogy a megölt ellenségről lehúztak minden használható öltözéket, majd a tetemet folyóba, tengerbe hajították, ha csak nem hagyták ott őket, ahol elestek a keselyűknek és a farkasoknak. A keresztény történelemírás Adalbert püspök esetében is alapállásból szeretné elfogadtatni, a meggyilkolt pap tiszteletét, a halála után megadott 'keresztényi' szokás szerinti temetést, minden más lehetőséget, pl. a sokkal praktikusabb és gyorsabb hamvasztást automatikusan kizárva. Mi lehetne arra a bizonyíték, hogy az ősi tradícióik ellen fellépő, fegyveres kísérettel érkező, szent ligeteiket elpusztítani akaró idegen papot tisztelték? Miért temették volna el tetemét olyan gondos alapossággal, hogy az három év múlva épségben kiásható, szállítható majd ravatalozható állapotban volt? Talán még be is balzsamozták meg mumifikálták? A legenda szerint a lengyel király annyi font aranyat fizetett ki a poroszoknak, amennyit a hulla nyomott … Vajon mennyit nyomhat egy három éves elrohadt, összeaszott hulla? És egyáltalán ki és hogyan állapította meg, hogy a poroszok által átadott emberi maradvány tényleg Adalbert püspöké volt-e? A tetem körüli morbid történet tovább gazdagszik, mikor Ottó levágja annak jobbkezét és magával viszi Rómába, míg a maradvány nagyobbik fele Boleszláv gondozásában maradhatott.

Adalbert tanára Rómában az Apostoli Szék legátusa, a szent Bonifác monostor apátja Leó atya volt, aki tanítványait missziós feladatok ellátására oktatta és emellett amolyan ideológusi szerepet is eljátszott a sok analfabéta pap védelmében. Az itáliai egyházvezetők műveltségi szintjét rendszeres bírálatok érték, főleg a tanult, klasszikus irodalomban jártas frank-germán főpapok részéről, akiket mélyen megdöbbentette az itáliai püspökök tudatlansága. A mindig mérsékelt nyelvezetet használó kritikusok közül talán a legismertebb volt Verona püspöke, Ratherius, aki 'Szinodikus' c. munkájával kiváltotta az olyan ultrakonzervatív papok felháborodását, mint amilyen Leó apát volt. A bíráló hangokat Leó apát jó apologéta módjára ekképp utasítja vissza: „Szent Péter földi képviselőinek Platón, Vergilius, Terentius vagy a filozófia csordájának más tagja –, akik egykoron dölyfösen szárnyaltak, mint fenn az égen a madarak majd eltűntek mint halak a tenger mélyében – soha nem voltak mesterei. Néhányan azt mondják, hogy az olyan emberek, akik nem ismerik a verselés művészetét nem érdemlik ki a mennyei kapuőrök rangját, azoknak válaszolom, hogy állításuk hazugság. Péter apostol semmi ilyen tudással nem rendelkezett és az Úr Jézus mégis őt nevezte ki a mennyei kapu őrzőjének mikor mondta volt néki: „néked adom a mennyek országának kulcsait” (Mt. 16:19). Az őt képviselő utódok, kései tanítványok ezért apostoli és evangéliumi oktatásban részesülnek. Péter örökösei semmiképp nincsenek díszbe öltöztetett eleganciával felcicomázva ám mégis rendelkeznek a világunk tudatos és helyes értelmezésével. Miképp az írva vagyon az Úr is az egyszerűeket választotta: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa.” (Mt. 5:3), és nem a filozófusokat meg az orációban jártasokat választott ki Urunk, hanem az iskolázatlan írástudatlanokat.” Az idézet a Germanica gyűjteményében (28. kötet) található levélrészletből (teljes címén: Epistola Leonis Abbatis et Legati ad Hugomem et Robertum Reges) származik, amit Leó – a legátus – Hugó és Róbert királyoknak címzett. Az egyház szócsöve minden gond nélkül elismeri a papok műveletlenségét, a világi tudományok ismeretét elhanyagolhatónak tartja és érvei alátámasztására az írástudatlan egyszerű Péterre mutat rá, a sokkal tanultabb, műveltebb Pál apostol helyett. Szövegében szándékosan egy világosan érthető analógiát alkalmaz minek lényege, hogy a tanult, világi tudományokat ismerő frank-germán püspököknek fejet kell hajtani a tudatlan római főpapok és pápák előtt. Vajon mit tanulhatott a szentlelkületű cseh főpap Leó apáttól a Rómában eltöltött évei alatt?

507-ben Észak-Mezopotámiában született Ingilene környékén, ahol a lakosság fele szír, másik fele örményből tevődött össze. Mivel dolgozni nem nagyon volt kedve, ezért csatlakozott a helyi kolostor jámbor tagságához, ahol a hasonló életvitel után vágyó szerzetesek társaságában minden gond nélkül lötyöghette át napjait. A törekvő buzgósággal megtöltött Jánosnak egy idő után már nem volt elég a helyi szentséges élet gyakorlása, egyhangúnak, eseménytelennek találta, ezért hátat fordított a poros szürkeségnek, és kolostorról kolostorra vándorolva bejárta a fél birodalmat. Ez volt az igazán belevaló élet János számára, nem a kopár cellában üldögélni, hanem harcolni a 'Zsinatos' eretnekek ellen, védeni a monofizita elveket; vitatkozni, veszekedni, civakodni! 540-ben érkezett a fővárosba, ahol akkor már nagyszámú monofizita húzta meg magát Theodóra császárné szoknyája árnyékában. Theodóra monofizita meggyőződését férjének, Jusztinianosznak muszáj volt elfogadnia és a császárné védelmét élvező monofizita papi sokasághoz sem mert hozzányúlni. Az ottani léhűtő társaság nagy örömmel fogadta a fellengzősen hadováló Jánost és nem sokára szabad bejáratot kapott a császári palota udvarába. Simulékony, megalkuvásra mindig kész jellemtelensége hamarosan elnyerte Jusztinianosz császár tetszését és amikor türelmetlen, szadista hajlamaira fény derült, a khalkedoni dogmák hős harcosa – a császár – rögvest a bizalmába fogadta és fontos megbízatásokkal tüntette ki a monofizita Jánost. A császár szemérmesen szemet hunyt János monofizita eretneksége felett, amiért cserében kapott egy minden aljasságra kész, beteges zélótát, kit első feladatára, 542-ben Kis-Ázsia keleti részeibe küldött, az ottani falvakban megbúvó pogányok kiirtására. Császári felhatalmazással, a katonaság bevetésével indított hadjáratot János a szerényen megbúvó a vidéki pogányság ellen; durva brutalitással űzte, kergette, gyilkolta az általa veszélyesnek tartott 'hitetleneket'. Figyelmen kívül hagyta, hogy falvakat, járásokat tesz tönkre, elszegényíti, meggyengíti a megyéket, hogy sokan a határon túlra menekülve a perzsákat erősítik, segítik. Erőszakos fellépése jutalmaként Jusztinianosz a 'Pogányok Konvertere' címét adományozta neki, majd Lüdiába, Káriába, Phrügiába küldte az ott megbúvó pogány eretnekek terrorizálása végett. Mindenhol rombolta a régi korok műemlékremekeit, alkotásait, amiért hamarosan kiérdemelte a 'bálvány-zúzó' szégyenletes előnevét. Munkálkodásával a bizánci udvar annyira elégedett volt, hogy nekiítélték Efezus püspöki székét, aminek csak a jövedelmét tette zsebre, de ténylegesen soha nem foglalta el hivatalát. Helyette Konstantinápolyban szeretett időzni, ahol a császár örömére hitvédelemmel, mások mocskolásával töltötte napjait.

Az alantas tulajdonságokkal igencsak bőven megáldott Jusztinianosz császár, 546-ban felhatalmazta Jánost, hogy a titokban gyakorolt bálványimádást irtsa ki Konstantinápolyból és a környékéről. János óriási lelkesedéssel ugrott a jézusi szellemiséget tükröző nemes feladatnak, személyesen vezette a pogány isteneket tisztelő elfogottak kínzását és élvezettel hallgatta a „romlott istentelenek bevallott tévelygését”. A levadászott áldozatok többsége a főváros intelligenciájából került ki; szofista, skolasztikus, nyelv-irodalomtanár, udvari hivatalnok, orvosdoktor, de még szenátor is bekerült hálójában. Minden beismerő vallomást kínzással húzott ki a balszerencsés nyomorultakból, majd cserében vallomásukért – mint bűnösöket – korbácsolással és halálos ítélettel sújtotta. Phokasz a város prefektusa, mikor meghallotta, hogy János pribékei le akarják tartóztatni, inkább öngyilkos lett semmint a kezébe kerüljön ennek a vadállatnak. János pátriárka mérgében a halott Pokhasz ellen hergelte a Jusztinianoszt, és a császár, a házi démonjára hallgatva volt prefektusa holttestét temetetlenül a városszéli árokba dobatta. Így álltak bosszút Phokaszon, mert az nem engedte megkínoztatni magát.

Efezusi János történelemírása elvitathatatlanul fontos és hasznos része kultúrörökségünknek, de főleg a gazdag adatközlése miatt érdemel kiemelt figyelmet. Műve aprólékos betekintést nyújt az adott évtizedek krisztológia vitáiba, egyházi viszálykodásokba és a politikai eseményekbe. János fő műve 'Az Egyház Történelme' (Historia Ecclesiastica), Julius Cézártól hat évszázad történelmét felölelő szerzemény, mely három részre tagozódik, részenként hat könyvet tartalmazva. A szerzemény első része teljes egészében elveszett, még másolásos/töredékes formában sem maradt semmi meg belőle, leszámítva néhány idézést, mely Szíriai Mihály Krónikájába lett átmásolva. A második rész II. Theodosziosztól, II. Jusztinianig terjedő időszakot mutatja be, aminek szakaszai részben megőrződtek. A harmadik rész nagyobbik hányada fennmaradt a IX. században alkotó Tel Mahrei, pszeudo-Dionüsziosz Krónikájában. Mivel a harmadik rész könyveit egy ismeretlen kompilátor (aki pszeudo-Dionüszosznak lett elnevezve) szerkesztette, így zavaróan hathat, hogy nem egyszer egyesszám harmadik személyében említi Jánost és kívülállóként ismerteti János viselt dolgait. A harmadik rész, első könyvének ránk maradt szövege jobbára a VI. sz. közepének (Jusztinianosz fénykora) eseményeit ismerteti és ebben kapott helyet a Jusztinianosz árnyékában megbújó, sátáni szolgálatokat végrehajtó János kegyetlenkedésének leírása. A második kötetben az ezt követő időszak eklézsiai eseményeit tárgyalja, továbbá perzsa, örmény történelmi vonatkozásokat is említ. Műve további köteteiben a 571-588 közötti időszak egyházi és világi történéseit ismerteti.

Nem János történelemírásával, de még a sokszor elfogult – vagy ismételt – leírásaival van a baj, hanem a beteges üldöztetések, kínzások gyilkolások sokaságával, aminek János aktív részese volt. Avval az elmebajos brutális gonoszságba torkolló keresztényi fanatizmussal van a probléma, amit János oly büszkén képviselt, a sok aljassággal, amit a keresztény ideológia összezavarodott világa teremtett:„Üldöztetés, zaklatás fekete felhője ereszkedett a monostorok sokaságára, rémisztő sötétség borította el a bentlakók szívét, mikor a vezető klérustagok, a börtönőrökkel, katonákkal körbevették épületeiket, és farkasok módjára vetették magukat a védtelen nyáj bárányaira. (…) Mint kis-madárkák a vadászó sólyom elől, úgy próbáltak menekülni, sarokba húzódva megbújni a rájuk rontó gonoszoktól (…) és hiába emelték fejük fölé megadóan kezüket, mégis megragadták, elhurcolták őket és reménytelenségükben sírva, zokogva küszködtek szabadságuk visszaszerzéséért, életük megmentéséért. Néhány közülük engedelmesen elfogadta a szentségek átvételét, mások szájába erőszakosan tömték bele a szentségtelen kenyeret, de akik végképp ellenálltak, azokat külön választották; először a kolostorból lettek kitagadva, majd átadták őket a katonaságnak, hogy börtönökben, büntetőtelepeken megnyomorítva kínlódják végig a hátramaradt idejüket” (I. 10).

Természetesen mindezen viszály, üldöztetés mögött a khalkedoni dogmák erőltetése és az azt visszautasító monofizita makacsság állt, ami lényegében nem volt más, mint a bizonytalan elmeállapotú, unatkozó főpapok értelmetlen hisztizése. A félművelt, ill. néhány esetben túlművelt papok olyasvalamit akartak értelmezni, ami csak minden valóságtól elrugaszkodott fantáziálásban, az általános tapasztalatoktól elvonatkoztatva formálódhatott meg, de nem az értelmes észjárásban. A valóságban szerintük megtörtént isteni reinkarnációt lehetetlen csodákkal – egy sajátságosan kialakított tolvajnyelvezet segítségével – óhajtották elfogadhatóan elmagyarázni, amiben a sosem élt mitológiai alak történelmi valóságot öltve – halandó ember létére – jeleskedett isteni tulajdonsággal, földöntúli természettel. Olyasmi ez, mintha mai gondolkodók halálos komolysággal vitatkoznának egymásközt, hogy a földönkívüli kis emberke szürke-e vagy zöld? Milyen bőrük van a kis emberkéknek, bio vagy műanyag?

Míg a nyomorultak a földeken, bányákban, kikötőkben verejtékezve gürcöltek, addig az Efezusi János-félék templomkertek hűvösében Jézus egy személyében keveredő két természetéről spekuláltak. Katonának sem kellett menni; menetelni, árkot ásni, falat ostromolni, mikor elég volt a haza szolgálata helyett, a Jézusban keveredő természetek egyesülésén és különállásán morfondírozni. Persze az ilyen formájú szélhámos életvitel folyamatossághoz elengedhetetlen volt a buta uralkodók egymást követő sora, amiből nem volt hiány. Jánosnak különös szerencséje volt a tudálékos, lelki-sérült Jusztinianosz császárral, akit monofizita létére képes volt meghintáztatni, pedig a császár mindig a Khalkedoni Zsinat határozatai legfőbb védelmezőjeként szeretett tündökölni, már amikor nem szédült a feje a sok krisztológiai maszlagtól.

János szerzeménye harmadik részének, első könyvében (amit nem ő írt) belepillanthatunk a nagyhatalmu főpap irgalmat még a többi keresztény irányzat híveivel szemben sem ismerő eljárásába, megláthatjuk, hogy lelkivilágát mennyire járta át az eretnekek megalázása, kínzása és halálbüntetés érvényesítése: „Aki mindezen gonosz dolgokat az indulatok felkavarásával előidézte, nem volt más személy, mint a korábban említett János, aki a főváros (Szír) egyházának állott az élén. Rágalmazásaival a hívő tömegek ellen szította a császár haragját, meggyőzte az ellenük történő kegyetlen fellépés helyességéről, ugyanakkor kihízelegte, hogy a császár rábízza a pogányság erőszakos elintézésének végrehajtását. Tejhatalmat kért és kapott, hogy a saját belátása szerint azt csinálhasson ezekkel az emberekkel amit akar. Rosszindulatú aljassággal vetette magát embertársai után, csatlósai segítségével tört rá csoportjaikra, közben másokat is megfertőzött, belekevert a maga által létrehozott bűnös folyamatba. Tevékenysége nem korlátozódott le a főváros területére, hanem a környék megyéiben, tartományaiban is foganatosította az általa istentelennek tartott népek üldözését. Saját rendszabályait más országrészeken is érvényesíteni akarta, ezért mindenhova parancsoló hangvételű leveleket küldött, hogy bajkeverő gyűlölködésével megosztást, üldöztetést, szenvedést váltson ki. Személyesen jelent meg kolostorokban, zárdákban, ahol a tagokat közös úrvacsora megtartására kötelezte, hol mindenkinek a szentségek előtti esküvel kellett fejet hajtani az általa hirdetett dogmák előtt. Akik visszautasították elveik feladását – mindegy volt nő vagy férfi, apáca vagy szerzetes – azok ellen kegyetlen haraggal ítélkezett, börtönbe vetette mindet, majd kimondta rájuk a halálos ítéletet” (I. 11)

János történelmi munkájának harmadik részéből a szünet nélküli harc, zendülések, megtorlások, kínzások halmazata, a szadizmus mindennapos ténye világlik ki talán legjobban, és leírásából könnyű kikövetkeztetni a kóros megnyilvánulásokat kifejtő uralkodók, papok gazságait. Harmadik könyvében, Bizáncban lezajlott állítólagos 'pogány' zendülés megtorlásáról tudósít, amit II. Tiberius (társuralkodó 574-től, 578-582) vitt végbe: „... az elfogott zsidókat és szamaritánusokat megkínoztatta, hogy társaik nevét elárulják”, majd ismerteti Edessza prefektusa, Anatolius megkínzását, meggyilkolását (III. 32-33).

„Tiberius császár uralkodásának második évében (579) elvetemült eretnekek gonosz praktikáiról érkeztek hírek Baalbek városából, olyan sátánimádókról, akik minden lehetőséget megragadva a keresztény hit lerombolásán fáradoztak, miközben gúnyt űztek Krisztusból és rendszeresen kicsúfolták a keresztényeket. (…) Miután a Palesztinában állomásozó alakulatok főtisztje, Theophilosz kézhez kapta a császár parancsát katonaságával Palesztinából rögvest Heliopoliszba (Baalbek) vonult, ahol sikeresen számos eretneket letartóztatott. Istentelen életvitelük és gonosz bűneik megtorlása végett megalázta, majd keresztre feszítette őket, míg másokat a saját kardjukkal koncoltatott fel. De előtte sokakat megkínoztatott, hogy kiszedje belőlük azon társaik nevét, akik az eretnekség bűnébe esve meggyalázták az igaz keresztény hitet” (III. 27). A megkínzott szerencsétlenek sok nevet elárultak szenvedéseik közepette, és így Theophilosz a szomszédos helységekben, falvakban is elkezdhette az üldözést és a kivégzések végrehajtását. Nemsokára Antiokiára és Edesszára is sor került … A következő fejezetben ismerteti a brutális katonatiszt, Theophilosz vezette hajszát az antiokiai filozófus, a latin grammatikus Rufinus ellen, és megelégedve nyugtázza: „nem volt hova menekülnie, ezért tőrét kihúzta tokjából, hasába szúrta, majd szívébe merítette.”

Mintha csak saját magáról és cimboráiról írna: „... féktelen, garázda emberek, kikben semmi lelkesedés, buzgalom nem volt a hit iránt, a vallást csak színlelésből követték, de valójában szomszédaik javai után sóvárogtak, és céljuk elérése érdekében ravaszul a császári engedély megszerzésére törekedtek. Fáradságot nem ismerve duruzsolták rágalmaikat a császár és a tiszteletreméltó pátriárkák fülébe. Ekképp panaszkodtak, reklamáltak a császárnál: „Ezek az emberek nagy számban összegyűlnek, többen vannak, mint a katolikus szertartásokon, és sokaságban gyakorolják az áldozás, keresztelés, szentségek ünneplését, de tömegeik mellé még oda kell számítani az Ariánus, Tetradite, Manicheus és Markonita, és a hozzájuk hasonló eretnekeket, akkor láthatjuk, hogy sokaságuk mind a veszélybe sodor minket, mert felforgatják, megzavarják Szentegyházunk békéjét. Ezért kérünk, add meg számunkra az eretnekek elleni fellépéshez szükséges meghatalmazást, hogy a törvény erejével sújthassunk le rájuk, engedd meg, hogy imaházaikból kifüstöljük az istenteleneket, tedd lehetővé, hogy letartóztathassuk és, hogy kínzással kényszeríthessük őket a bűnbánatra” (V. 21).

„János pátriárka csatlósai közé tartozott egy bizonyos Theodolosz nevű dékán, aki a többiektől eltérően a pogányok üldözésében igen csak jeleskedett, és akit teljesen az isteni bosszú kerített hatalmában. Türelmetlen vakbuzgósága még Jánost is felülmúlta. (…) Jó tulajdonságainak köszönhetően hamarosan Jusztinianosz császár elé járulhatott, aki fő-alamizsnaosztónak nevezte ki jelentős összegeket bízott rá, hogy azokat a kolostorok, szegények közt szétoszthassa.” Az elbeszélés folytatásából megtudhatjuk, hogy Theodolosz, Jusztinianosz halála után, II Jusztinosz alatt is megtarthatta pozícióját és a rábízott pénzek lenyúlkálásából elég szép vagyont harácsolt össze magának. A leírásból kiderül, hogy milyen alkat volt ez a másik szadista főpap, aki „gonosz haraggal viselkedett ellenfeleivel szemben és szabadon használta a ráruházott hatalmat, mely lehetővé tette az általa üldözött emberek letartóztatását, megkínzását és kivégzésük elrendelését” (II. 28).

A következő bekezdésben olvashatunk a császár másik véreskezű pribékjéről, a gazdasági ügyek vezetője tisztséget betöltő, szamaritánus származású Anasztaszioszról, aki jó barátja és hűséges kiszolgálója volt Jánosnak is. Egyszer az általa üldözött földijei vakmerő módon bálványimádással vádolták meg a fővádló Anasztaszioszt a császárnál, ám ekkor Anasztasziosz mindenkit lefizetett az ellene indított eljárás megszüntetése végett. Egy időre meghúzta magát, de a városba visszatérő Efezusi Jánossal szövetkezve, mindkettőjüket hamarosan ismét ott találni a császári fogadóterem közelében, csak az alkalomra várva, hogy a császárt ismét felhergeljék és haragját ellenségeik ellen fordíthassák. Anasztasziosz rendszeresen nagyobb pénzösszegeket kapott Jánostól, amiért olyan felbujtó, gonosz tanácsokkal látta el gazdáját, mely mindkettőjük cselekedeteit visszataszítóan és gyalázatosan befolyásolta. Mint olvashatjuk, a gonosz fogdmeg elnyerte büntetését; „az ördög szállta meg elméjét, megháborodva szenvedett a rátört elmebajtól és másfél év múlva így megháborodva halálozott el.”

A hatodik könyv utolsó fejezeteiben többször is megemlíti a „hosszúhajú, barbár avarokat, akik betörtek Trákiába, számos várost, erődöt elfoglaltak és még Konstantinápoly falait is ostrommal fenyegették” (VI. 36). Máshol egy avar követség megjelenéséről, a számukra kötelező adó követeléséről és a császárság megfenyegetéséről számol be, mely követjárás, II. Jusztinosz (565-578) uralkodása alatt történt. Az avarok vakmerő fellépésére válaszként, a császár őrizetbe vette és fél évig fogva tartotta az avarok küldöttségét (VI. 24). A 32. fejezetben említi Sirmium és az egész Szerémség avar kézre kerülését.

János munkájában minden érték ellenére lényeges hibák fordulnak elő, mikor pl. összekeveri az avarokat a szlávokkal: „az esqlawianū (szlávok) átkozott népe Hellászt megtámadva Trákia helységein száguldott végig, sok várost és várat gázolt le, négy esztendőn keresztül ott táboroztak és garázdálkodtak a rómaiak tartományaiban minden gond és félelem nélkül. Meggazdagodtak, aranyra, ezüstre, ménesekre és csikófalkákra és sok fegyverre tettek szert …” (VI. 25). Köztudott, hogy a szlávok mindig gyalogosan harcoltak, lótenyésztési kultúrával soha nem rendelkeztek ezért nem 'száguldozhattak' Trákiában, és hiányos képességeik miatt ménesekkel vagy csikófalkákkal sem rendelkezhettek.”

Több mint 13 évig tölthette be a monofiziták (Szír Egyház) legfőbb pátriárkája tisztségét és ezen felül, Jusztinianosz 565-ben bekövetkezett haláláig, az ő kezében összpontosult a monofizita egyház vagyonának jövedelemelosztása, adófizetési rendszerének teljes felügyelete. Pártfogója elhunyta után egy khalkedoni ortodox, Szkolasztikosz János vette át a bizánci egyház irányítását, aki legalább olyan elvetemült hitvédő volt, mint ideológiai ellenfele, Efezusi János. Mindettől függetlenül Efezusi János még éveket tölthetett mérges perlekedéssel a fővárosban, egészen 571-ig, mikor is Szkolasztikosz János indított tisztító háborút a monofiziták ellen, melynek Efezusi János volt az első jelentős áldozata. Igaz, hogy Szkolasztikosz lecsukatta a másik Jánost – kb. egy évet volt bezárva –, de mégis lehetővé tette számára az elviselhető, könnyű rabságot, majd a laza száműzetést. Így nyílott alkalom, hogy ez a kegyetlen főpap nyugodtan írhassa történelmi munkáját és szerencsésen majd nyolcvan évet élhessen. Tartsuk szem előtt, hogy az általa megkínzott és kivégzett ezreknek, tízezreknek már nem volt ilyen szerencséje.

A borzalmakban kéjelgő keresztény fantázia így képzelte el a szent életű aggastyán elveszejtését, hogy hite számára megfogja, meghódítsa azokat, akik vonzódnak az ilyen szörnyűségekhez.

A dicsőséges apostoli atyák sorába állított Ignatiosz (Ignác) atyára olyan nagy szüksége van a keresztény történelemnek, mint éhezőnek egy falat kenyérre. A II. sz. legelejére helyezve a kincsnél is értékesebb tanú a keresztény teológia kiforrott tanítására, tanú arra, hogy a keresztény hitszabály (Regula Fidei) már akkor tökéletes formában volt hirdetve. Levelei tartalma cáfoló válaszként szállnak szemben azon kritikus elképzelésekkel, miszerint a mai értelemben vett kereszténység teológiája csak később, a II. század közepén kezdett megfogalmazódni. A meggyőző erejűnek tartott Ignatiosz-levelek keletkezési idejét a keresztény vallástudomány önkényesen, minden elfogadható magyarázat nélkül tette ilyen korai időpontra, betöltve evvel azt az űrt, mely az erőszakos historizálás viszálya eredményezett. Mindenféle ki és belemagyarázás ellenére a levelek szóhasználata és a bennük rejlő rejlő mondanivaló, kizárja a II. sz. eleji alkotás lehetőségét, és inkább az i. u. 150-160 körüli időszak az elfogadható időpont és legalább két személy szerzőségére lehet következtetni, továbbá a szöveg egy III. sz. eleji alapos recenzió nyomát is viseli.

Nagyon sokáig a keresztény vallástudomány 15 levelet tulajdonított az ismeretlenség homályába burkolózott atyának, de később ebből nyolcat komolytalan hamisításnak könyvelt el minden vallástudós. Maga az a tény, hogy Euszébiosz és Jeromos nem ismerte Ignatiosz első nyolc levelét (Tarsian, Antiók, Hero, Philippian, Szűz Mária Ignáchoz, I.-II. János, Szűz Mária) azt jelenti, hogy ezeket a leveleket az V. sz. elején vagy még később szerkeszthették. A vallástörténészek többsége osztatlanul hamisnak tekinti ezt a nyolc levelet, de a maradék hét levelet – talán kárpótlásként – hitelesnek tartja. Ignatiosz hét, hitelesnek tartott levele három különböző kivonatformában maradt fenn; rövid változat, hosszú változat, és a szíriai kivonat. A rövid recenzió másolata a Codex Mediceus Laurentianusban maradt fenn, és ennek az eredeti szövege a második században készülhetett. A hosszú változat talán a IV. században született, míg a szír változat (mindössze három levél szövege), még ennél is később lett elkészítve. Ha valaki összehasonlítja a rövid változatot a hosszúnak nevezett kéziratcsoport szövegével, láthatóvá válik, hogy a rövidebb variáns az 'eredeti', hiszen könnyedén rátalálni azokra a szavakra, mondatrészekre amiket a későbbi redakció erőltetett a hosszabb változatba. Az Efezus levélben 16, a Magnésziaiaknak 15 olyan szövegeltérést találni pl. melyek Isten vagy Jézus nevének betoldása. Mivel a hét levél közül kettőnek (Trallészieknek, Filadelfiaiaknak) a tartalmában olyan mondanivalókat olvasni, melyek nem a II. sz. eleji, keresztényi fogalmazást tükrözi vissza, így feltételezhetjük hogy ezek a részek, 220-250 körül újabb interpoláción estek át. A püspökök korlátlan hatalmának hangoztatását, és az egyházi hierarchia alárendelt lépcsőződését hangoztató szövegrészek mind értelmetlen visszavetítési szándék egy olyan őskeresztény korra, melyben még ismeretlen volt a tekintélyelvi uralom. Ekkor még a tradicionális zsidó tanításoktól elfordult felekezetek – a keresztény közösségek vezetői – nem rendelkeztek az intézményesített hatalom erejével, karizmatikus adottságokkal megáldott egyszerű patriarchák, és nem a későbbi értelemben vett püspökök voltak. Philip Schaff felhívja figyelmünket a 'Katolikus Egyház' kifejezésének használatára, mely csak a későbbi patrisztikus irodalomban válik elfogadott megjelöléssé, a katolikus szó használata a II. sz. elején ismeretlen (Introductory Note to Epistle of Iganatius). Ignatiosz eredeti leveleinek tartalmát nem ismerjük, mert annyi átíráson, betoldáson esett keresztül, hogy csak a jóhiszemű koncesszió alapján lehet tárgyalni azt, amivel rendelkezünk. A vallástörténész így fogalmaz: „Ignatiosz leírásai inkább legendák, mint megtörtént események ismertetése és levelei hitelessége a legkomolyabb gyanúsításnak van kitéve a sok interpoláció és hamisítás miatt.” (Philip Schaff, 'History of the Christian Church')

Ignatiosz életét, püspöki hivatalának gyakorlását, cselekedeteit kortárs szerző – és főleg – egyházi hagyományon kívüli kézirat nem tanúsítja, így a hiányt számos, jóval később gyártott spekuláció próbálja kitölteni. Történelmileg követhetetlen személyét, a keresztény hagyomány a levelei tartalmából óhajtja kikövetkeztetni, ám a modern kutatóknak köszönhetően, ezek az elméletek, az utóbbi időben több oldalról alaposan kifejtett kritikát és érdekes, tanúságos magyarázatokat generáltak. A korábbi időkben feltálalt keresztényi magyarázatok bizonytalanságából kiutat kereső elméletek között érdemes figyelembe venni azt a lehetőséget, miszerint 'Ignatiosz' név mögött az 'apelleus'-keresztény atya, Peregrinus állt (Daniel Voelter). Joseph Tumel, az Ignác-levelek korai kritikusa, 1927-ben, közzétett értekezésében, annak adott hangot, hogy a leveleket Apelles gnosztikus bölcs egyik tanítványa írta. Apelles mestere, a kora leghíresebb keresztény atyája, Markion gnosztikus tanító volt. Roger Parvus, 'A New Look at the Letters of Ignatius of Antioch and other Apellean Writings' c. könyvében Tumel teóriáját tovább bontakoztatva összeegyezteti az Apelleánus doktrínát az Ignatiosz írásában fellelhető hasonlóságokkal. Kutatásai szerint a leveleket 145. körül írták, majd valamikor 180-230 között egy próto-katolikus redaktor jelentősen átdolgozta azok szövegét.

Walter Schmithals (Antiókiai Ignatiosz), kiemeli Igantiosz szövegének függőséget a modalista monarchianizmus első hirdetőjének, a szmirnai Noétosz filozófiájától, és ezért a jellegzetességért, a levelek keletkezési idejét a 180-190 évek körülire helyezi. Rámutat többek közt arra, hogy Ignatiosz nem kevesebb, mint egy tucat alkalommal Jézust Istennek nevezi, ami kifejezésforma az újszövetségi irodalomban csupán háromszor; Ján. 20:28, Titus 2:13, és II. Péter 1:1, olyan leírásokban fordul elő, melyek mind a II. sz. második felében lettek megalkotva. Ignatiosz szókincse, szóhasználata; katolikus, eklézsia, apostolikos, euaggelion, homilia, martirion, mind a későbbi idők keresztény irodalmának a jellegzetes kifejezései, és nem a II. sz elejéről származó szerzeményeknek. Röviden összefoglalva, Schmithals amellett érvel, hogy Ignatiosz egy kitalált karakter, kinek szerepe a római hívők meggyőzése volt a monarchikus episzkopátus elfogadására. Ezért, és főleg csak ezért íródtak a levelek egy olyan valaki által, aki elsőként, úttörőként kardoskodott a monarchikus episzkopátus létrehozásáért. Az egész Corpus Ignatianum, Rómában lett megírva – Schmithals szerint – és a kitalált mártíromságra, a római hívők frissiben megtalált, péter-páli mártír hagyományból fakadó elvárásáért volt szükség. A keresztény igényeknek jobban megfelelt és sokkal tekintélyemelőbb volt, ha az elfogadásra ajánlott mű szerzője borzongató körülmények között lett a hitéért megöletve, tudniillik a sokat szenvedett, megkínzott mártírok egyenesen felkerülhettek a mennyekbe, ahol az isten jobbján, Jézus társaságában foglalhatták el helyüket. Hát van ennél jobb pozíció?

Az egyházi történelem szerint Ignatiosz a II. sz. elején volt püspök Antiókiában, ahol hite miatt halálra – vadállatok elé vettetésre – ítélték, mely ítéletet megmagyarázatlan okból Rómában kellett végrehajtani. Az ismeretlen eredetű ítélet értelme szerint Ignatioszt, Antiókiából Rómába szállították, ám kalandos útja folyamán lehetőséget talált hét levél megírására. A levelek tartalmán kívül minderről, a sokkal később alkotó Euszébiosz tudósít minket, de ezenkívül szinte semmi más adattal nem rendelkezünk Ignatiosz életéről, személyéről vagy az antiókiai egyházban betöltött szerepéről.

„Bizonyíték van arra, hogy Ignatioszt Szíriából Rómába vitték ...” – írja Euszébiosz, dehogy konkrétan mi a bizonyíték, arról szokás szerint nem regél. Egyetlen bizonyítéknak az i. u. 170-180 körül alkotó Irenaeust hozza fel, ami olyan mintha Kun Béla igaza alátámasztására valaki Rákosit hozná tanúnak. De hát milyen bizonyítékot nyújt Irenaeus? „Miképpen közülünk azt egy valaki mondá, akit az egyetlen Istenben vetett hitvallása miatt a vadállatok elé vetettek: Isten gabonája vagyok, vadállatok közt őrlődöm, hogy Krisztus tiszta kenyere legyek.” (Eretnekek Ellen, V. 28-4) Irenaeus nem mondja ki az 'egyvalaki' nevét, pedig az általa idézett verssor Ignatiosznak a Rómaiakhoz küldött levelének IV. bekezdésének a negyedik sora. Irenaeus munkája III. könyvében három fejezetben emlékszik meg Polükárposzról, ahol kényelmesen lenne helye megnevezni Ignatioszt, mégsem közli, hogy személyét vagy leveleit ismerné. Legalább két Ignatiosztól származó levelet ismerhetett, Irenaeus kortársa, alexandriai Kelemen, de Ignatiosz személyéről semmit nem közöl.

A levelek szerzője leírásában azt sugallja, előfeltételezi, hogy egy öreg zsidó misztikus az antiókiai zsidónegyedből olyan fontos, jelentős személyiségnek számított, ami miatt megérte a császárság számára Szíriából Rómába szállítani. Az olvasóval, mint természetes tényt, akarja elfogadtatni, hogy a Rómában is olyannyira elhíresült az antiókiai vallásvezető kivégzése, a Colosseumban nagy eseménynek számított a főváros népe előtt. Miért fizette volna a császári adminisztráció a Rómába szállítását egy veszejtésre szánt ismeretlen szerencsétlennek, mikor Rómában is ezerszámra akadt bűnöző, akik a halálukkal képesek voltak elszórakoztatni a cirkuszi közönséget? A pogány társadalmat, adminisztrátorokat nem foglalkoztatta a zsidó negyedekben zajló szektás versengés, és a rendkívül vallás toleráns hivatali szervek csak akkor léptek fel megtorlóan, ha egyes valláscsoportok bizonyítottan államellenes tevékenységet folytattak. A II. sz. közepéig csak ritkán előforduló, legenda-szerű eseteket képes regisztrálni a martirológia kétes irodalma, melyben a díszhelyet kiérdemelt Ignatiosz története ugyanolyan csámpás lábakon ingadozik, mint a legtöbb korai keresztény mártíromsága.

A 80 év körül járó Ignatioszt az állítólagos elfogatása és elítélése után gyalog elindították – tíz kísérő katonával –, olyan városok irányában, melyek nem esnek a római útvonalba, és bizony jó erőben lehetett az öreg, ha ezt a szakaszt tényleg végig gyalogolta. Ezen felül, – miképp azt leveleiben említi – nehéz vasakban, bilincsekbe volt verve, amiket még extrában cipelnie kellett. 80 év körül járó aggastyánok esetében az ilyesmi, erősen valótlannak hangzik. Kísérőivel, őrzőivel kapcsolatban erős túlzásba esik, mikor a Rómaikhoz írt levelében a saját fontosságát hangsúlyozza: „Szíriától egész Rómáig vadakkal van küzdelmem; éjjel és nappal tíz leopárd rabságában vagyok; ezek az engem őrző szakasz katonái.” Elképzelhetetlen, hogy a perzsák ellen készülő római hivatalnokok tíz katona idejét (zsoldját) fecsérelték volna egy rozzant öreg zsidó felesleges kísérgetésére, mintha az valami kiemelten fontos személyiség lett volna. Miért kellett volna tíz katonát melléje rendelni, mikor kettő-három is elég lett volna egy ilyen rabszállítás véghezviteléhez? Közel sem tisztázott, hogy a római hivatalnokok milyen érdekből határozták el útnak indítását és miért komplikálták túl határozatuk végrehajtását?

Az Ignatiosz név mögött megbúvó szerző komolytalanul, másoktól átvett útvonalat állít fel a Polükárposznak címzett levelében: „felsőbb parancsra Troászból Neapolisba kellett hajóznom”. De hát mi értelme volt már az elején felgyalogoltatni Troászba, mikor Antiókiában is felrakhatták volna egy Neapolisba induló hajóra? A szerző nem közli, hogy Troászból melyik Neapolisba kellett hajóznia, mert csak görög területen létezett vagy egy tucat Neapolis, és akkor még ráadásként ott volt a leghíresebb, legpompásabb ókori Neapolis: Nápoly. Ha Rómában akarták kivégezni Ignatioszt, akkor miért nem egy Rómába menő hajóra rakták fel? Hogyan vitték tovább Neopolisból? Vajon megint gyalog, jó nagy kerülőkkel, kitérővel? Természetesen a szerző a hatás kedvéért másolta ki ezt az ötletet: „Elhajózván ezért Tróásból, egyenesen Sámothrákéba, mentünk, és másnap Neápolisba.” (Csel. 16:11), és ebből látni, hogy ez csak egy kopírozás, hogy Ignatioszt nem hajóztatták semerre sem, leszámítva az egyházi képzelgés végtelen óceánját. Négy levelet írt Szmirnából, hármat Troászból, ami azt jelenti, hogy Szíriából nem egyenesen Ciprust és Krétát érintve vitték Rómába, hanem egy olyan sétaútvonalat biztosítottak számára, ami az ellenkező irányba – nyugat helyett északra – tartott, mondván: 'miért ne látna világot az öreg, mielőtt felfalják az oroszlánok'. Útja folyamán a rabtartók biztosították Ignatiosz számára a városi követségek tisztelgését, díszes fogadtatását, kényelmes körülmények közötti audienciákat, és a csendes békét, hogy leveleit megírhassa. Vajon a rabok számára szolgáltatott kosztot ette-e vagy talán vendéglőből rendelte a vacsoráját? A rabot kísérő katonák és a pogány római hivatalnokok szívesen elintézték, segítették, hogy Ignatiosznak szolgái, kísérői legyenek, hogy az útja ne legyen olyan egyhangúan lapos: „Ami pedig a ciliciai Philo diakónust illeti, aki dicséretes férfiú és most nekem szolgál Istenért Rheon Agathopus-szal, aki szintén derék ember, már Szíriából kísér engem életéről is lemondva” (Fil. 11.) „Innét írok nektek Burrus által, kit az efezusiakkal, a ti testvéreitekkel együtt velem küldtetek. Mindennel jól ellátott engem …” (Szm. 12.). Ez nem történelem, hanem mese.

De még az sem biztos, hogy a leveleket Szmirnában és Troászban írta, hiszen a Szmirnaiakhoz levélben mást közöl: „A ti imádságtok elér a szíriai Antiókia egyházáig, honnét a nekem nagyon kedves bilincsekbe verten mindenkit üdvözlök …” Tehát ezek szerint, ezt a levelet még a kalandos útja előtt írta Antiókiából, 'ahonnét mindenkit üdvözöl'. Ha elfogadjuk, hogy leveleit Szmirnából és Troászból írta, akkor az őt szállító egységnek hosszú gyaloglás után kellett Ignatioszt, Antiókiából e városokba szállítani, és akkor azt is el kell fogadnunk, hogy mindez csak azért történt, hogy leveleit ott megírhassa valamint, hogy találkozhasson az ottani keresztény hívőkkel és vezetőkkel. Nem világos, hogy ezekben a városokban hol volt elszállásolva, mert ha a városi tömlöcben volt bedugva, ott nem fogadhatott 'sokaságot', ott nem irkálhatott, mert a tömlöc felszerelésében nem volt írópadka, ülőzsámoly. Azt pedig enyhén szólva furcsa elhinni, hogy a hatóságok, Ignatioszt elszállásolták néhány napra valamelyik helyi vendégfogadóban, hogy kényelmes körülmények között írhassa leveleit. Egyáltalán, a brutális római büntetőgyakorlat, büntetés-végrehajtás kegyetlen intézményében egy halálra szánt rab hogyan juthatott papiruszhoz, tintához, olyan körülményekhez, melyben tetszése szerint firkálhatott? Az Efezosiakhoz címzett levelében írja: „sokaságotokat Isten nevében Onesimus által képviselve fogadtam …”, mely közlés kapásból kérdéseket vet fel. Hol fogadta a 'sokaságot' Ignatiosz? A város főterén, a megyeházán, vagy talán a városi börtönben? Miért kellett Szmirna püspökének írnia, mikor tudta, hogy hamarosan Szmirnába szállítják, ahol az ottani püspök személyesen is találkozhatott volna vele? Leveleiben nincs utalás arra; ki tartóztatta le, ki hozta a Rómába szállításáról szóló határozatot és egyáltalán miért tartóztatták le, mikor Trajanus uralkodása alatt sehol nem volt keresztényüldözés?

A mai, modern embernek érdemes beleolvasni az egyháziak által agyondicsért Ignatiosz írásokba, hogy tiszta képet kaphasson arról a folyamatról, melyben a mesegyártók vallásukat összeeszkábálták. Ami talán először feltűnhet az a szerző állandó, bizonyítgató ismétlése a dogmatikus hitszabálynak; 'valóban szenvedett, igazán született, igazán kínoztatást szenvedett, igazán keresztre feszítették' stb. minek segítségével az addig normatívnak számító allegorikus értelmezés ellen lépett fel. Igyekezetével a litterális szövegmagyarázatot kötelező tételként óhajtotta elfogadtatni, a számára veszélyes gnosztikus (doketista) hittételekkel szemben. Leveleiben nem győzte eleget hangoztatni – már szinte üvöltve követelni – a püspökök, presbiterek számára a tiszteletet és a feltétel nélküli engedelmességet, mely követelődzés a II. sz. eleje helyett éppúgy egy későbbi időszak viszonyát tükrözi vissza, mint a Filedelfiaknak írt levélben hangoztatott keresztény szektákban egyre jobban elharapódzó megosztás; ”egységben és osztatlanul örvend a mi Urunk kínszenvedésében”, ”osztatlan szívvel”, ”egységet van hivatva megvédeni”, ”szeressétek az egységet”, „Ahol azonban szakadás és gyűlölség van, …” stb. A lazán kapcsolódó 'kezdeti' (primitív) keresztény felekezetek között természetesen előfordultak viták, nézeteltérések, és a felekezeten belüli értelmezések is kiválthattak heves vitákat, azonban az igazi megosztás, az egység gyökeres megbontása csak a II. sz közepetáján kezdett markánsan kibontakozni, mikor egy kis létszámú, de annál fanatikusabb és erőszakosabb vezetőréteg nekilátott a kozmikus-misztikus Józsua historizálásának. Ennek a valláscsináló, hamis történelmet gyártó mozgalomnak volt Ignatiosz címeres tagja, aki a hasonló gondolkodású társaival együtt világosan látta, hogy egyedi vallás csak akkor lesz Józsua misztériumából, ha azt valós történelmi eseményként lesznek képesek embertársaikkal elfogadtatni. Ignatiosz semmivel nem volt különb a többi korai-ortodox vezetőtől, célja elérése érdekében az igazmondást, a tisztességet háttérbe szorította, hogy helyet adhasson a nagyotmondásnak és a történelemhamisításnak.

Fanatikus gyűlölködő énje mutatja fel magát, mikor így ír a gnosztikus keresztényekről: „... kerüljétek az ilyeneket, mint a vadállatokat”, „Veszett kutyák ezek, orvul marók; kerüljétek őket, mint akik nehezen gyógyíthatók meg.” (Ef. 7.) A degradálóan megosztó zsidó szellemiséget utánozza, mikor tisztátlannak nevezi azokat, akik nem az ő dogmatikáját vallják: „Aki az oltár körzetében van, az tiszta; aki az oltár körzetén kívül van, az nem tiszta” (Tral. 7.) Evvel a kijelentéssel lerakta a keresztény arrogancia alapját: 'aki azt hiszi, mint mi, az tiszta, aki meg nem, az koszos'!

Tudatlan és babonás volt, amit láthatunk a keresztény gondolkodás alapját képező, a hullák fizikai feltámasztásának propagálásában: „Ezért támasztotta fel őket eljővén a világra, halottaikból, kire méltán várakoztak.” (Mag. 9.) Egy másik teológiai értelmetlenséget fogalmaz meg: „Én tudom, hogy feltámadása után testben volt és hiszem, hogy most is testben él az Atyánál.” (Szm. 3.) Akkor ezek szerint a túlvilágban létezik a testi élet, az Atya mellett lehetséges a testben való létezés. Az összes pogány, misztikus vallás tagadta a test fizikai feltámadását és csak a lélek örök létének lehetőségét fogadták el. A pogány mítoszokban ennek ellenére találni testi feltámadást, de ezt mindig allegorikusan értelmezték és soha nem a fizikai valóságban. A pogány hitképzetektől történő teljes elrugaszkodás érdekében a keresztények pont a több napos vagy akár több évtizedes hullák valóságos feltámadását állították vallásuk sarokkövének, és ezért a halotti test fizikai feltámadása nélkül nincs keresztény teológia, összeomlik a 'hit'.

De a buta babonaság ellenére még az a szerencse, hogy Ignatiosz nem volt beképzelt, csak nagy szerényen, olyan tudást képzelt be magának, amit mások képtelenek felfogni: „Vajon nem írhatnék-e nektek égi dolgokról? De félek, még fejletlenek vagytok, károtokra lenne; azért bocsássatok meg; ha nem értenétek meg, megfojtana benneteket a magasabb igazság.” (Tral. 5.) Mint látjuk, gondosan őrködik a keresztényi tudása felett, és ezért, hogy fejletlen társait nehogy avval megfojtsa, inkább tartózkodik annak kifejtésétől, megvillogtatásától. A minden alapot nélkülöző pökhendiség mintáját, a szellemi elődjeitől vehette át, és meg is fogalmazza ki áll még rajta kívül olyan szinten, hogy ismerhesse isten 'titkait': „Jók voltak (a zsidó) papok, kiválóbb azonban a főpap, akire a szentek szentje van bízva, aki egyedül ismeri az Isten titkait; ő az Atyának kapuja …” (Fil. 9.) Talán Ignatiosz is ilyen zsidó főpap-félének hitte magát, 'aki az isten titkait ismeri', nem úgy mint az oltártól messze álló tudatlan tisztátlanok.

Az akkor még teljesen kiforratlan keresztény teológiával is küszköd, sokszor keveri a doktrínákat és hittételei ellentétesek a későbbi elvekkel. Pl. a Trallészieket ekképp utasítja: „de a presbiterek karának is vessétek magatokat alá, mint Jézus Krisztus, a mi reményünk, apostolainak.” (Tral. 2.) A keresztény hittan szerint az apostolok vetették alá magukat Jézusnak és nem Jézus az apostoloknak.

„Mindenki tisztelje a diakónusokat, mint Jézus Krisztust” (Tral. 3.) Ha a keresztény hívők minden dékánt (diakónus) egyenrangúként, pont úgy tisztelnének, mint Jézus Krisztust, akkor Jézus emberfeletti lényegisége érvényét veszítené, hiszen az átlag dékánhoz viszonyítva jár ki számára is a tisztelet.

Összekeveri a feltámadás csodájában közreműködő erőt is, mert egyszer úgy mondja az Atya támasztotta fel a fiát, máskor pedig úgy tudja, hogy a Fiú saját magát támasztotta fel: „ő igazán fel is támadt halottaiból, feltámasztotta őt atyja, mint ahogy atyja feltámaszt minket is, kik hiszünk benne … ” (Tral. 9:2), míg a Szmirnaiakhoz: „... és valóban szenvedett, mint ahogy valóban fel is támasztotta magát.” (2:1).

A keresztény ideológia szempontjából egyáltalán nem lényegtelen, hogy Jézus 'isten' volt e, vagy az 'atyának' a fia, felkent küldötte, emanációja. Minél jobban visszatekintünk a kezdeti primitív keresztény mozgalomra, annál inkább látszik, hogy elképzeléseikben éles határ húzódott az Atya és a Fiú között és az alárendeltségből származó eltérés csak a későbbi korok teológiájában vesztette el különbözőségét. Mégis Ignatiosz több helyen Jézust azonosítja Istennel, mely leírások nem felelnek meg a II. sz. eleji hit meggyőződésnek. „A mi Istenünket, Jézus Krisztust Isten rendeléséből Mária hordozta ménében” (Ef. 18:2) Ez a részlet teljesen ellentmondásos, mert istent nem hordozhatta – még szimbolikusan sem – senki a méhében. „... és mentek minden idegen színtől, teljes és sértetlen üdvöt kívánok Jézus Krisztusban, a mi Istenünkben. (Rom. 0:0) „Maga a mi Istenünk, Jézus Krisztus is azóta …” (Rom. 3:3). „Kívánom, hogy mindig boldog légy a mi Istenünkben, Jézus Krisztusban …” (Pol. 8:3). „Hagyjatok, hadd kövessem Istenemet a kínszenvedésben.” (Rm. 6.) Ignatiosz itt megint össze van zavarodva, hiszen az Isten nem szenvedhet, Istent nem lehet emberi tulajdonságokkal felruházni. Mivel Ignatiosz ismételten összekeveri Jézust (fiú) az Atyával (isten), abból arra lehet következtetni, hogy inkább a II. sz. második felében írhatta leveleit, mikor a kezdeti ortodox elképzelésekben, a fiú lényegisége egyre inkább egybeolvadt az őt teremtő atyjával. Az 'eredeti', üdvözülést hozó messiás (Krisztus) alakja nem volt azonos az Istennel.

De ha már olykor bukdácsolt is az atya-fiú között fennálló viszonyosságban, annál inkább világosabban fogalmazta meg a szolgákra, rabszolgákra vonatkozó nézeteit, mert velük kapcsolatban egyértelműen utasít: „A szolgákat és szolgálókat meg ne vesd, de ők se bizakodjanak el, hanem az Isten dicsőségére készségesebben szolgáljanak, hogy nagyobb szabadságuk legyen az Istennél. Ne kívánjanak közköltségen szabaddá válni, hogy a szenvedély rabbá ne tegye őket.” (Pol. 4.) A rabszolgáknak tehát, az istennél legyen nagyobb szabadságuk, ne a gazdájuknál, azokat készségesen szolgálják, és ne kívánjanak szabaddá válni, tehát maradjanak meg rabszolgának.

A fiatalok házasságába is beleszólva, önkényes parancsuralmat hangoztatva utasít: „Úgy illik, hogy a jegyesek a püspök ítélete szerint kössenek házasságot, hogy a házasság az Úr szerint legyen, ne a szenvedély szerint” (Pol. 5.) Szerinte megengedhetetlen, hogy a fiatalok megismerjék, megszeressék (szerelmesek legyenek), egymást és úgy házasodjanak, hanem a püspök ítélete szerint történjék mindez.

Sokan határozottnak látszó érvekkel bizonygatják, hogy Ignatiosz ismerte az újszövetségi Evangéliumkat, annak ellenére, hogy soha semmit azokból nem idéz, az evangélisták nevét egyszer sem említi. Ő maga így fogalmaz: „Az én okirattárom (arkkheia) azonban Jézus Krisztus, a sértetlen okiratom az ő keresztje, halála, feltámadása …” (Fil. 8.) Igaz ismerte az 'evangélium' kifejezést, ám a hét levélből mindössze kettőben említi, nevezi meg az 'evangélium' szót, a Filadelfiaiaknakban hatszor a Szmirnaiaknakban kétszer: „... sem Mózes törvénye, de még az evangélium és annyiunk mindmáig tartó szenvedése …” (…) “... de figyelmezzetek a prófétákra, főleg pedig az evangéliumra …” Ahogyan itt is említi az evangéliumot, úgy a többi helyen is 'Jóhírt' (örömhír) ért alatta és nem egy meghatározott könyvet, írásszerzeményt, mert ha ilyesmi a kezében lett volna, akkor nem hagyta volna ki az azokból való idézgetés lehetőségét. Az egy másik kérdés, hogy vajon miért nem említi az evangéliumokat az első négy levelében, majd a következő kettőben nyolcszor is hivatkozik rájuk?

A lelkes hitvédelem, az Ignatiosz levelekből kétséges verssorokat, mondatrészeket kiragadva próbálja bizonyítani az Újszövetség ismeretét, annak ellenére, hogy példázataik nem vallanak komoly szövegértelmezésre. Nézzünk meg ezekből néhányat; Ignatiosz: „Az Úr azért engedte meg, hogy fejét megkenjék, mert ezzel lehelte Egyházába a halhatatlanságot.” (Ef. 17.), amivel egyeztetni szándékoznak: „Méne ő hozzá egy asszony, akinél vala drága kenetnek alabástrom szelencéje, és az ő fejére tölté, amint az asztalnál ül vala:” (Mt. 26-7)

Rövid, a kereszténységet megelőző egyetemes bölcsesség, mondás, mely származhatott számos más forrásból is, mint: „mert gyümölcséről ismerik meg a fát.”, bekerült az apostoli és az apologéta atyák írásaiba, de nem feltétlenül az evangéliumok ismerete által. Vagy egy másik bölcseletrészlet Ignatiosznál: „Mert tudja, honnét jő és hová megy” (Fil. 7.), míg a hasonló mondattöredék Jánosnál: „... de nem tudod honnan jő és hová megy ...” (3:8). És egy olyan mondattöredék, mely szóról szóra egyezik: „amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek.” (Jn. 7:1). Azokban a kora keresztény művekben (Római Kelemen, Barnabás-levél, Didakhé, Theophilos), melyekből nem tükröződik elénk az Újszövetség. evangéliumi szellemisége, történelmi kötődései, a szerzők nevei ismerete, félrevezető direkt ismeretet, kötődést feltételezni. Az ilyen irat hiába tartalmaz olyan mondást, bölcseletet, melynek párhuzama megtalálható az evangéliumokban, mert ezek eredetileg nem az evangélisták alkotásai, nem az ő elméjük, gondolkodásuk szüleménye, hanem mind egytől-egyig a pogány szellemiségből, hagyományból átvett egyetemes szólások, bölcseletek. A zsidó és a keresztény irodalom szinte teljes egészében más népek kultúrájából átvett – néha kicsit módosított – történési, bölcseleti átmásolásából tevődik ki, és ami eredeti, vagy úgy is mondhatni, a zsidó és keresztény 'testre' szabott ezekben az irodalmi művekben, az a másokat kirekesztő, kizárólagosságra való törekvés. Ami ezen kívül sajátos zsidó-keresztény elképzelés még – azaz nem pogány eredetű, – az a megholt testek sírból történő kikelése, feltámadása, mely ostoba babonatoposz, csak a zsidó és keresztény hitelképzelésekben honosodott meg.

„Tudom, ki vagyok és kiknek írok” (Ef. 12.), állítja Ignatiosz és az egyszerű érdeklődő azt kívánja, bárcsak ő is tisztába lenne, tudná, hogy ki is volt Ignatiosz, mert levelei tartalmából ellentmondást, bizonytalanságot és kétes állítást lehet csak kiolvasni. Vigasztalónak megmaradhat, hogy az olvasónak nem nehéz kikövetkeztetni; kihez is, miért is írta Ignatiosz a leveleit. Olyanoknak írt, akik egy intézmény kiépítésén fáradoztak, akik hatalomra, uralkodásra vágytak; félművelt, babonás embereknek, akik következetes fanatizmusukkal a fennálló birodalom elpusztításáról álmodoztak, hogy létrehozzanak egy új, számukra kedvező keresztény birodalmat. Céljukat elérték, ám győzelmük után egy igazságos, emberséges társadalom helyett, ezer évig tartó sötétséget, terrort és brutalitást zúdítottak az európai népek nyakába.

Életéről igen keveset tudunk, Euszébiosz említi, hogy valamikor 170-180 körül püspök volt Antiókiában. Zsidó származása ellenére a hébert nem tudta olvasni, mert az ószövetségi idézeteihez mindenhol a Septuagintát használta. A hivatalos egyháztörténelem Theophiloszt korai keresztény apologétaként tartja számon, aki munkásságáért, a hit mellett tett tanúbizonyságáért szentté lett avatva. Theophilosztól egyetlen – egymással lazán összefüggő írásokból álló – apologetikai mű maradt fenn, amit ismerősének a művelt, pogány Autolükhoszhoz írt.

Művében beszél Istenről, teremtésről, feltámadásról, gondviselésről, de a keresztény szekták létezéséről, liturgikus életéről, más püspökségekkel való együttműködésről, saját egyházának a vallásirodalmi alkotásairól semmit sem közöl. A huszonkilencezer szóból álló írását végigolvasva a legszembeötlőbb az, hogy Jézus nevét vagy a Krisztus kifejezést egyszer sem írja le, művéből az derül ki, hogy nem ismeri ezeket a neveket, sem a mögöttük lévő jelentőséget, eszményi tartalmat, mert ha ismerné akkor valahol csak megemlítené. De nem ismeri a kereszténység lényegét képező jézusi üdvtörténetet sem, az apostolokról semmit sem hallott, sőt még Pál leveleit sem ismeri. Hiába állítólagos szemtanúja a korai kereszténység bontakozásának, mégsem képes semmi érdemleges adattal szolgáltatni annak történelméről, társai térítési munkájáról, saját pásztorságában tartozó hívők lelkei ápolásáról.

De nem csak Jézust nem ismerte, magával a 'keresztény' szó fogalmával sem volt tisztában. Első könyve 12. fejezetének címe 'A Keresztény Név Jelentése', melyben többek közt megkérdi, ill. így spekulál: „Hogyan lehet egy hajó előnyösen hasznosítható, ha az nincs megkenve szent olajjal, és hogyan lehet egy palota vagy egy ház, úgy gyönyörű és lakhatásra használható, ha az nincs szent olajjal felavatva?” (…) „Milyen emberi értékekkel rendelkezik az, aki mikor elkezdi életét vagy belép egy gimnáziumba és nincs szent olajjal megkenve?” Majd úgy magyarázza: „Azért neveznek minket keresztényeknek, mert fel vagyunk kenve Isten szent olajával.” Tehát a keresztény ember meghatározása alatt nem olyan egyéneket ért, akik az apostoli hagyományokat követve Jézus üdvrendjének csodás eseményét hiszik, hirdetik, hanem olyanokat, akik az Isten szent olajával lettek felkenve. A következő fejezetben, ' Bizonyított Példák a Feltámadásra' bőven lenne alkalma Jézus nevét, esetét említeni, ám helyette csupán Herkules és Aesculapiosz feltámadását hozza fel bizonyságnak és még csak halványan sem céloz az evangéliumi Jézus csodás feltámadására.

Legfontosabb dolog nála az Isten megismerése, amit csak a teremtés helyes szemlélete által valósulhat meg, a világunkat megteremtő Isten gondviselésén keresztül. A világot Isten teremtette és az istent – a hozzá megtérteknek – az ő teremtésén keresztül lehet csak megismerni. Csiszolatlan teológiáját természetesen befolyásolta a pogány gondolkodás, pontosabban a 'halhatatlanság' elképzelése, mikor kijelenti: „Ahhoz, hogy az ember Istent megtudja ismerni, halhatatlanná kell válnia, azaz hasonlóvá kell válnia Istenhez.” Isten és az 'igéje' (logosz) egymáshoz való viszonyát mélyrehatóan boncolgatja, azonban az atyából kiáramlott Ige jeruzsálemi szereplése helyett inkább úgy foglalja össze a történteket, hogy az Atya és a belőle kiáramló Ige lényege semmit nem változott azáltal, hogy a bentlakó Igéből kimondott Ige lett.

Mivel Jézus nevét nem ismeri, ezért nála mindenhol az 'Atya Igéje' kifejezésformája érvényesül, mint: „a Logosz az Isten szívében lakozott ...” (…) „az Isten saját belső erejéből nemzette az Igét”, így a Logosz a szimbolikus 'fiú', anélkül, hogy – a logosznak –, a már beteljesedett megtestesítéséről tudomása lenne.

Vitapartnere, Autolükhosz a többi pogány bölcselőhöz hasonlóan az ószövetségi történeteket nem tekintette megtörtént világtörténelemnek, de főleg a teremtésmítoszt szemlélte allegorikusan, evvel szemben Theophilosz a zsidók szentírását, minden pogány mítosz felé helyezve színtiszta valóságnak tekintette.

Pál apostol nevét sem ismeri, az olyan példázatok részei, melyek hasonlítanak a páli tanításokra az 'isteni szó' kifejezést használja, mintha az lenne forrása megnevezése. Kétségesek és vita tárgyát képezik azok a mondatrészek, melyek szóösszetételei, kifejezésformái megegyeznek Pál levelei szövegrészeivel, ám ezek az egybevágások nem lehetnek egyértelmű bizonyítékok, mert Theophilosz egy teljes versszakaszt, egy teljes mondatot nem idéz sehol Páltól. Mindig csak néhány egymást követő szó ugyanaz, mondattöredékek, melyek más általánosan használt pogány bölcseletekből is származhattak. Hasonló helyzetet találni az evangélisták négy Testamentumánál, melyek ismeretét Theophilosznál csak az erőszakos belemagyarázással lehet felmutatni. Minden forrásmegjelölés, az evangélisták nevei megnevezése nélkül, talán négy-öt helyen használ hasonló mondatrészeket – megint nem teljes verset –, melyek egyeznek Máté szövegével, ill. egy esetben János egyik versszakának részét idézi, de János személye vagy műve megnevezése nélkül. A II. 22. fejezetében írja: „Ezen alapul az, amire a Szentírás tanít és az összes Lélekkel telt férfiú, akik közül az egyik, nevezetesen János, következőképp beszél: „Kezdetben volt az Ige, s az Ige Istennél volt” (Ján. 1:1).” Az idézet, közel sem biztos, hogy Jánostól ered, mert az evangéliumokban számos olyan bölcselet, mondás található, melyek már korábban elterjedt, általánosan használt pogány bölcsességek voltak, és így nagyon valószínű, hogy Theophilosz és János is ugyanazon forrásból merített. A „lélekkel telt férfiú, akik közül az egyik, nevezetesen János, következőképp beszél” mondatrész későbbi interpoláció, amit utánakövetkező atyák pont azért iktattak be, mert az egyezett a Jánosnak tulajdonított mondattal. Ha tényleg ismerte volna János vagy bármelyik más bibliai evangéliumot, akkor egészen másképp írta volna meg művét. Az említtet Jánosnak tulajdonított idézet (1:1), biblián kívüli és evangéliumok keletkezését megelőző széleskörű elterjedtségét láthatjuk, mikor Ágoston azt írja a Vallomásai, VII. 9 fejezetében: "… a platonikusok néhány görögből latinra fordított könyvét juttattad kezembe. Ezekben olvastam, sok mindenféle bizonysággal megtámogatva, nem így szó szerint, de értelem szerint a következőket: 1. Kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél vala és Isten vala az Ige." Tehát, a bölcselet már megvolt a platonikusoknál is, azaz eredetileg nem Jánostól származik.

Második könyvében szintén Isten jelentését boncolgatja, érvelése alátámasztására sorra hivatkozik a nagy ókori bölcselőkre és a pogány mitológiák hőseire, történéseire. Homérosz, Platón, Jupiter, Neptunusz, Plútó, Dionüszosz, Poszeidón és a más híres nevekbe botlunk írásában, de sehol Jézus újszövetségi történetéhez köthető név, mint Mária, Jakab, József. Fejezeteken keresztül ismét az Ószövetség teremtésmítoszát ecseteli, folytatva a Tóra történeteivel egészen Salamonig és Dávidig. Második kötetét Szibilla-jóslatokkal zárja, anélkül, hogy egyetlen próféciát hozzákötne egy keresztény megváltó hősi alakjához. Harmadik könyvében esetlenül keveri a valós történelmet a kitalált zsidó történelemmel (pl. Salamon) és mitológiai alakok nevében szerkesztett munkák alapján összehasonlítások spekulációiba bocsátkozik a sosem élt bibliai figurák és a görög történelem valós bölcsei között. Képtelen felfogni az allegorikus mítoszírás és a történelmi események leírása közötti különbséget, miképpen képtelen meglátni azt is, hogy az ószövetségi zsidó írások szerkesztői szinten minden ötletet, eseményt, bölcseletet a pogány (Mezopotámiám, Egyiptom, Görög) kultúrkörből merítettek és nem fordítva történt mindez, ahogyan ő szeretné vitapartnerével, Autolükhosszal elfogadtatni. Kronológiai elmefuttatásai a mítoszok szó szerinti értelmezése miatt nevetségesnek tűnik a mai olvasó számára, de legmeglepőbb, hogy a világtörténelem időrendi bemutatásában sehova nem helyezi be a keresztény hit alapját képező Jézus megjelenését, halálát, kivégzését.

De hát akkor mi alapján mondható kereszténynek Theophilosz? Jézus történetének ismerete nélkül hogyan avathatták szentté? A választ talán abban találhatjuk, hogy őszintén hitte és hirdette a kereszténység sarokkövének számító testi (fizikai) feltámadást, minek értelmetlenségéről több helyen tesz bizonyságot: „Amikor a halált levetkezed és a romolhatatlanságot öltöd magadra, akkor fogod kiérdemelten az Istenedet meglátni. Tested az Isten feltámasztja, és így örök életűvé lészen lelkeddel egyetemben, mert örök életűvé leszel, ha most hiszel az Istenben és belátod, hogy igaztalanul szóltál ellene.” (…) „De te nem hiszed, hogy a halottak feltámadtak. Amikor a feltámadás eljő, akkor hinni fogsz, ha akarod, ha nem; és hitetlenséged csak úgy térhet a hit ösvényére, ha most már elkezdesz hinni az igazságban.” (I.-7) A testi feltámadás propagálásához még hozzászámították az ószövetségi legendatörténetek valós történelemként értendő értelmezését, hiszen ha a kereszténység nem valósan hanem allegorikusan szemlélné az Ószövetség bugyuta meséit, akkor a saját újszövetségi tanításuk is érvényét vesztené. Ezért a két dologért Theophilosz már méltán nyerte el a keresztény szenteknek kijáró glóriát.

Tehát a korai keresztények szentséges atyája, Antiókia hatodik püspöke nem ismerte Jézus nevét, történetét, tanítását. Sosem hallott az apostolokról, és a keresztény szellemiséget meghatározó apostoli tanításokról.

Teophilosz művét végigolvasva jogosan vetődik fel a kétség antiókiai püspökségét, keresztényi életét illetően, mert sajnos a feltételezéseken kívül semmi határozott adattal nem rendelkezünk a város zsidó kerületének (Kerateion) vallásmozgalmairól. Theophilosz írása talán a legmegbízhatóbb tanúság arra a tényre, hogy a II. sz. végén a bibliai evangéliumok, Cselekedetek, levelek kéziratai csupán szűk kőrben voltak ismeretesek, másolataik talán ha féltucat városban lehettek fellelhetők – és ott is hiányosan, miképp az alexandriai Kelemennél is meglátszik –, minek tudatában a keresztény vallás 'elsöprő térhódítása' később kitalált mesének könyvelhető el.

Rövid tanulmányomhoz talán hasznos kiegészítés lehet az, ha néhány mondatban megemlékszem Antiókia történelmének egyes részleteiről.

A mai 28.000 lakosú Antakya egy lerobbant porfészeknek tűnhet csupán az egykori pazar, félmilliós Antiókiához képest. A kiemelkedő kultúrközpont nem véletlen kapta a 'kelet királynője' elnevezést. A szofisták fellegvárának számító várost, Ciceró a birodalom egyik legjelentősebb szellemi központjának nevezte. Gyönyörű templomokkal, palotákkal, fórumokkal büszkélkedő ízig-vérig pogány várost alapítása óta nagyszámú zsidó lakta, és a pogány hatásoknak köszönhetően elképzelhető, hogy a tradicionális zsidó tanítás ellenében fellépő misztikus hitrendszereket valló csoportok felbukkantak soraikban, de az első két évszázadban szervezett keresztényi élet, vagy kiemelkedő gnosztikus iskolák nyomait látni nem felel meg a józan történelmi realitásnak. Mint ahogy általában a kereszténység oly sokféle kijelentése, állítása hamis és félrevezető, úgy az Antiókiára vonatkozó kijelentések is hamisak, és Antiókiát 'kereszténység bölcsőjének' hívni, nem más, mint légből kapott állítás. A rendkívül szegény forráshiány bizony zavaró, mert a város kora-keresztény történelmére vonatkozó bibliai adatokat (Csel. 6:5, 11:19, 11:27 stb.) fikciónak kell tekinteni – figyelembe véve –, hogy a II. sz. végén összetákolt Apostolok Cselekedete c. műnek a történelmi értéke nulla. Ezen fércmunka szerkesztése előtt vagy legalábbis majdnem egy időből származhat Theophilosz 180 körül írt munkája, ami tartalmában, az antiókiai, korai apostoli kereszténység meglevőségét illetően, teljesen ellentmond a Cselekedetek közléseivel. Egészen a III. sz. elejéig, Serapion atya (190-211) színrelépéséig nincs semmi bizonyíték a mai értelemben vett kereszténység antiókiai létezésére. Igazából az ortodox keresztény hitvallás csak a IV. század első felében hódította meg a várost, és nem sokkal a keresztények teljes térnyerése után a város hanyatlásnak indul.

Az V. században, Antiókia ékességét, a Jupiter Capitolinus masszív templomát, valamint a Daphne körzetében felépített monumentális püthói (Püthián) Apolló templomát a keresztények először bezáratták, majd köveit építőanyagnak széthordták. (Ezt megelőzően, Apolló templomát már 363-ban a fanatikus keresztények felgyújtották.) A későbbi földrengések és a tudatos műemlékrombolás minden pogány emléket megszüntetett, és így a régészet néhány mozaikon kívül semmi mást nem képes felmutatni. Faragott kövekből, mesterien megépített több kilométer hosszúságú aquaductusból mára mindössze néhány méter maradt mutatóba, a többit széthordták építőanyagnak.

Theophanész (kb. 760-817) bizánci történetíró, fő műve a Chronographia, melyben i. u. 242-tól 813-ig írja le a történelmet.

Hiába származott Theophanész jómódú, nemes családból, lelkivilága már egészen fiatalon megsérült, amikor családja még gyermekként – 12 évesen – megházasította.  Ezt a sérülést igazolja az is, hogy az esküvő után szüzességi fogadalmat erőltetett ifjú arájára, amit 27 éven keresztül mindketten szigorúan be is tartottak. Ekkor a 'szűz' Theophanész, majdnem negyven éves fejjel elvált az ugyancsak szűzen maradt nejétől és Polükronius monostorába vonult vissza. Feleségét egy zárdába kényszerítette, nehogy már az asszony valaha is megismerje a földi örömök kéjes érzését. Theophanész később Sigrianóban monostort alapított, melynek természetesen ő lett az apátja. Az 'apát' rang, méltóság szükséges volt, mert megszerzése biztosította számára a 787-ben lezajlott 'Második Egyetemes Niceai Zsinaton' való részvétel jogát, mely részvétel rendkívül fontos volt Theophanésznek, az ikontisztelet körül kirobbant viszály miatt. A zsinaton Theophanész is fontoskodva aláírta a képtiszteletet támogató hitvallási formulát, mintha az számított volna akármit is a császári akarattal szemben.

Theophanész betegeskedő idős barátja, Szünkhellosz (Syncellus) György (†811) kérésére átvette történelmi krónikájának folytatását, aminek befejezésén, javításán 810 és 815 között dolgozott. Szünkhellosz a krónika anyagának szinte az egészét már megírta, és Szokratész Skolasztikosz, Sozomenosz és más bizánci történetíró munkáinak kivonatait úgyszintén előkészítette Theophanész számára. A híres bizantinológus, Cyril Mango (Byzantium) szerint Theophanész csak kis mértékben járult hozzá a neve alatt fennmaradt mű, a Chronographia megírásához, melyben főleg javításokat, kiegészítéseket, nyelvtani és szövegtani helyesbítéseket végzett.

Történelmi munkája két részből áll, az elsőben az évek szerint besorolt történéseket ismerteti, míg a másik kronológiai táblákat tartalmaz, melyek hibáktól, elírásoktól terhesek. Ezenfelül Theophanész több helyen szándékosan üresen hagyja a dátumok helyét, melyeket később mások töltöttek ki.

Hihetetlen, de igaz, hogy a 610–813 közötti időszakra vonatkozóan Theophanész (és kisebb mértékben Niképhorosz) az egyetlen görög nyelvű forrás és így rajtuk kívül senki sincs ebből az időből, aki megerősíthetné állításaikat. Miként azt Peter Schreiner, a 'Szellemi élet Bizáncban' c. könyvében írja: „A 600-800 közötti 'sötét évszázadok'-nak nevezett korszak érzékelhető hiányossága a történeti hagyomány meglazulása. Önálló történelmi művek egyáltalán nem maradtak fent ebből az időszakból.” Az ezt megelőző időszakokra vonatkozólag Theophanész az összes ismert bizánci történetírót felhasználja a művéhez:  Szókratész (Szkholasztikosz), Zoszimosz, Theodorétosz, Priszkosz, Prokopiosz, Agathias, Malalas, Szimokattész, Epiphanius (Scholasticus), Geórgiosz Piszidész, Theophülaktosz munkáit. Ő említi először a Kazár Birodalom létezését, az avar hódításokkal kapcsolatban pedigTheophülaktosz írása volt a forrása. A pápaság politikai eseményeiről szinte semmit nem ír, és a pápák neveit, uralkodási éveit csak felületesen, hiányosan tünteti fel, amivel végeredményben akaratlanul is kifejezésre juttatja a római püspökség érdektelenségbe vesző jelentéktelenségét. Érdekes még, hogy Nagy Károlyról éppen csak megemlékezik, de nem tud az avarok elleni hadjáratokról, és főleg nem az avarok kiirtásáról. Munkássága fő érdeme, hogy a középkori történetírás folyamán először időben összehangolja, szinkronizálja a bizánci, perzsa, és arab uralkodók történelmi létezését és az évszázadokat kitöltő események folyamatosságát. A római pápák hézagos említésén kívül sokkal pontosabban feltünteti a bizánci, alexandriai, antiókiai és jeruzsálemi pátriárkák sorát, valamint a konstantinápolyi és perzsa uralkodók nevét, uralkodásuk idejét, de sajnos a VII-VIII. századra közölt adatai forrásait nem közli, így fogalmunk sincs honnét vette értesüléseit.

Amikor V. Leó (813-820) bizánci császár felújította a képtisztelet üldözését, akkor az uralkodó 815-ben, a Damaszkuszi János szellemi utódjának számító Theophanészt Bizáncba hozatta és rá akarta bírni a képtisztelet megtagadására. A keresztény papok mentalitásában berögződött makacs rugalmatlanság miatt Theophanész képtelen volt kompromisszumra jutni Leóval; csak azért is ellenszegült, odaállt packázni a császárral, akinek így nem maradt más lehetősége, mint börtönbe vetni a főpapot. Két év raboskodás után a császár Samothracébe száműzte Theophanészt, aki 17 nappal a megérkezése után elhalálozott.

Hiba lenne figyelmen kívül hagyni olyan kritikus hangokat, melyek megkérdőjelezik Theophanész VIII-IX. századi létezését: „Theophanész egy kitalált személy (Pszeudo-Theophanész), és kitalálói nem voltak tudatában ezeknek a csak mára egyértelművé vált ellentmondásoknak, amikor megalkották őt krónikájával együtt.” (Hans-Ulrich Nemeitz) Nem könnyíti a helyzetet a Chronographia folytatása körüli homály, hiszen a Theophanész Continatus fedőnév alatt nem tudjuk pontosan kik, hányan és melyik években írták tovább a 813-891-ig terjedő időszak történelmi eseményeit. Theophanész Continatus eredeti kézirata elveszett és a neve alatt fennmaradt mű egy XI. századi másolat, melyet a Vatikánban őriznek (Vat. gr. 167). A folytatás négy részre oszlik, az első szakasza a 813-891 közötti időszakot dolgozza fel. Egy másik kéziratverzióban Theophanész krónikájának 961-ig tartó folytatása hatkötetes műben maradt fenn, ismeretlen szerzőktől, kiket 'Theophanes Continuatus' összefoglaló név alatt jelölnek történészeink. Theophanész történelmi munkájának folytatását Constantine Porphyrogenitus (Bíborbanszületett) császár rendelete el.

Történelmi munkáját átnézve és megértve az olvasó figyelmen kívül hagyhat sok olyan 'költői túlzást', ami a felvonuló vagy éppen az elhullott hadak számát, hadiflották hajóinak számát, építőmunkások számát illeti, de néha olyan adatokat is találni, melyek rögtön kérdéseket vethetnek fel Theophanész forrásait illetően. A pápák leveleit kétségtelenül megőrizte a konstantinápolyi császári palota levéltára vagy könyvtára – sőt, több mint valószínű, hogy azokat lemásolták a bizánci pátriárka gyűjteménye számára is –, és furcsa, hogy az egyik legrangosabb főpapnak, Theophanésznek nem volt hozzáférése a pápasághoz kapcsolódó dokumentumokhoz történelmi munkájának megírásakor. Ennek a hiányosságnak köszönhetően Theophanész Chronográfiája közlései pontatlanok, hiányosak és helyenként zavaróak. Felhoznék néhány példát. 

A pápákkal kapcsolatos szegényes feljegyzései különösen zavaróan hathatnak, hiszen pl. a 331-332 fejezetben, a 630-as évnél röviden említi Theodor, Márton, Agathon pápák dolgait, holott ezek a pápák jóval később kerültek hatalomra a 630-as évnél.

Több mint 400 éves időelcsúszást láthatunk a rodoszi Kolosszus – egy 'Muawijah' nevű arab martalóc által történt – lerombolásával kapcsolatos közlésében. Theophanész szerint: „1370 évvel a felállítása után rombolta le.” A rodoszi kolosszus i. e. 280-ban épült, tehát 934 évvel és nem 1370 évvel Muawiyah előtt.

„Ebben az évben a böjti viták herézist szültek. Szintén Abd ar-Rahman, Kalid fia megtámadta 'Romániát' (a volt Római Birodalom beazonosíthatatlan részét), több várost elpusztított és a telet is ott töltötte. A 'Sclavioni' – azaz a szlávok – átálltak hozzá és ötezer közülük követte őt Szíriába. Apamea mellett, Selenkobolos falujában telepítették le őket.” A 664-665 évekre vonatkozóan írja ezt a szerző, és közlése helyből kérdéseket generál: Hova, milyen földrajzi területre törhetett be az arab hadvezér, ahol nagy számban szlávok éltek a VII. században? A Balkán északi területeit, ahol szlávok éltek, avar és bolgár kánok birtokolták 665 körül, akik szláv alattvalóik tömeges elvándorlását éppúgy nem tűrték volna, mint martalóc arab hordák pusztítását. A Balkán déli részein – ahova esetleg betörhettek az arabok – Trákia, Macedónia, Thesszália volt található, ahol abban az időben jelentős szláv csoportok még sehol nem telepedtek meg. Hasonlóan nehéz pontos földrajzi és történelmi keretbe behelyezni az arabok ellen lezajlott 717-es bolgár támadást, melynek 22 ezer lemészárolt arab áldozata volt. Ez csak úgy képzelhető el, ha jelentős létszámú bolgár alakulat harcolt volna bizánci zsoldban, ám erre közel sem lehet egyértelműen következtetni Theophanész feljegyzéséből.

A 723-724-es éveknél Róma püspökéről írja: „Az áldott István nagyon sokat szenvedett a gonosz lombard királytól, Aistulftól, ezért frankhonba menekült Pippinhez, aki a frank királyi udvarban a majordomus tisztségét töltötte be ...” Ezen események máshol is hasonlóan vannak leírva, csakhogy ezek az események nem 724-ben történtek, hanem 30 évvel később, hiszen II. István 752-757 között volt hatalmon. Hogyan tévedhetett a szerző 30 évet II. Istvánt és Pippint illetően, mikor a jeruzsálemi, alexandriai pátriárkák és az arab kalifák sorát olyan pontosan vezette? Szintén erre az évre jegyezte be az Eridanos folyó melletti dicsőséges győzelmet az arabok felett, amit ráadásul Pippinnek tulajdonít. Az ütközetre húsz évvel korábban, 733-ban került sor és nem Pippin, hanem apja, Martell Károly volt a győzedelmes keresztény király.

A 765. évre Constantint jegyzi be Róma püspökeként, aki szerinte öt évig volt pápa. Ennél a Constantin pápánál értetlenül áll a történész, mert volt egy Constantin, aki 708-715 között pontifikált, majd 768-ban szintén volt egy Constantin, a mindössze egy évig hatalmon lévő ellenpápa, akit később meggyilkoltak. De hogy kire gondolt Theophanész … ?

A 775. év történéseiben írja: „Szintén ebben az évben a longobárdok királya, Theodótosz a birodalom fővárosába, a császárhoz menekült.” Ilyen nevű királya nem volt a longobárdoknak, de ha Desideriust érti alatta, aki valóban megsemmisítő vereséget szenvedett 774-ben Nagy Károlytól, közlése akkor sem pontos, mert Desiderius nem tudott elmenekülni Bizáncba, helyette fogolyként frankhonba lett hurcolva. Ugyanez az ismeretlen Theodótosz király 'köszön vissza' 14 évvel később, az 789-es évi bejegyzésnél: „Irene hadügyminiszterét, Jánost és sakellárioszát (kincstári felügyelő) a lombardok földjére küldte Theodótosszal, – aki valamikor nagy királya volt Lombardiának –, hogy Nagy Károllyal vegyék fel a harcot és minél többet pártjukra állítsanak a frank király hívei közül. Velük tartott Szicília parancsnoka, a patrícius Theodóre is.” Ez a történelmi közlés is értelmetlen és értéktelen.

I. Adorján pápa uralkodását 27 év hosszúnak mondja a 23 év helyett, ami kicsiny hibának számít, de vigasztalásul a III. Leó pápa elleni támadást, majd annak menekülését szokatlan pontossággal ismétli valahonnét: talán Alkuin atya leírásának másolatából.

Nagy Károly csodaszámba menő koronázását mindössze egy kurta mondatban említi, majd hozzáteszi: „Egy hadsereg felállításához fogott, mert meg akarta támadni Szicíliát, de később tervétől megválva inkább Iréne császárnét szerette volna feleségül venni.” Nem tudni, hogy eredetileg kitől származik a Károly és Iréne közti házasság merész, de fantasztikusan ostoba gondolata, ki és mikor vethette fel először ezt a történelmi realitást kigúnyoló ötletet. Mert a Karoling-középkor valós világában egy ilyen házasság kivitelezhetetlen lett volna. Gondoljunk csak bele, hogyan is működne egy ilyen házasság: Nagy Károly talán ott hagyja birodalmát, kedves csatatereit, ágyasait és Bizáncba költözik, megtanul görögül, és birodalma kormányzását másra hagyja; vagy talán Iréne cseréli fel pazar palotáját egy frankhoni tanyaközpont udvarházának kényelmetlenségére? Milyen rítus alatt, és hol zajlana le az esküvő? Nagy Károly ekkor már 58 éves, feleségei, szeretői, törvényes és törvénytelen gyermekei mind ott laknak – főleg Aachenben – a 'palotáknak' nevezett udvarházakban (Aachen, Ingelheim, Nijmegen), és még a legvadabb képzelet sem képes elfogadhatóan felvázolni azt a lehetőséget, hogy egy bizánci császárnő odaköltözik valamelyik 'kastélyba' és sorba áll a folyosón a többi epekedő germán lotyóval együtt a fényes szakállú Károly hálószobaajtaja előtt? Hová lett volna elszállásolva a császárnő népes udvartartása, kísérete, volt-e egyáltalán olyan frank-germán tanyaközpont, mely annyi csűrrel rendelkezett volna, hogy a több száz bizánci léhűtőnek fedelet adjon? Vagy mégis, hogy gondolta el ezt az egész házasságot az a pihent papi elme, amely ezt az ötletet először megfogalmazta? Mindezek ellenére Theophanész a következő év feljegyzéseiben így folytatja: „A bizánci udvarba, a legkegyesebb Iréne színe elé érkezett Nagy Károly és Leó pápa legátusa, akik a Károllyal történő házasság megfontolására kérlelték a császárnét, a kelet és a nyugat birodalmainak egyesítéséért. Ha nem múlott volna Aetioszon, a frigy ellen kifejtett szüntelen ágálásán, akkor Iréne beleegyezett volna a házasságba, ám Aetiosz – mint 'társuralkodó' – a saját testvérét óhajtotta hatalomra juttatni.” Mint látjuk, Theophanész a házasság meghiúsításáért a főeunuchot, Aetioszt hibáztatja, mert az ő elképzelésében is gyökeret vert az ismeretlen paptársától származó, fennkölten szépnek hangzó értelmetlenség.

III. Leó pápa uralkodását is helytelenül, minden következetesség nélkül a 796. évnél 8 év hosszúságúnak mondja, míg ugyanarra a 811-es évnél már 16 évet ír. A hátralévő néhány oldalon a nyugati frank birodalommal kapcsolatban mindössze egyszer, röviden megemlíti, hogy Mihály császár – fia, Theophilaktosz által – üzenetet küldött a frank uralkodónak a megbékélés érdekében.

Chronografia Tripartita: Anastasius Bibliothecarius által latinra lefordított Niképhórosz, Szünkhellosz György és Theophanész történelmi írásainak gyűjtőneve, mely a 813-as évig ismerteti az eseményeket.

A kora középkori angol kereszténység egyetlen művelt alakja, 725-ben összeállított könyvében 'De Temporibus Liber' („Az időszámításról”) bevezette Dionysius Exiguus kronológiáját, amely az időszámítás alapjául Krisztus születését választotta úgy, hogy új évszámban határozta meg a teremtés évét. Sajátságosan levezetett számításai ill. dátumozása alapértékű időmeghatározássá vált az összes későbbi európai keresztény egyháztörténeti krónika, évkönyv anyagának dátumozásában. Munkái, kommentárjai, történetírói módszere magányos szigetként áll a középkor sivár terméketlen szellemi életében, és ha nem saját maga határozza meg saját kora évszámait, akkor azt gondolhatnánk, hogy inkább a XI. században alkotott, mint a VIII. század elején. Egyháztörténeti munkájában feltűnő, hogy nem mindig alkalmazza a klasszikus római naptári megjelöléseket, mely gyakorlat még koránál évszázadokkal később is használatban volt.

'Angol egyháztörténet' (Historia Eclesiastica Gentis Anglorum) c. történelemkönyve magától értetődően sokkal kevesebb objektivitást mutat, mint egy későbbi hasonló mű; valóságot legendával és irodalmi fantáziával kever, melyből nagyon nehéz kihámozni a történelmet, mert seregével említ királyokat, hercegeket, püspököket, akikről egyéb információ semmilyen más feljegyzésben nem található. Létezésükről csak Beda írásából tudunk, ill. a tőle átvevő későbbi szerzők műveiből. A leghíresebb könyve Anglia történelmét dolgozza fel Julius Cézártól 731-ig, melynek megírásához több ókori szerző – Orosius, Gildas, Aquitani Prosper – műveit forrásként használta, de ismerte Vergilius, Lucretius, Ovidius és más klasszikus szerzők írásait is. Az V.-VI. század eseményeinél, de különösen az angol-szász invázióval kapcsolatosan szinte teljes egészében a VI. században alkotó Gildas atyára támaszkodik, aki háromkötetes könyvet ('De Excidio et Conquestu Britannie') hagyott az utókorra. Gildas kb. 570-ig élt és történelmi feljegyzéseit hitelesnek tekinthetjük. Munkái megírásakor Beda rendelkezett még I. Gergely pápa levélmásolataival, és azok birtokában képes volt írását – a tudományosság látszatát keltve – az egyház történelméhez és a megfelelő kánoni irányzathoz igazítani. Az 596-os évtől közölt adatai leellenőrizhetetlenek, és csak a jóindulatú bizalommal fogadhatók el hitelesnek.

Azért, 400 oldalas történelmi munkájának tömérdek adat közé – minden tudományosság ellenére – csak belecsempészte a keresztény vallás értelmetlen babonáit, melyek mellesleg csöppet sem nevezhetőek tudományosnak, és csak a középkor emberének további butítására voltak jók. A jeruzsálemi Szűz Mária csodája adhatta az ötletet, amint azt az áldott Wifrid atya közléséből tudja: az egyik angol királyné Ethelthryth asszonyság annyira szent volt, hogy „12 év házasélet után is tökéletesen megőrizte szüzessége dicsőséges glóriáját.” (IV.:19) Ez a közlés férjére Egfrid királyra nézve bizony igen nagy szégyen és ha figyelembe vesszük, hogy az asszonyságnak már korábban is volt egy férje – Thonbert herceg, Dél-Gyrwas ura –, de az sem volt képes Ethelthryth szüzességét elvenni, akkor az már még nagyobb szégyent jelent az angol férfiakra. Mindenesetre a több férjes szűzön maradt királyné még halála után is ámulatba ejtette csodálóit, mert mikor évekkel halála után koporsóját kinyitották: „... mintha csak aludott volna, enyészet, bármily romlottság testén sehol nem látszott.” (IV.:19) A szentéletű emberek halál utáni testi épségére még egy példát felhoz, amikor is a rég meghótt Cuthbert püspökre voltak kíváncsiak a kései rajongók: „mikor pedig koporsóját kinyitották, egészében találták annak testét, mintha még mindig élne, mintha csak aluszott volna, és nem halott lenne.” (IV.:30) Ez természetesen olyan rendkívüli csoda volt, mely megkívánta, hogy a következő fejezetben – az első csoda igazolására – beszúrjon még egy csodát, miszerint a sír felnyitás után egy béna már meg is gyógyult Cuthbert sírjánál.

A test feltámadását hirdeti akkor is, mikor ezeket írja: „Az áldott halhatatlanságot élvező szentek lelkének mindegyike most egy köpönyeggel rendelkezik. De amikor testük feltámad, akkor mint azt Izajás mondá, 'kétszeresen fogják ők országukat bírni.” (Exp. VI.:11)

Annak ellenére, hogy az egyházirodalom tudós, – már majdnem felvilágosult – férfiúnak mondja Bedát, ő sem volt különb az általa tisztelt szent Ágostonnál, vagy bármelyik kora középkori atyánál. Egy kevésbé ismert művében 'Explanatio Apocalypsis'-ben, a más meggyőződésű embertársait ő is hátrányosan megkülönböztette, sőt elpusztításukat szorgalmazta: „Azok az eretnekek, akik hamisan színlelik a katolikus hitet megérettek, hogy halállal lakoljanak és az elhullottak serege ritkítsa soraikat. (…) Örök kárhozat követi azokat, akik spirituálisan halottak.” (VI.:8) Beda a 'spirituálisan halott' kifejezés alatt a nem keresztényeket értette.

Nem tudjuk mikor és hol született, de azt tudjuk, hogy mielőtt végképp kikötött volna Alexandriában sokat utazott Itáliában, Görögországban, Szíriában, Palesztinában. Miután Alexandriában letelepedett kapcsolatba lépett a város egyik leghíresebb tanárával a gnosztikus keresztény hitre megtért Pantainosszal, aki Indiában is megfordult, és így tisztában volt a Buddhista és Brahman tanokkal.. Habár Kelemen Pantainosz legfőbb érdemét abban látta, hogy mindig hűséges maradt az apostoli hagyományokhoz, de nem szabad elfelejteni azt a tényt, hogy az akkori alexandriai ‘apostol hagyomány’ vagy az alexandriai ‘ortodoxia’, de még maga a 'keresztény' fogalma is nagyban eltért a római ortodox-keresztény értelmezéstől. Ennek tudatában tehát nehéz körbeírni, hogy milyen 'apostoli hagyományokat' követett Pantainosz. Alexandriában évszázadok óta megszokott volt a sokféle népség százféle vallása, de a tömegek körében mindig a misztériumvallások voltak a legnépszerűbbek. A misztika izzó ereje és izgató rejtelme befolyásolta és fűtötte az összes többi vallásirányzatot, hitrendszert, filozófiát, beleértve az alexandriai szórványzsidóság jó részét is. Valamelyik meghaló-feltámadó isten kultuszát szinte minden utcasarkon meg lehetett találni; Ozirisz, Szerapisz, Mithrasz templomai, szentélyei jól megfértek a Valentin gnosztikus keresztény imaházaival. Kelemen idejében, Valentinus gnosztikus tanai különösen széleskörű népszerűséget mondhattak magukénak Alexandriában.

Ebben a légkörben kiemelkedett a tudás, ‘gnózis’ elnyerésének fontossága, és annak kifejezésére a sokszínű formában virágzó tanítási rendszerek, gnosztikus és pogány iskolák hirdették a misztikus megváltás lehetőségét. Az ősi misztikus hagyományok hatása ebben az időben Alexandriában még túl erős volt ahhoz, hogy az akkori keresztények ‘ortodoxnak' vélt rétege egy történelmi Jézus szerepeltetésének dogmatikáját el tudták volna fogadtatni a rejtett tanítások után sóvárgó hívekkel. Az akkori követők többsége nagyon is tisztában volt avval a ténnyel, hogy a zsidók Józsuája pont olyan, mint Ozirisz vagy Szerapisz, ill. ha nem is olyan, mégis pont azt a kívánalmat elégíti ki.

Az a tény, hogy hat generációval Jézus állítólagos halála után még mindig nincs egységesen elfogadott történelmi Jézus üdvrendjét hirdető tanítás, bizony nagyon zavarta a későbbi korok ‘valódi’ ortodox atyáit. Ugyancsak sok fáradtságukba tellett a sok később élt történelemhamisító egyháztudósnak – Euszébiosszal az élen –, amíg átköltögették, áthamisították az antik alexandriai misztikus keresztények munkáit, hogy azokból ortodox-keresztény művek legyenek. Talán ideillik annak a fontos adatnak az említése, melyről szent Athanasziosz tudósít. szent Athanasziosz [293-375] Alexandria püspöke jóval Kelemen és Órigenész után élt, mikor már az ortodox kereszténység mindenhol győzedelmeskedett, de ennek ellenére Athanasziosz még mindig amiatt panaszkodik, hogy őt állandóan kicsúfolják, mert Jézus történelmi létezését is tanítja. Fontos tehát szem előtt tartani, hogy amikor Kelemen írásait olvassuk, akkor egy többszörösen javított, interpolált szöveggel van dolgunk, melynek eredeti értelmét sokszor csak sejteni, találgatni lehet. Az alexandriai könyvtár gazdag gyűjteményének köszönhetően, Kelemen az ókor vallásirodalmának tömkelegét jól ismerte, ám leírásait nem tartotta megtörtént eseményeknek. Philónhoz hasonlóan úgy tartotta, hogy mindenféle szentírás történéseinek, mondatainak, szavainak van megfejtésre váró allegorikus jelentése. Philon szellemi követőjeként akként gondolta, hogy a tanítás lényegét a 'szentírásokban' az igazság rejtélyekben, szimbólumokban, allegóriákban és más szóképekben találhatjuk meg. De csak az képes meglelni az elrejtett értelmet, aki mélyebb tudással, gnózissal bír. A gnózis nélkül csupán a külső burkát látják a misztériumnak, a felületes, felszínes elbeszéléseket, történéseket.

Kelemen legnagyobb műve a Sztrómata [szőnyegek] nyolc könyvet foglal magában. Maga a Sztrómata szó valójában egy sajátos késő ókori irodalmi műfajt jelöl, melynek sajátosságai többek között, hogy az elkezdett témát váratlanul abbahagyja, majd máshol újra elkezdi, de már más szempontból fejtegetve a felvetett kérdést. Laza, színes írás, melynek nincs egységes vázlata, megírásával ötleteket, gondolatokat ajánlott megfontolásra az olvasóinak. Misztika, misztérium lengi át írásait, sokszor fogalmaz homályosan, burkoltan, vagy máskor költői visszaemlékezések formájában tárja elénk erkölcsi és teológiai nézeteit. Fő művét olvasva talán a legszembetűnőbb, hogy Orpheusz nevét többször említi, mint Jézusét, mely élesen bizonyítja a II. évszázadi Orpheusz kultusz töretlen népszerűségét az alexandriai keresztény gondolkodásban. Jézus másik misztikus jellegzetességére utal, mikor többször is Jézust 'Nave' fiának mondja. Nave nem más, mint a 'Nun' - a hal – díszítőjelző 'szlengesített' változata. (Strom. 6.-XV.) A kifejezés megegyezik más korai atyák 'Nun Fia Józsua' szóhasználatával. Érdekes módon ebben a művében és a másik kiemelten jelentős írásában, - a Paidagogosz-ban (pedagógus) - nem említi Márkot, Márk Evangéliumából nem idéz, holott a másik három evangélista szövegeit rendszeresen idézi, vagy hivatkozik azokra. Létezhet az, hogy Kelemen nem ismerte Márkot? Lehetséges tehát, hogy pont ezt a hiányt érezve került be Cassidórius későbbi latin fordításban található levéltöredékbe Kelemennek tulajdonított Márk evangélista említése? Ha ismerte Márkot, miért nem említi a két 'fő' művében? Attól pedig, hogy Euszébiosz is tudomással van arról, hogy Kelemen hivatkozott Márkra, - nyugodtan eltekinthetünk, mert Euszébiosz jellemtelenségét figyelembe véve, közléseit csak fenntartásokkal fogadhatjuk.

Kelemen tisztában volt a több szinten való tanítás és értés gyakorlati fontosságával: a Sztrómatában többek közt úgy írja, hogy a korábbi kereszténységben létezett egy ‘kisebb’ misztérium, és egy ‘mélyebb’ misztérium, melyek elsajátításához a legmagasabb misztikus beavatás szükségeltetik. Ugyancsak a 'többszintűségre' utal, mikor János, - ma már fel nem lelhető – 'nagyobbik' Evangéliumát említi. (Strom. 2.-XV.) Jézus Misztériuma sokféle értelmezéséből adódó eltérő tanításokat követő keresztény hívők egészét egy iskolában képzeli el, melynek többosztályos rendszerében a tanulók (hívek) értésük és szellemi képességük szerint, más és más osztályokban vannak besorolva. Természetesen ez az elgondolás is pogány és gnosztikus elképzelésekből táplálkozott.

Kelemen úgy vallotta, hogy az igazi keresztények azok a gnosztikus-keresztények, akik képesek behatolni a szentírások allegorikus értelmébe és megértik a szavak önkényessége mögött búvó rejtélyt. Elfogadja azon pogány-gnosztikus szemléletet, miszerint Isten a teremtésével minden emberbe beleplántálta az igazság és tudás magvait. A teljes igazság megértéséhez ezeket az eszmei magvakat a ‘gnózis’ segítségével képes kicsíráztatni a beavatott, és ez a megértés különbözteti meg a közönséges hívőtől, aki csak felületesen, csak a betű szerinti elmondásban érti meg az igazságot.

Alexandriai Kelemen kiválóan ismerte az ókori filozófusokat, misztikusokat, az Ószövetséget, valamint a Jézus Misztérium több száz könyvre tehető vallásirodalmát. Műveiben 360 pogány szerzőt idéz, nem is számítva a keresztény írókat, apokrif írásokat. Nem tudott és nem is akart különbséget tenni kései és korábbi keresztény vallásirományok és ősi bölcseletek között, mindent felhasznált saját igaza alátámasztására. Hasonlóan nem lehet kiolvasni írásaiból azt az elválasztó vonalat, ami elkülönítette nála az ortodoxiát a gnoszticizmustól. Hiába hangsúlyozza ki, hogy az ő 'igaz' gnózisa eltér a többi gnosztikus gnózisától, mert a történelmi Jézus lényegének pontos meghatározása nélkül, Kelemen gnózisát nehéz kategorikusan elkülöníteni más gnosztikus-keresztény gnózisától. Az sem segít, hogy a Szrómatában az igazi gnózis birtokosának mondja Jakabot, Pétert, Jánost, Pált, és a többi apostolt. (4.-XV.) Hiszen ha ez így van, akkor az egész kereszténység egyfajta 'gnosztikus' vallásnak tekintendő. Máshol felteszi a kérdést: „Melyikük fogja közülük Keresztelő Szent János gnosztikus útját követni?” (3.-VI) Ha mondanivalója megkívánta, akkor Isten által sugalltatott szentírásnak tüntetett fel olyan otromba hamisítást, mint azt tette a 'Péter Prédikációja' nevű firkálmánnyal, vagy mikor Péter hamisított episztolájából idézgetett. De szívesen használta Szibilla és Hüsztaszpész pogány orákulumait is, vagy éppen a zsidó kabbalisztika értelmetlen számspekulációit. Gnosztikus elgondolásoknak megfelelően Szibilla és Hüsztaszpész jelentőségét kiemelve úgy mondja, hogy Péter és Pál apostolok is hozzájuk járultak Jézus élete és karaktere körüli jövendölések elnyeréséért, mint írja: „Vedd a görögök könyveit kezedbe és vizsgáld meg Szibillát. Milyen tisztán beszél Istenről és az eljövendő dolgokról; és akkor nézd meg Hüsztaszpészt, és abban láthatod, hogy az Isten Fia sokkal tisztábban és érthetőbben van abban a számunkra leírva.” (Strom. I.-6)

Néha furcsa dolgokat olvasni nála, amikre a vallástudósok nem tudnak kielégítő magyarázattal szolgálni. Ilyen pl.: „Úgy mondják Nikolasznak-Miklósnak (1) szép felesége volt. Történt pedig, miután Megváltónk felemelkedett a mennyekbe, az apostolok előtt megvádolták Miklóst irigységgel és féltékenységgel. Mire ő vitte feleségét a gyülekezet elé és mindenkinek megengedé, hogy aki feleségét megkíváná azzal háljék.” (Strom. 3.-IV.) Kicsit lejjebb a jól értesültek határozottságával közli: „Péternek és Fülöpnek gyermekei voltak. (3.-VI.)

„A filozófusok közül Platón mondta ki a legtöbb igazságot Istenről.” – vallotta Kelemen, és ezért visszaakarta állítani jogaiban az ősi platóni ethoszt, mert azt nélkülözhetetlennek látta a tanításban. A test tisztán tartása, ápolása fontosságának kihangsúlyozásában is Platónt idézi: „A lélek harmóniája érdekében ápolni kell a testet, minek tisztaságával életünk egészséges útját járva ismerjük meg a gnózist.” (Strom. 4-VI.) .Természetes volt nála, hogy a görög filozófiát az isteni gondviselés művének tartotta, és elhelyezte az üdvtörténet keretében. Ez azért is fontos, mert más ortodox atyák és követőik teljes egészében elvetették a mitológiáktól és misztériumoktól átitatott görög irodalmat és filozófiát. Rugalmas eszmevilágára jellemző továbbá az az elmélet, hogy Isten nem két szövetséget kötött az emberiséggel hanem hármat. A harmadik szövetség a görögökkel a filozófia volt, ami ugyanazt a szerepet tölti be, mint a zsidóknál a törvény. Ott azonban ő is téved, – ha egyáltalán tőle származik az elmélet –, hogy a görög filozófusok, Platónt is beleértve olvasták Mózes és a próféták könyveit, és azokból lesték ki a bölcsességet. Szerinte, a filozófusok és az antik bölcsek nem lehettek közvetlenül inspirálva Isten által, úgy mint Mózes és a többi zsidó próféta és így minden isteni igazság, kifejtett pogány kinyilatkozás csakis zsidó közvetítéssel kerülhetett a görögökhöz. Terméketlen erőlködést láthatunk Strom. 5.-XIV. című hosszú fejezetében, melynek alcíme: 'Görögök a Héberektől plagizáltak', és amiben értelmetlen összehasonlításokkal, - sokszor egy szó, gondolat önkényes kiragadásával, majd átmagyarázásával – szándékszik bizonyítani olvasóinak, hogy a görögök bölcseleteikek az ószövetségi zsidóktól vették át. Félrevezetettségét és tanulatlanságát demonstrálja mikor ezeket az ószövetségi szövegeket időrendben az általa felsorolt antik görög bölcsek művei elé helyezi. További tájékozatlanságáról tesz tanúbizonyságot mikor azt állítja, hogy Ábrahám kiemelkedő tudós volt: ”Miképpen az asztronómia tudományában példaként áll előttünk Ábrahám, úgy az aritmetikában is kitűnt Ábrahám tudása.”

Írásaiban Krisztust igazi, új Orpheusznak vallja, aki énekével tényleg képes felhozni az alvilágból a holtakat, azaz örök életet biztosítani számukra. Orpheusz alakja, szerepe elvont formában keveredik Jézussal, habár a kettő nem ugyanaz, de mégis egyik tanítása sokszor kiegészíti a másikét. Kelemennek tulajdonított egyik írásban, - valójában levél – Márkról érdekes dolgokat mond. Úgy írja, Márk nem csak abból a mindenki által ismert Evangéliumból tanított, hanem három különbözőből aszerint, hogy a követők milyen lelki, szellemi szinten állottak. Elmondása szerint, Márk írt egy másik un.‘ Titkos Evangéliumot’ is, még az Újtestamentumból ismert Evangéliumon kívül, továbbá; Márk mindkét művét Alexandriában állította össze, ahol Kelemen idejében még mindkettő mű könnyen fellelhető volt.

Ha elfogadjuk, hogy Kelemen valóban ismerte az újszövetségi Testamentumokat, akkor érthetetlen azon állítása, miszerint Jézus a zsidó nép királya volt Jeruzsálemben: „Hogy a Templom hét hét alatt lett megépítve, az magától értetődő tény, miképpen az Ezsdrásnál írva vagyon. Imigyen lett Krisztus is hét hétig a zsidók Királya, és uralkodott Jeruzsálemben, ekképpen beteljesítve a hét hétnek ígéretét. És akkor hatvan, meg még két hétig egész Júdea békés volt, nem dúlt háború ez idő alatt. A mi Urunk, Krisztus aki a legszentebb a szentek között, eképpen jött el és teljesítette be a prófécia látomását és az Atya áldásos Szentlelkével, az Ő testében az Úr felkentje lett.” (Strom. I. 21) Ilyeneket olvasva Kelemen írásaiban nem csodálkozhatunk, ha a IX. századi ortodox vallásvédelmező Phótiosz elítélte és eretneknek bélyegezte meg, majd a XVII. században az egyházvezetés törölte a szentek listájáról.

Sokat foglalkozik az ‘igazi gnózis’ és az ‘igaz gnosztikus’ alakjának pontos meghatározásával is. [Különösen a Szrómata hetedik könyvében.] Sztoikus filozófia jellegzetességét látjuk istenhasonlóság platóni elmélete szellemi függetlenség és szenvedélymentesség tanaival történő kibővítésben. A gnózist a legmagasabb szellemi-lelki beteljesedésnek mondja: „ … aki eléri hite tetőfokát, mely maga a gnózis ...” (6.-XVIII.) Misztikus tanításokat ismétel, mikor a hittől a tudásig vezető útról úgy ír, mint ami a jelen élet után is folytatódik, és csak Isten színetlátásában ér véget, ahol a megváltottak egyesülnek Istennel. De természetesen először a megholt lelkének át kell mennie a tisztítótűzön, attól senki nem szabadulhat meg.

Mint már említettem, Alexandriában évszázadok óta elfogadott volt a sokféle vallás, filozófia, kultúra állandóan változó megnyilvánulása, és Kelemen korában sem volt más a helyzet. Az államvallás mellett, még a pogány kultuszok mindenféle fajtája is virágzott, az iskoláiban pedig a legmagasabb szinten, ékesen szónokolták a különböző bölcsészeti tanokat, oly meggyőzően, hogy az ember képes volt egyszerre hinni több eltérő elméletben is. Ezen korszak gazdagon szabadnak mondható szellemi légköre természetesen mélyen befolyásolta Kelemen gondolkodását még úgy is, hogy azok tartalmas szabadságát ellentmondásosan bírálta, boncolgatta. Az ún. ‘második szofista’ korszakban erősen dominált az ‘empirikus’ és a ‘szkeptikus’ filozófiai irányzat is.

Az empirikus felfogás csak a tapasztalat, az érzékszerveken keresztül észlelhető valóságot tartotta elfogadhatónak, míg a szkeptikus bölcselet képviselői a bizonyíthatóság egyetemes tagadásával kihúzták a talajt az összes régi és új valláselmélet alól. Ezen bölcselők szemszögéből a keresztények Krisztusa semmiben sem tért el más üdvözítő vallások meghaló-feltámadó isteneitől, hasonló szemszögből mérték, bírálták Krisztust, mint Oziriszt vagy Szerapiszt. Az ilyen megállapításokkal szemben Kelemen kötelességének érezte megvédeni azt a fajta kereszténységet, melyben mélyen hitt és aminek oly kimagasló rétora lett. Nagyon szerethette az ‘isteni igazság’ filozófia elméleti megközelítését, hol igazából a hangsúly nem az ortodox keresztény dogmákon van, de ugyanakkor szintén nagyon Szerette a sok pogány, gnosztikus filozófiai tételt szétboncolgatni, az ő logikusnak vélt következtetéseivel bizonygatni azok hibás mibenlétét.

A szkeptikus filozófia bírálatában magát az azt képező alapot a ‘kétséget’ [szkepszis] – mely támaszt nyújtott az őáltala hitt elméletek visszautasítására – vonta kétségbe azért, hogy az állítás és tagadás lehetőségéből bizonyítsa a szkepszis logikátlanságát. Kelemen állítja, hogy minden megismerés gyökerénél valamilyen nehezen kifejezhető, közvetlen belátásról, megértésről van szó, mely nem szorul bizonyításra, és nem is bizonyítható. Ez egyfajta hit és ugyanakkor tudás is és hit, – szerinte – a belelátás, és a gnózis gyökerükben nem állnak messze egymástól. Evvel, a logikusnak vélt levezetéssel álltak szemben a szkeptikus elméletek hirdetői, akik a kétség fontosságát emelték legfelsőbb tétellé és így visszautasították a hit alapján álló kelemeni rálátás-tudásának lehetőségét. Kelemen úgy érvelt ellenük: mikor tétellé emelik a kétséget, akkor megszűnik a kétség mindennek felette-állásának princípiuma, mert különben nem lehetne elfogadtatni magát a kétség fontosságát: főleg megkérdőjelezés nélkül ez nem lenne lehetséges. Így már maga a szkepszis nem lehet princípium többé, hanem csak vélemény, ami nem közvetlen meglátáson alapul, s akkor az további princípiummal való igazolásra szorul.

Elhajlást mutat az ortodoxia irányába mikor bírálja a széleskörű szabadságot élvező gnosztikus etikát, mert az már – szerinte – majdnem anarchiává túlozta a szabadságot. Pontosan meghatározott szabályok nélkül nem lehet tartós erkölcsrendszert érvényesíteni, minek hiányában örök érvényű tanítások lefektetése is lehetetlenség. A szabadgondolkozó gnosztikusok szemére vetette azt is, hogy túl nagy űrt hagynak Isten és a világ között, ezzel szemben szinte elmossák a különbséget Isten és a lélek között.

Soha nem beszél az alexandriai keresztény gyülekezetek egyházi életéről, vallásközösségi szokásokról, szertartásokról, nem említi azok szabályait, ünnepeit, mintha nem is léteznének. Nem tud a Rómában székelő pápáról, egységes hitformulák létezéséről, vagy bármilyen keresztény intézmény meglévőségéről. Mindez arra enged következtetni, hogy Kelemen egyenes örököse volt annak a pogány és gnosztikus hagyománynak, melynek a középpontjában mindig egy szellemileg kimagasló tudós, bölcs vezető állott, aki köré formálódott a hívők gyülekezete. Az ilyen gnosztikus-keresztény gyülekezetben nem létezett püspök, pap, kispap, elöljáróság, hanem csak egy ‘mester’ és a követő hívek. A mai keresztény szemlélet ‘világi’ keresztény atyaként tartja őt számon, mert nincs bizonyíték arra, hogy valaha is pappá szentelték volna. Ez a meghatározás azonban helytelen. Alexandriai Kelemen gnosztikus keresztény volt, még akkor is ha saját gnózisát 'igaznak' vallva azt a többi gnózis felé emelte is, és ezért sok más pogány és gnosztikus elméletet, szokást bírált, elvetett. Nem volt szellemi elődje, sem képviselője a mai kereszténységnék, mert Jézus történelmi létezésének tényére még halványan, átvitt értelemben sem utalt, sőt mindig a szentírások allegorikus értelmezésere ösztökélt.

(1) Nikolasznak, vagy Miklósnak a nevét hiába keresnénk az evangéliumok, vagy levelek nevei között és ezen hiánynak köszönhetően megkérdezheti az olvasó, hogy milyen Nikolaszt emleget Kelemen az apostolokkal kapcsolatban? Nos, természetesen létezett egy Nikolaita nevű, tradicionális zsidó vallástól elszakadt gnosztikus-esszénus zsidó misztikus gyülekezet, minek másik bizonyságára a Jelenések Könyvében találunk. (Jel. 2:6., 2:15.)

Karthágóban született 160 körül, ahol jogot tanult, majd később Rómába költözött és ott ügyvédként tevékenykedett. Rómában 195 körül megkeresztelkedett, de ott sem találta helyét és nemsokára rá visszatért szülővárosába. Ő a harmadik korai atya [Jusztinosz és Irenaeus után] kinek monumentális szerepe elvitathatatlan a keresztény vallási dogmák kialakításában. Szigorúan vett szélsőséges valláselképzelései kielégítésére egy idő után már nem tartotta eléggé megfelelőnek az akkori kereszténység merev ortodoxiáját, és később a katolikusoknak is hátat fordítva a montanizmus híve lett.[1] Állítólag több mint negyven volt műveinek száma, melyek közül 31 írás maradt ránk kései másolatok formájában. Művei legrégibb kézirata a IX. század elején összeállított Codex Agobardinus-ban található.

Írásai sajátossága, hogy könyörtelenül támadta a pogány és gnosztikus vallásosság minden  formáját, állandóan vitatkozott, kritizált, kötözködött. Türelmetlen kirohanásaiban, gúnyolta, sértegette a más vallási elképzeléseket követő embertársait, melynek negatív attitűdjét több, a későbbi korokban munkálkodó egyházatya tekintett követendő példának. Nem véletlen számít szellemi utódjának pl. Ágoston. De a támadások és bírálatok mellett még minden  alkalmat megragadott, hogy az ősi hitrendszerek áradatából minél jobban kiszakítsa, elkülönítse a még mindig csak bontakozófélben lévő ortodox kereszténységet. Több művét teljes egészében a kereszténység védelmének szentelte, ami nála egyet jelentett a pogány és gnosztikus vallások nyílt, megsemmisítőnek szánt támadásával. A gnózis fogalmát, annak misztikáját lelki fogékonyság hiányában nem értette, és ez idegesítette, hergelte a durva lelkű polémiást. Még finoman is fogalmaz, mikor ‘Scorpiacea’ című munkájában a skorpió mérgéhez hasonlítja a gnózist. A római hatóságokhoz óvatos simulékonysággal viszonyult, ezen a téren a nála korábban élő Jusztinosz módszerét követte, mely abból állt, hogy Tertullianus is filozófiaként tárta a rómaiak elé apológiai munkáiban az általa vallott kereszténységet. Félrevezető tehát az a későbbi apologéta hozzáállás, mely 'filozófusnak' állítja be Tertullianust, mert ő maga mondja: „Jeruzsálemnek semmi köze nincs Athénhoz. Milyen egyetértés összhang létezhet az Akadémia és az Egyház között?” (De praescriptione, vii.) A filozófia – szerinte – természetes tudásként hitetlenség, ezért nem létezhet keresztény filozófia. Valójában lenézte a filozófusokat, – igaz – nyakatekert mondanivalója alátámasztására felhasználta műveiket, de amikor éppen úgy volt kényelmes számára, akkor becsmérelte, kicsúfolta a filozófia kulturális fontosságát. A keresztény teremtéstan védelmezésében írott ‘Adversus Hermogenem’ című szerzeményében Tertullianus súlyosan leértékelte a filozófia teljesítményét, tagadja, hogy a bölcselet Krisztus előtt bármi érdemleges eredményre jutott volna. De nemcsak a filozófiát nézte le, hanem elvetette a pogány műveltség minden  vívmányát, mint pl. az epikus költészetet 'istentelennek', a lírikusokat mélyebb gondolatokat mellőző hazudozóknak mondta. A görög tragédiákat 'botrányos gonosztettek' megjelenítéseinek tartotta, míg a népszerű komédiáikat 'kéjelgéssel teli' förtelemnek vélte.

Amikor vitakészsége csődöt mondott, és ellentmondásokba keveredett, akkor rögtön előkapta a Sátánt, és annak ördöngös aljasságával próbált meg válaszokat adni olyan elvont dolgokra, amit ő maga sem értett. Sokszor talán keresztény lovagnak képzelte magát, aki a sátánnal csatázik és a sátánt az olyan embertársaiban vélte meglátni, akik nem voltak hajlandóak elfogadni az általa hirdetett zavarodott elméleteket. A sátánt (ördögöt) rendszeresen használja logikátlan eszmefuttatásai kifényezésére: „Mert igaz, hogy a hírhedt Isis vagy Mithra szertartásaiba mosakodással nyernek beavatást; magukat az Isteneket is mosakodással tisztelik… Az apollói és eleuziszi játékoknál megkeresztelkednek; s azt hiszik, hogy ezzel a cselekedetükkel megújhodnak, s hitszegéseikért járó büntetésük elmarad. Ez mind ismert tény, de mi ebben megint az ördög buzgalmát ismerjük fel, mert Isten dolgaival vetélkedve ő is keresztséget gyakorol alattvalóin.” (A keresztségről, VII.-5.) Más esetben, mikor tarthatatlan materialista nézetei miatt bírálták elgondolásait a test valós fizikai feltámadásával kapcsolatban, akkor hitét az értelem fölé emelve így érvelt a ‘Krisztus Testéről’ című munkájában: „S az Isten Fia meghalt: ezt mindenképpen hinni kell, mivel abszurd (ineptum). S eltemették, majd feltámadt: a tény egészen bizonyos, mivel lehetetlenség.” (Krisztus testéről, 5.) Evvel a merészen logikátlan kijelentéssel végeredményben megszabta a keresztény gondolkodás alapját, melyben a hihetetlent is el kell hinni, mert ha nem így cselekszünk, akkor összedől a keresztény vallás.

A független vallástörténész korai egyházatyákat jellemző megállapítása Tertullianus atyára is pontosan ráillik: „A korai keresztény atyák végletekig tudatlanok és babonások voltak, és a természetfeletti dolgok megértésében a rendkívüli hozzá nemértésről tanúskodtak.” (Werner Keller, 'The Bible as History')

Akármikor választ próbált adni más, a már korábban megtörtént üdvözítő hősök/istenek eljövetelére, mindig belegabalyodott a saját logikátlan értelmezéseibe és kusza magyarázatba bocsátkozva vergődött. Az egyik értekézésében így ír.: „Isten Fiának korábbi manifesztációi, miképp azt feljegyezték az Ótestamentumban nem volt más, mint az Ő előpróbái a rá következendő inkarnációjának. Ekképpen tanulta Ő, isteni mivoltjának ellenére az emberré történő átalakulást, mint a testé vált Ige. A korábbi megjelenései által így tanulta, tapasztalta meg a földi ember szintjét, hogy a bemutatott elő-minták segítségével képesek legyünk elhinni az Isten Fiának földi eljövetelét, mivel könnyebben érthetjük, láthatjuk: ilyesmi megtörtént már a múltban is.” ('Adversus Praxean', CVI. fej.) – Már miért kellene Istennek bármit is előre elpróbálnia, mint egy színházi játéknál? Ha az Isten mindenható, mindennek teremtője, tudója, akkor az őáltala teremtett ember meggyőzéséhez miért van szükség elő-manifesztációk kivetítésére? Ezek után már nevetségesnek hangzana azt megkérdezni: ha Isten Fiának megadatott a többszöri emberré formálódás elpróbálásának lehetősége, akkor ez a többszöri lehetőség miért nem adatott meg emberiségünknek a teremtés folyamatában?

Egy másik apológiáját nyílt levél formájában adta közre, és a keresztényeket üldöző észak-afrikai prefektusnak, Scapulának [Ad Scapulam] címezte. Egy közeli napfogyatkozásra utalva, Tertullianus Isten büntetésével fenyegeti meg Scapulát aminek előjele – szerinte – az Isten által figyelmeztetésnek szánt napfogyatkozás. Már egészen korai időktől tisztában voltak az ókor művelt tudósai a napfogyatkozás Isten akaratától függetlenül történő, rendszeresen ismétlődő természeti tünemény mibenlétével. Évszázadokra visszamenőleg létezett olyan magas szintű asztronómiai hagyomány, mely a napfogyatkozás pontos dátumát előre ki tudta számítani. Ennek tudatában Tertullianus fenyegetőzése két dolgot jelenthet. Vagy Tertullianus atya volt félművelt és nem értette, hogy mi okozza a napfogyatkozást, vagy az is lehet; a magas rangú római tisztviselőt nézte tanulatlan félbolondnak. Mint minden matematikát, algebrát nem ismerő félművelt egyházatya, Tertullianus is feleslegesnek tartotta az asztronómiát (nem az asztrológiát) mint írja: „Annak tudománya megengedett volt az evangéliumi Krisztus megszületéséig, - hiszen a három Napkeleti Bölcset a csodás csillag vezette Jézus születéshelyére – de Krisztus megszületése után már senkinek nem szabad a 'misztikus születés' jeleit kutatni a mennyei csillagok képeiben.” (De Idololatria, IX.-3)

Apológiai munkáiban – néha nagyon óvatosan – nem csak a római hatóságok képviselőit támadta, de éles kritikával illette a tradicionális római-görög társadalom egészét. Érzékenyen féltette a frissiben összetákolt ortodox keresztény történelmet a bálványimádó és misztikus világ befolyásától és féltékenyen őrködött az általa igaz hitnek vélt dogmák tisztasága felett is. Ha kellett, akkor hiteles forrásként tüntetett fel nyilvánvaló hamisításokat, mint a 'Pilátus Jelentése a Császárhoz', minek felhasználása szintén alátámasztja Tertullianus műveletlenségét. (XXI. 3) Mindamellett, hogy imádott idézgetni a zsidó vallás 'szent' könyveiből, a zsidó embereket határozottan nem szerette, óvott a befolyásuktól, mert szerinte a zsidók nem képesek még Mózest sem megérteni, és hitük érvénytelen, mert az Ószövetségi Törvényeknek Krisztus után már nincs értelmük. A társadalmi rend megbontása érdekében sunyi módon, ismételten másokat buzdított a mártírhalálra, követendő történéseket talált ki, hogy azok hatására mások dobják el életüket. A 'Koszorúról' c. elmélkedésében egy fiatal katona alakját teremti meg a semmiből, aki inkább vállalja a mártírhalált, semmint feltegye fejére a díszünnepségen a tölgyfaágból font koszorút. Ugyanabban az irományában így biztatja társait az értelmetlen halálra: „Hitünkből eredő meggyőződéseinket semmilyen körülmények között nem adhatjuk fel, még a fenyegető kényszer hatására sem. Még az áldozat bemutatás esetében sem szabad engedni, akkor sem ha az gyötrelmekkel, kínokkal jár. De még a legnagyobb gyötrelmek elviselése is jobb, mint a hittagadás vagy hitünk feladása.” (A Koszorúról, 11.)

Markion ellen ötkötetes védelmező munkát írt, amiben saját ortodox hitrendszere alapján bírálta, támadta Markion vallásnézeteit és Markion elveszett, - jobban mondva máglya tüzére vetett – gnosztikus testamentumát. Nézzünk meg egy logikusnak éppen nem mondható példát érveléséből. Tertullianus határozottan visszautasítja Markion gnosztikus bölcs evangéliumában leírt Jézusának földi megjelenését, amit a valóságban le nem játszódott kitalálásnak vélt. Mint azt Márkion írja evangéliumában: „Tiberius császár uralkodásának tizenötödik évében megadatott Jézus Krisztus mennyekből a földre történő emanációja, mikor is hirtelen felnőtt ember képében megjelent a Capernaumi zsinagógában a zsidó törvények és a próféták hamissága elleni tiltakozásul.” Tertullianus szerint ebben az esetben „nem lehet szó Krisztus Urunk valós, történelmi megjelenéséről,” és indoklásában érvként hozza föl, hogy: „Markion Jézusának nincs genealógiai, vagy zsidó eredete, nincs említve e-világi szülőanyja, földi apja, és szintén nincs meghatározva a földrajzi születési helye.” (Gerald Massey, 'Gnostic and Historic Christianity')

Tertullianus itt elfelejti megemlíteni, hogy a bírálatában felsorolt hiányosságok az ő Jézusát körülvevő korábbi vallásirodalmi iratokban sem voltak megtalálhatók, – na meg – hogy az általa hiányolt történelmi hiányosságokat pótló adatrészeket – még csak az ő alkotóidejét megelőzően (kb. 40-50 éve) iktatták be – kibővítve azokkal Jézus történetét. ’Jézus Testéről’ című munkájában orcátlanul megvádolja Markiont, hogy az Lukács evangéliumát kisajátítva, annak szövegéből kitörölte Jézus történetiségét alátámasztó részeket, holott nagyon jól tudta, hogy Markion evangéliuma időben megelőzte Irenaeus történelemhamisító munkásságát. De valójában evvel a valótlan állításával is azt óhajtotta kifejezésre juttatni, hogy előbb létezett a történelmi Jézus kultusza, és csak utána következett a gnosztikus-spirituális Jézus hitelképzelése. 

Egy másik hitvédelmi munkájában (Gyógyszer az eretnekségre) a gnosztikus keresztényektől szeretné eltiltani az összes Jézus Misztériumhoz tartozó iratok olvasását, mert szerinte ezeknek a 'heretikusoknak' még arra sincs joguk, hogy saját gnosztikus-keresztény írásaikat a kezükbe vegyék. (XV. fej.) Élesen szorgalmazza a kirekesztést, kizárást, (XVI. fej) „mert ezek az emberek meggyalázzák a Szentírást, és ezért minden  közösséget meg kell velük szakítani. (XVII. fej.) Ugyanennek a műnek XXX. fejezetében vak, primitív mivoltját azzal kimutatja, hogy lekurvázza Markion tanítványának és szellemi utódjának élettársát, Philummenát. A gnosztikusok hitét beteges láznak tarja, mely elpusztítja a testet. Az általa eretnekeknek nevezett gyülekezetek becsben tartott vallási könyveit olyan semmis, „halandó emberek és démonok doktrínáinak” tartja, „melyek viszkető fülek számára íródtak. Ezekben a művekben világbölcsesség helyett bolondság az Úr.” De a gnosztikus-misztikus irományok amúgy sem hitelesek, mert Tertullianus nézetei szerint csak az eredeti apostolok tanításai fogadhatók el, mert ezek az apostolok Krisztustól kapták a tanítást, Krisztus pedig az Istentől. Az apostolok pedig azokra az egyházakra bízták ezen tanítások hirdetését melyeket ők maguk alapítottak, és aminek pont ő, Tertullianus a legigazabb örököse. Ésszerűnek hitt érvei bizonyítására leszögezi, hogy a gnosztikusok tanításai nem Istentől, hanem a sátántól származnak és ezért közelébe sem jöhetnek az ő logikus okosságaihoz. Bírálni, kétségbe vonni az ő ortodox elképzeléseit éppen ezért lehetetlenség, mert a gnosztikusoknak nincs joguk az általa ‘szentnek’ tartott szerzeményekre hivatkozni.

De írhatott akármennyi védő-támadó iratot, kiemelve a légből kapott apostoli tradíció hatalmas jelentőségét, még sem ért vele semmit. Józan higgadtsággal gondolkodó kortársait éppúgy nem tudta meggyőzni, mint ahogy képtelen a mai modern olvasót komoly gondolkodásra késztetni. Akárcsak ‘szellemi elődje’ Irenaeus, az idevágó leglényegesebb adatok részletezését ő is elkerüli. Pedig a sok göcsörtös védelem, bizonygatás és támadás helyett ezek lennének a legfontosabb közlések; hogy melyik évben, hová telepedtek át Palesztinából az eredeti Jézus tanítványok; a Római Birodalom mely városaiban, kultúrközpontjaiban építették ki gyülekezeteiket? Tehát hol, melyik tanítvány alapított közösséget, iskolát? Hányban és hol haltak meg az apostolok? Kik voltak az apostolok tanítványai, és kik voltak akik közvetlenül átvették ezeket a gyülekezeteket? Miért nem hivatkoznak más korábbi egyházatyák ezeknek az apostolok által alapított gyülekezetek korai levelezésére, írott szektaszabályzataikra? Hogyhogy nem tudott semmi dokumentált anyagra hivatkozni a sokat olvasott Tertullianus az ő kora előtti 'apostoli' gyülekezetek hittérítésével, egyházszervezésével kapcsolatban, ha azok tényleg léteztek? A második évszázadban még könnyen fellelhető volt minden  írásos bizonyíték, és így léteznie kellett volna még más apostolok által írt evangéliumoknak is. A logika, – igaz nem a keresztény logika – azt diktálja, hogyha négy apostol [Márk, Máté, Lukács, János] tudott írni olvasni, akkor a másik nyolc is tudott. Miért hallgat Irenaeus és Tertullianus is a másik nyolc apostol tanításairól? Hát pontosan ezeket a rendkívül fontos információkat kerüli el nem csak Tertullianus, hanem az összes korai keresztény atya! Sehol egy sor, sehol egy konkrét kézzel fogható adat! Helyette mikor mégis rákényszerűlt, hogy valamit írjon, akkor az összes korai atya példáját követve az Apostolok Cselekedeteire hivatkozik, ami nem csak egy időben túl későn íródott szerzemény, de olyan vallásos mesekönyv is, ami zéró történelmi értékkel bír. Így végeredményben 'fantom' apostolokról lehet csak szó, 'fantom' tradíciókkal kiszínezve, minek tudatában Tertullianus tanácsa keresztény hallgatósága számára meglehetősen üresen cseng : “Nem érdemes vitázni a gnosztikusokkal, mert a szentírások helyes értelmezését egyedül az apostoli tradíció szavatolhatja.”

Más munkáiban foglalkozott a lélekkel, bűnbánattal, imádsággal, keresztséggel, feltámadással, stb. azonban írásai gondolatmenetét mindig az általa képviselt ortodox kereszténység magasabbrendűségének kidomborítása határozta meg az összes többi vallási irányzat rovására. Komolytalan elgondolásai logikátlan magyarázatoktól halmozottak, mint pl. mikor a lélek mikéntjéről spekulál. Mivel teljesen elvetette kora egyetemes reinkarnációra vonatkozó elképzeléseit, szerinte ezért az ő saját nézete sokkal nemesebb Püthagorasz tanítványai nézeténél, melyben a lélek az újbóli testet öltő folyamatában, az akár állatban is leszülethet. Természetesen nézete még Platón leírásánál is teljesebb, tökéletesebb, mert ő a lélek túlélésén kívül tanítja még a test feltámadását is. Szembehelyezkedik a lélek kezdet nélküli (nem alkotott) platóni eredetelmélettel – szerinte –, a lélek nem más mint isten lehelete minek így kezdetet tulajdonít; „Eddig tehát, ami az arra vonatkozó hitünket illeti, hogy a lélek született, vagy alkotott, a filozófus véleményét még a prófécia is legyőzi.” (Értekezés a lélekről, 4.) Tertulliánus nem akarja a lelket a szellemmel, mint szubsztanciával azonosítani, mert az egyet jelentene a pogány filozófusok felfogásával, melyben az ember lelkét azonosítják isten lelkével. Élesen tiltakozik az ellen tehát, hogy az ember lelke közvetlen tartalmazná isten lelkének lenyomatát, hiszen az azt jelentené, hogy azonosnak véli embert az istennel. Megoldásképp az ember lelkét, mint a test élő szervezetének lélegzetét ismerteti – lélegzetet –, amit isten lehelt az ember születésekor az újszülöttbe. Beteges kizárólagosságra való törekvése megmutatkozik a már említett ‘De Carne Christi’ [ Krisztus Testéről] című munkájában is, amiben Jézust csúnya öregemberként mutatja be, hát már csak azért is! Mert közismert, hogy az ókori kultúrák köztudatában és az alkotó művészetben pogány és gnosztikus üdvözítő istenek [Dionüszosz, Mithrasz, Adonisz, stb.] mind fiatal, szép, vonzó külsővel rendelkeztek. Ezért tartotta tehát szükségesnek Tertullianus, hogy az ő Krisztusa még véletlenül se hasonlítson arra a képre, mely az egyszerű hívők képzeletében már hosszú évszázadok óta kialakult.

Tertullianus úgyszintén szívesen foglalkozott erkölcsi kérdésekkel, ráadásul ezen a területen is hasonló könnyedséggel mozgott, mint a gnosztikusok bírálásában. Kategorikusan tiltotta a keresztényeknek a színházak, cirkuszok látogatását, – és nem csak az általánosan gyakorolt bálványimádást támadta, de mindazt, ami a kultusszal valamiképpen összefüggött, a művészetet, kézművességet egyaránt. Véleménye szerint a keresztény ember nem dolgozhatott olyan helyen, ahol bálványimádással kapcsolatos termékeket állítanak elő, vagy ahol olyan dolgokat, tárgyakat forgalmaznak, tárolnak melyeket a pogány kultuszokban fel lehet használni. Ugyancsak támadta a népszerűvé vált ‘ Jó Pásztor ‘ ábrázolásokat, mert ez a ‘Jó Pásztor’ szerinte a bűnök pártfogója, hiszen nem véletlenül díszítették képével a lakomai serlegeket.

Lehetséges, hogy Tertullianus atya szexuális problémákkal küszködött, mert igencsak ellenséges hangnemet ütött meg a nőkkel szemben. A nők számára kötelezővé akarta tenni a fátyol viselését, ám nem csak a kultikus közösségeken belül, de a mindennapi nyilvános viseletben és az általános közéletben is. Dühösen támadta a gnosztikus gyülekezetekben vallásukat gyakorló nőket: „Mennyire erkölcstelenül szemérmetlenek ezek a némberek! Vakmerően tanítani merészelnek, vitába mernek szállni, ördögűzést gyakorolnak, gyógyítani merészelnek, sőt még a kereszteléstől sem riadnak vissza.” (XLI. fej.) Élesen kikelt azok ellen a keresztények ellen, akik valamely házastárs halála után ismét hazásságra léptek. Feleségének címzett írásában, (Ad Uxorem) felszólítja nejét, hogy halála után ne menjen férjhez. Ennek lényegében az lehetett a célja, hogy asszonya soha ne érezze át azt a nemi örömöt, amit ő impotenciája miatt megadni képtelen volt. Valószínű pont ezen szexuális probléma miatt hangoztatta oly erősen a férfiakra vonatkozó szüzesség fontosságát. Szűziességről című írása III. fejezetében azt részletezi, hogy mi a jó és a helyes a házastársak nemi élete terén. Szerinte az a helyes ha a férfi nem érintkezik a nővel, aminek az ellentéte a helytelen, azaz a bűnös viselkedés, mert csak a bűn áll szemben a jó és helyes viselkedéssel.

Az a néhány művelt pogány és gnosztikus gondolkodó, aki ismerte írásai egy részét Tertullianust megrögzött materialistának tartotta, és nem véletlenül. Egyesek a sztoikus filozófiát tekintik Tertullianus materializmusa forrásának, mivel a sztoikusoknál ugyanolyan egyetemes kategória a 'testi mivolt', mint a létező. Mindent ami létező testnek neveznek. A testi mivolt a létező konkrét, egyedi valóságát jelentette ebben a rendszerben, azért állítja Tertullianus meg Istenről is, hogy “ test, még ha szellem is.“ A test ebben az értelemben nem empirikus [2] adottságot jelöl, hanem egyenértékű, a szubsztancia [legbelsőbb lényeg] fogalmával. Az az állítás, miszerint Isten test, meg halhatatlan szellem is, annyit jelent szerinte; Isten nem absztrakció csupán, hanem valóságos, személyes létező entitás. Ennek ellenére a Szentháromságról azt vallja, hogy az Atya, Fiú, Szentlélek egy valami, de nem egy valaki, azaz: egy istenség hármassága! Szellemi mentorához Jusztinoszhoz hasonlóan a lélek eredetéről azt tartotta, hogy a gyermekek lelküket is szüleiktől kapjak, és a halál után a lelkek, a végső napig az alvilágban maradnak, a vértanúk lelkei kivételével. Az egyszerű emberek lelkei ott is maradnak az alvilágban, és ott szenvednek örökkön-örökké, hogy elégtételt adjanak az elkövetett bűnökért. Neki tulajdonítható az a fantasztikus állítás, miszerint Jézus anyja Mária szűz volt a szülésben és a szülés után is. Többen feltételezik, hogy Tertullianus a ‘Jakab-ősevangéliumból', ill. a ‘Salamoni ódákból’ merítette ezt az ötletet.

[1] Montanizmus: Állandóan a világvégét váró, ill. a világ végére készülődő korai keresztény felfogás. Tanítása szerint az idő nem arra való, hogy az emberek a házasodásra gondoljanak, vagy boldogan élvezzék az élet örömeit, inkább a bűnbánattal, böjtöléssel és az önmegtartóztatással kellene törődniük. Szigorú egyházfegyelem, az önmegtartóztató élet, az új kinyilatkozások iránt való fogékonyság, aszketizmus, és a világvégére való beállítottság voltak a sarkalatos tanításai.

[2] Empiricizmus: Az érzéki tapasztalatot ismereteink kizárólagos forrásának tekintő, csak a tapasztalati tényeket elfogadó.

Ágoston siheder éveiben átlagos, józan fiatalember benyomását keltette, akit szülei szellemi pályára szántak. Lassú felfogása miatt tanárai szigorúan bántak vele, – mely mély nyomot hagyott benne –, és minek következményeként megutálta a görög szerzőket. A matematikát mindennél jobban gyűlölte, mivel ezt a tantárgyat különösen nehéznek találta. Görögül sem tanult meg soha, pedig fiatalon nagy lelkesedéssel tetette a görög filozófia ismeretét és szeretetét. Ő maga írja a 'Vallomásai' I. 18 fejezetében, hogy nem szeretett görögül tanulni mert kényszerítették rá. Az egyházi magasztosság a 'doktor' titulust ragasztotta rá, holott sosem volt 'medicus', a medicinát korlátolt felfogóképessége miatt sosem tanulhatta. Filozófiának sem lehetett doktora, még akkor sem, ha a róla szóló ömlengősen áradozó ismertetések nem győzik eleget hangoztatni a görög bölcselők alapos ismeretét, filozófia eszmerendszereiben való jártasságát. Valójában nem értette meg soha a filozófia legalapvetőbb lényegét: a mindig mindent megkérdőjelező megalapozott kétkedés fontosságát, ami nélkül nem lehet filozófia. Ha tételes dogmákat állítunk fel, és azok értelmezését szigorúan megszabott doktrínákkal szabályozzuk, akkor ott nem létezhet filozófia, csak dogmatikus ideológia. Ágoston és követői ezt az alapvető gondolatmenetet elkorcsosítva egyfajta 'keresztény filozófiát' tákoltak össze, hol a gondolat szabadság korlátozása, és a kétség elvetése alkotja, teremti meg a hihetetlen csodák kötelező elfogadását. Jogos a kérdés tehát: milyen doktor volt valójában Ágoston?

De milyen teológus volt Ágoston? Teológiájában elkülöníti egymástól a bölcsesség (sapientia) és a tudás (scientia) fogalmait, mintha azok nem fednék, egészítenék ki egymást. A bölcsesség lényegét az örök és változatlan valóságban jelöli meg, míg a tudást a látható, változó, mulandó dolgokkal köti egybe. Az örök valóság (jelentsen az bármit is) megismerését a tudományos ismeretek elsajátítása fölé helyezi, amivel szabad utat óhajtott nyitni, a műveletlen zélótáknak. Az örök valóság megismerése szerinte a változóból történő eljutást a változatlanba, ami önmagában korlátolt gondolkodásra vall, mert a világmindenségben, eszmélésünkben, tapasztalásaink sorozatában semmi nem örök, minden folyamatosan és vég nélkül változik. Az 'örök valóság' spekulatív szólamát csak keresztényi megtisztulás által lehet elérni (megérteni), melynek első lépcsője a félelem, pontosabban: isten félelme, míg a másik elengedhetetlen feltétel, az általa szentnek tartott iratokhoz kötődő ájtatos ragaszkodás.

De Civitate Dei, (Isten Városa) című művének 21. könyvében – különösen az elején – a test hallhatatlanságáról spekulál, ill. annak lehetőségét óhajtja bizonyíthatóan kimutatni. Második fejezetben felteszi a kérdést: „Mit hozhatnék fel, hogy meggyőzzem azokat, akik elutasítják az elevenen élők lehetőségét arra nézve, hogy vannak akik nem csak a halált képesek túlélni, de lehetséges az örökkévaló tűz gyötrelmes kínszenvedéseit is túlélni?” Majd a kétkedők megválaszolására azt állítja, hogy vannak állatok, akik lángokban élnek, és kukacok, amik a tűzforró hőforrásokban élnek. Következő fejezetben bizonygatni próbálja: ami szenvedékeny, (test) az élhet örökké, majd kijelenti, hogy az elkövetkezendő világban a test nem fog meghalni. „Hihetetlen, hogy a tűz égetése mérhetetlen fájdalmat képes a testnek okozni, de a halálát nem feltétlenül idézi elő.” Majd a következő 4. fejezetben így folytatja: „Ezért természetes az, hogy a szalamander tűzben él, … egy bizonyos szicíliai hegységben látható egy ilyen, mely a legrégibb idők óta él az égő tűzben. Ez elegendő példa arra, hogy nem minden válik a tűz martalékává, ami égő lángok között létezik.” Ugyanebben a fejezetben említi (ismét) a páva húsát, amit Karthágóban vett és – eltette – majd egy évvel később a hús még mindig romlatlan volt. Tehát tessék ezt a közlést is figyelembe venni a test romolhatatlanságának bizonyítására felhozott érvek sorában … A folytatásban a sziklák (mészkő) égetésén elmélkedik, majd rátér a gyémántra, miről megállapítja, hogy acél nem fogja, tűz meg nem égeti, egyedül a kecske vére képes megpuhítani.

Az ötödik fejezetben csodákat sorol fel, amiket az 'emberek beszélnek': „Szicíliában, Agrigentumban mikor a sót tűzbe dobják, folyadék lesz belőle, és mikor a vízbe teszik, pattogva reccsen, mintha égne. Garamanteában van egy forrás, mely nappal jéghideg, éjszaka meg olyan forróvá válik, hogy megérinteni is lehetetlenség. Epirusban van egy másik forrás, mely az égő fáklyákat kioltja, a meg nem gyújtottakat pedig meggyújtja. Cappadociában a szél képes teherbe ejteni a kancákat, és kiscsikóik nem élnek tovább három évnél.” A fejezet végén összefoglalja a csodás dolgok felsorakoztatása mögötti kifejezésszándékát: „ … mely dolgokról mi itt beszélünk nem lehetetlenek pusztán azért, mert megmagyarázhatatlanok.” A hetedik fejezet végén beismeri ugyan, hogy ő személyesen nem találkozott olyan szemtanúkkal, akik látták ezeket a forrásokat, de azt ellenben sok szavahihető embertől hallotta, hogy „tényleg létezik 'Szodoma almája', amely kívül szép,üde, de belül porral van megtöltve.” – Elég tehát elolvasni ezt a néhány fejezetet ahhoz, hogy ellehessen könyvelni: Ágoston atya a sületlenségek doktora volt, aki még arra is képtelen volt, hogy saját babonás gondolatait – a test hallhatatlanságáról, romolhatatlanságáról – logikus egyszerűséggel levezesse, vagy hitelesen bizonyítsa. Akkor sem jeleskedik, mikor az emberi gondolkodás alapvető, százszor megfogalmazott filozófiai tételét: a 'rossznak' eredetét szeretné megvilágítani: a Vallomások nyolcadik könyve, 5. fejezetét úgy kezdi: „kutattam a rossz eredetét”, majd egymásután teszi fel a kérdéseket; „Hol van tehát a rossznak fészke? Honnan és mely úton jutott ide? Mi a gyökere, mi a csírája? Honnan van tehát a rossz?” Felkészületlenségének tudhatóan képtelen egy bölcshöz méltóan megválaszolni, és az egyetlen válaszféle – amit kiizzadni képes – az is nagyon gyengére sikeredik nála, amely valójában nem is válasz, hanem még egy kérdés: „Talán Isten valami gonosz anyagból teremtette úgy, hogy az anyag nagy részét formába és rendbe igazította, egy részét pedig úgy hagyta megjavítatlanul?” Az egész fejezetet további kérdések felállításával átmorfondírozza, anélkül, hogy megválaszolná a saját maga által kezdeményezett kérdéseket. Az emberi szellem szabad gondolkodását úgy véli: „Egy szóval: azt akarom mondani, hogy mindenbe van beleszólása, amiben ereje és módja. vagyon javítani” (Val. XIII.-23), de rögtön hozzá is teszi, kivéve az általa propagált szentkönyvet (bibliát) melyben: „Lehet ugyan, hogy egy és más nem világos benne, de mivel értelmünket alávetjük neki, rendületlenül hisszük, hogy az is, amibe pillantásunk be nem hatolhat, biztos és csalhatatlan igazság.” Tehát szerinte az embernek mindenbe van beleszólása, kivéve a bibliát, amiben még a bugyuta, babonás dolgokat sem szabad kétségbe vonni: „ne akarjon „ítélője lenni a törvénynek, hanem legyen teljesítője”

A lélek fogalmát sem értette, mert ha tényleg értette, akkor érthetetlen miért ír így a VIII. 9 fejezetében: „A lélek elrendeli, hogy például a kéz megmozduljon …”, hiszen az ilyesmit az ember agya diktálja és nem a lelkünk. - XI. 28 fejezetében úgy véli, hogy a lélek vár, figyel és emlékezik: „S a lélekben mégis megvan a múltnak emlékezete.” Ezek szerint a lelkünk segítségével emlékezünk? – „A lélek az idő mérője”, vallja Ágoston, tehát szerinte nem az agyunk értelmével, hanem a lelkünkkel mérjük az időt. Ágoston a léleknek tulajdonít olyan funkciókat, élettani működéseket, melyekért az agyunk, elménk a felelős.

Először Manicheus-gnosztikus tanokat követett nyolc évig, és a köztük eltöltött nyolc év ellenére többször 'ostobának' nevezi a manicheusokat, mintha az ő badarságai valami egyedi bölcsességek lennének. Utána újplatonista filozófiát tanult négy évig, de mivel egyiket sem értette, így kikötött az ortodox keresztények között, ahol ostobasága nem keltett feltűnést. Rómába érkezése után hamar rájött, hogy hasznosabb a helyes helyezkedés – mint a filozófia - minek meg is lett az eredménye: berakták a császári udvarba papírtologató lakájnak. Milánóban Ambrus (Ambrosius) püspök (kb. 330-397) hatása alá kerülve, véglegesen felcserélte korábbi nézeteit és a számára jobban érthető ortodox dogmák híve lett.
391-ben Hippo (Észak-Afrika) városában találjuk Ágostont a félművelt öreg Valérius püspök mellett, aki még latinul sem tudott. Az öreg jó szívét kihasználva kellemes jómódban elmélkedhetett, írhatta műveit, formálhatta egyháza doktrínáit. Ágoston, a beteg rozzant Valériusszal – még mielőtt az meghalt volna – püspökké szenteltette magát, majd az öreg hamarosan bekövetkezett halála után, annak székét gyorsan elfoglalta: így, igazi nagy hatalmú egyházfő lett belőle. Temérdek művet írt, melyekben sokszor tájékozatlan ismertetéseket vonultat fel, melyek állításait kificamodott realitásként lehet szemlélni. Néhány ilyen 'bölcsességet' az 'Isten Városa' (De Civitate Dei) című könyvéből, - amit több mint 12 évig írt - fentebb már említettem, de ezek közül érdemes még néhányat megemlíteni: „Úgy mondják élnek olyan irtózatos torz emberek, akiknek egy szemük van a homlokuk közepén; néhánynak a lábfeje visszafelé fordítva áll; néhányan két neműek, jobb mellük férfi mell a bal pedig női; másoknak meg nincs szájuk. Hallottunk olyan fajtákról is akiknek két lábfejük van, de csak egy lábuk, rendkívül gyorsak és mégse kell a térdüket sose behajlítaniuk; Skiopedeszeknek hívják őket, mert a tűző napon hanyatt fekszenek és hatalmas lábfejük így árnyékot biztosít testüknek. .... A Cynocephaliknak kutyafejük van és ugatnak ... (XVI. 8.) Egy fejezettel arrább kijelenti: "mese az, hogy van antipólus, hogy a föld túloldalán az emberek fejjel lefele sétálnak miközben talpuk ellenkezőleg tapad földünkhöz. Az ilyet nem szabad elhinni." (XVI. 9.)

Egy magára valamit is adó görög-római bölcs ilyen csacskaságokat nem írt volna le: "A békák a földből nőnek ki, és nem szaporodnak hím és nőstény szülök által." (XVI. 7.) "Hihetetlenül hangzik, de egyszer egy főtt páva húst, amit Karthágóban szolgáltak fel nekem, eltettem és egy év múlva is friss maradt, csak egy kicsit ki volt száradva." (XXI. 5.) … Még lehetne idézgetni a 'nagy' karizmatikus doktor építő okosságait, ... de vajon van-e értelme? Éppen ezért az elrugaszkodott értelmetlenségei további bemutatásától eltekintek: rengeteg könyv, tanulmány jelent meg azokról, és akiknek tartalmas elfoglaltság az, hogy nézi hogyan szárad a festék a falon – nos, azoknak ajánlom Ágoston művei olvasását.

Munkássága kiértékelésekor mellékesnek vehetjük, hogy Ágoston milyen szép kikerekített latinsággal ecsetelte; a termékeny jóravalóságot, lélek természetét/mértékét, a boldogságos istenakaratát, meg az ő Fia mibenlétét - akkor -, ha észrevesszük és előtérbe helyezzük türelmetlen erőszakosságát és zélóta vallásértelmezését. Szeretete, megértése, megállt a más vallásfelfogással rendelkezőkkel szemben, és ahogy múltak az évek, úgy szaporodott műveiben a mérges bírálat. Erőszakos türelmetlensége megfogalmazódik a Vallomások ötödik könyv, 3. fejezetében: a világi tudományok képviselőit gonoszoknak, gőgösöknek mondja, 'fölényes elkapatottságukat' hangsúlyozza, akik 'nem akarják feláldozni vakmerő kíváncsiságukat' Azt mondja továbbá róluk: „Nem akarják feladni erkölcstelen életüket, amely immár az oktalan állatokhoz alacsonyítja le őket.” Szerinte az isteni igazságot hazugsággá forgatják: egy manicheus bölcset tudatlansággal vádol, aki „szemtelenül mégis tanítani merészelt”, majd az 5. fejezetben folyatja: „De ki ne fogna botot olyan eszelős bolondra ...”, és ebben a mondatban végeredményben azt fogalmazza meg, hogy a 'bolond' manicheusra rálehet fogni a botot. Nem csak korábbi manicheus társait támadta, de nekiugrott a donatistáknak, ariánusoknak, markionitáknak, priscillánusoknak is. De vizsgáljunk meg néhány cselekedetet Ágoston harcos életéből.

Ágoston idejében a donatisták már majdnem 100 éve elkülönülve megosztották az Észak-afrikai keresztény közösségeket, - sőt számra ők voltak többen - melynek ténye nagyon idegesítette Hippo katolikus püspökét. A probléma megoldására Ágoston szüntelenül a római hatóságok beleavatkozását követelte, hivatkozva a korábban bevezetett eretnekellenes Theodosius (Theodosziosz) törvényekre ill. azok végrehajtását szorgalmazta a donatisták szétverése érdekében. Természetesen tisztában volt azzal, hogy a 'segítséget' nyújtó katonák nem fognak vallásvitákba bonyolódni az érintettekkel, hanem fegyverüket használva hajtják végre megbízásukat. Hiányosan hamis az idevonatkozó egyházi tanítás, (melyek főleg Ágoston önmosdató feljegyzéseiből táplálkoznak) miszerint csak pénzbüntetéseket és száműzetéseket eredményezett Ágoston és kővetőinek biztatására véghezvitt üldözések, kegyetlenségek a donatisták ellen. Kétszínűen úgy csinált, mintha az erőszakot ellenezné, elítélné, de közben a hatóságoktól szüntelenül követelte a császári eretnekellenes rendeletek érvényesítését, azok gyakorlati végrehajtását a donatistákkal szemben. 411-ben Ágoston, talán porhintésnek, talán a lelke megnyugvása érdekében még egy utolsó konferenciát rendezett Karthágóban, ahol ultimátumot adott át donatistáknak a végleges felszámolás előtt. A tárgyalások, Ágoston arrogáns fellépésének köszönhetően totális kudarcba fulladtak és nemsokkal később, Honorius császár teljes vagyonelkobzásra (értsd: szabad-rablás) ítélte a donatistákat; klérusukat száműzték, a hitüket fel nemadó maradékot legyilkolták, illegalitásba kényszerítették. Ágoston most már megelégedéssel dörzsölhette kezeit. Győzött!

Ágoston emberi milyenségét, szellemi meggyőződését talán legjobban az Ír származású Pelagius (kb. 360-430) atyával folytatott vitában tudnánk felmérni és amiből láthatjuk: Ágoston nem volt olyan magasan erkölcsisége 'kattankóró' létráján.

'A bűn szabad akaratból megtervezve, megfontolva lép fel az ember tettei által, és ezért nem lehet örökölhető. Azaz, megfontolt tudatos bűnösség nélkül nincs is bűn, mert a bűn csakis az ember direkt hozzájárulásával lehetséges.' - Vallotta Pelagius … evvel szemben Ágoston azt hirdette, hogy Ádám-Éva óta mind bűnösök vagyunk, és Ádám bűne öröklődő, mindenkire érvényes még a csecsemőkre is.

'Áteredő bűn nincs, isteni kegyelem nélkül is képes lehet az egyén az üdvösséget megkapni: elégséges a szabad akarata helyes felhasználása e cél elérése érdekében. A kegyelem már eleve megvan az emberben, mely kimutatkozik a szépre, jóra törekvő belső hajlandóságban.' - vallotta Pelagius … evvel szemben Ágoston azt hirdette az ember a szabadakarati jogosultságát, elvesztette amikor Ádám bűnbe esett és nincs joga választania a kegyelem belső megélésében. A megváltás szigorúan csak Isten kezében van, az ő kegyelme által lehetséges; az egyén azt képtelen befolyásolni a saját döntései által. Isten válassza ki – előre elrendeli - azon keveseket akik méltóak a kegyelmére és megváltására, a többiek pedig már eleve örök kárhozatra ítéltettek. (predestináció) Arra a kérdésre, mi az isteni kiválasztás oka, rendje, mitől függ ez az isteni előrendelés, Ágoston csak elégtelenül buta választ adott: „Isten a titokzatos, számunkra felfoghatatlan isteni bölcsesség alapján teszi” - mi, a korlátolt agyunkkal ezt sosem fogjuk megérteni. Erre a kiválasztó és ezáltal kirekesztő kegyelmi rendszerére méltán érdemelte ki a 'doctor gratiae' – 'kegyelem tudósa' címet.

'Mivel Ádám bűnbeesése után az emberi természet sértetlen maradt, ezért a gyermekek is mentesek minden bűntől és így nem kerülhetnek kárhozatra.' - vallotta Pelagius … evvel szemben Ágoston azt hirdette: a megkereszteletlenül meghalt gyermekek a kárhozatra kerülnek, mert azok már az anyaméhben bűnösök voltak.

Pelagiusszal folytatott vitája végül is úgy dőlt el, hogy Ágoston cimborája – a dúsgazdag, Alypus, Thagaste (ma Algéria) püspöke, 80 Numídiai paripát adományozott a birodalmi udvarnak, minek eredményeképpen a ravennai császári helytartó 418-ban kitiltotta Rómából a Peligánusokat és üldözésüket elrendelte. Ezenfelül Ágoston és bandája fenyegetéssel gyakorolt nyomást Zosimus pápára, akinek korábban hiába volt jó véleménye Pelagiusról, mert utána a nyomásnak köszönhetően, mégsem jelentett gondot számára Pelagius kiátkozása, de az is lehet, hogy a fenyegetések mellett az ő udvartartása is meglett vesztegetve. Megint Ágoston győzött.

Lehet émelyegni Ágoston nagyszerűen megírt okosságain; hit által megtisztított értelemszükségességről az Istenkeresés és az igazság megismerésében, meg a boldogság megszerzésének kérdésében, de ha korrektek akarunk lenni, akkor meg kell vizsgálnunk a szentséges atya szentségtelen oldalát is.

Erkölcstelen módon felállította a 'Cognite Intrare' - bejövésre (megtérítésre) kényszerítés – elvrendszerét, mely elméletet később (Ágoston csuhás utódai) folyamatosan hasznosítottak a középkorban, hogy alátámasszák a mindennapi brutális erőszakosságuk alkalmazásának helyességét. A másképp gondolkodók 'bejövésére/megtérésére' tett jámbor igyekezet sokszor eredményezett elnyomást, kínzást, vagy halált, és mindez Ágoston szellemében: reá hivatkozva történt.

Az erőszak alkalmazásra példaként hozta fel, Lukács: „ … és kényszeríts bejőni mindenkit, hogy megteljék az én házam.” (14: 23) – versét.

Nem győzte hangsúlyozni az erőszak alkalmazás nélkülözhetetlen szükségességét. Ha nem is mondta ki nyíltan, de burkoltan mindig kérte a hatóság fegyveres erejének igénybevételét, - mert anélkül az emberek nem hajlanak a kereszténységre - de természetesen mindez az ő hasznukra történik, eltévelyedett pogány lelkük megmentése érdekében.

„Baráttól kapott sebek elviselhetőbbek, mint az ellenség csókjai. Szeretni fájó markánssággal, kemény könyörtelenséggel, még mindig jobb mint gyengéden félrevezetten, becsapva élni.” Ilyen alantason ravasz szövegekkel készítette elő a talajt a későbbi még türelmetlenebb keresztény vezetés számára a hatalom megerősítése érdekében, illetve megrakta a későbbi máglyák elméleti alapjait.

„Az embert egyedül Isten képes boldoggá tenni” - vallotta Ágoston. Természeten a boldoggá tevő ortodox-keresztény Isten nem más mint az öreg bosszúálló zsidó isten, aki saját fiát is feláldozta boldogságában, és akik nem ebben hisznek, azoknak a boldogság kizáratott. Etikája világos önvallomása: „Félelem tölt el engem is, és titeket is félelemmel töltelek meg.” Nem csodálkozhatunk, ha a sötét középkor ideológiája Ágostonból  táplálkozott – volt miből. Ágoston keresztény filozófiája, - ami inkább dogmatikus ideológia - mélyen befolyásolta a középkor bárdolatlanul erőszakos egyházvezetőit koruk olyanná alakításában, mint amilyenné az kikerekedett. Mikor megdöbbenve olvassuk, hogy ezek mit műveltek évszázadokon keresztül az emberiséggel, akkor gondoljunk Ágoston csalárdul egysíkú filozófiájára, kirekesztő erkölcsrendszerére, mely azt elősegítette, szentségesítette. Kenetteljesség áhítatosságába burkolt brutalitásával precedenciát állított fel, melyre későbbi kegyetlenkedő egyházi vezetők mint szentséges példamutató cselekedetre tudtak volt hivatkozni saját aljasságaik igazolására.

Ágoston senkitől nem tűrt el bírálatot, - ha tehette - még jelentéktelen megmukkanásokra is szigorú visszavágással válaszolt, mint pl. mikor menekülésre kényszerítette Echlanum püspökét, Julianust, mert az nem értett egyet vele az 'áteredő bűn' teológiai értelmetlenségében.

Miközben égtek a régi pogány könyvek, az öreg pergament tekercsek, Ágoston győzedelmesen kijelentette: „Minden írott anyagot vissza kell utasítani kivéve a szentírás igazságát, mert annak igazsága hatalmasabb minden emberi tudásnál.”

Tagadta a világmindenség végtelenségét, örökkévalóságát, nem volt hajlandó figyelemben venni a pogány kultúra tudományos eredményeit és így nem csodálkozhatunk, hogy buta felfuvalkodott fanatizmusában kinyilatkozta: „földünk lapos és körülötte forognak az égitestek.” Ezt az elméletet a hasonszőrű ortodoxok boldogan elfogadták, majd doktrína lett belőle, melyet több mint ezer évig foggal-körömmel védtek. Hiába hangoztatta platóni hatásnak köszönhetően Ágoston az emberi megismerésnek három fokát, - érzékelés, tudomány, bölcsesség – mert nála a 'tudomány' nem matematikát, fizikát, stb. jelentett, hanem szigorúan csak az ortodoxok vallástudományát. Nálánál okosabb tudósokról irigyen így nyilatkozik: „Jó keresztények óvatosak legyenek a matematikusokkal és minden  más tanítóval, kik üres dolgokat hirdetnek. A veszély már régóta valóságos, hogy a matematikusok szövetséget kötöttek az ördöggel az ember lelke elhomályosítására, és az ember pokolhoz láncolásában.” (De Genesi ad Litteram) Hogy mennyit kell tudni egy kereszténynek? „A keresztényeknek elég csak annyit tudniuk a világ dolgairól, hogy azok legyenek bármik is, a mennyben vagy a földön létezők, láthatóak vagy láthatatlanok, azok nem mások mint a Teremtő jóságos megnyilvánulásai.” (Enchiridion, 3, 9) Ilyen majdnem szépen hangzó zsargonnal adta tudtára mindenkinek; megváltozott a világ, nincs többé szükség a tudományokra. De különben nem is tartotta a pogány tudósok alkotásait többre a semminél: „hasznosítható tudást szinte alig találni a pogányok könyveiben, a mi szentírásunk bölcsességével azokat összehasonlítani lehetetlenség.” (De Doctrina Christiana) És ami hasznos és igaz tudás mégis előfordul a pogányoknál, az sem a szentlélek által sugalmazott, hanem a zsidóktól lett eltanulva, lekopírozva. Ágoston negyedik könyve (De Doctrina Cristiana), II.-28 fejezetében azt óhajtja bizonygatni, hogy Plató Egyiptomba látogatott, mikor Jeremiás ott volt, és akkor „megismerte a 'mi' vallásirodalmunkat, minek segítségével taníthatta és leírhatta azokat a dolgokat, melyekért olyan nagy megbecsülés övezi.” Végeredményben Ágoston azt füllenti – figyelmen kívül hagyva a kronológiai abszurditást –, hogy Plató a zsidóktól (Jeremiástól) tanult el minden bölcsességet, sőt Püthagorasz is csak a zsidók által volt képes maradandót alkotni. Kicsit lejjebb, a már a tőle megszokott erőszakossággal útmutatást nyújt a pogány filozófia, gondolkodás eredményei, vívmányai kisajátítására: „Továbbá, akiket filozófusoknak neveznek, de különösen a Platonisták, ha megfogalmaztak is olyan igazságot, hittételt, amit a mi hitünkkel összeegyeztethetünk, attól el nem fordulhatunk, hanem a saját hasznunkra kisajátíthatjuk ezeket a bölcsességeket – elvehetjük azoktól –, akik jogtalanul tarják maguknál.” (II.-40)

Fontosnak tartotta az állam alárendelését az egyháznak, mert az csakis az egyház által lehet jó és igazságos. Néhány generációval később ez tökéletesen sikerült is és az igazság, meg a jó helyett, borzalom és terror nyomorította az emberek-testét lelkét.

Ágoston sikeres ember volt, elérte célját: a hívek szívébe beültette a félelmet, szorongást, elméjükbe a bűntudatot, lelküket megzavarva az elrendeltetett bűnnel kapcsolatos fogalmakkal; személyes bűn, bűnösök bűne, ösztönös testi vágy általi bűn, örökölt bűn, stb. A kárhozat, az ember természetének romlottsága, kilátástalan életének gyarlósága és más negatív fogalom, dolog ismételgetése mind az ember lelkének lenyomását, elbizonytalanodását óhajtotta érvényesíteni. Célja elérésében fontos volt számára az embertársai tudatába belesulykolni a zavaró, félelmet keltő rossz érzéseket, hogy aztán ő, meg a többi csuhás 'kihúzhassa', megmenthesse a bűnös, hitetlen, kárhozatra ítélt egyéneket a rájuk váró borzalmas büntetéstől. Ebben rejlik Ágoston nagysága; először megtörni a pogány/eretnek lelket, megtaposni szellemiségét majd utána az ortodox ideológia szerint a 'jóra', az 'igaz útra' vezetni a kétes megmentés még kétesebb garantálása nélkül.

A cikkhez felhasznált irodalom: Kenneth Humphreys, 'Jesus Never Existed' - John Jackson, 'Jesus Christ Son of God' - Walter Nigg, 'Heretics' - Helen Ellerbe, 'The Dark Side of Christian History' - Elain Pagels, 'Adam and Eve and the Serpent' - Thomas Doanne, 'Bible Myths' - Joseph McCabe, 'Europe Decays'.

Calamában az V. század legelején a keresztény-donatista Crispinus püspök alatt, még mindig gazdag és szabad élet virágzott, követve azt a több évszázados tradíciót, ami türelemmel és kölcsönös tisztelettel segítette az ősi város polgárait a harmonikus együttélésben. Az idillikus állapot mindaddig fennállt, míg Ágoston oda nem küldte egyik bandatagját, Possidiust, hogy szerezze meg  a hatalmat. Possidius első lépésként szerényen egy kolostort alapított, hogy legyen hol elszállásolni az igaz hit harcosait, azokat a szerzeteseket, akik Ágoston szárnyai alól röppentek oda. 
Possidius miután helyzetét egyre erősebbnek érezte a folyamatosan érkező új ortodoxok jelenléte által, lassan megkezdte az áskálódást, a kötözködést a békeszerető Crispinussal. Azonban a tiszta életű, idős donatista püspökbe nagyon nehéz volt belekötni, így Possidius kitalálta azt a vádat, hogy az öreg püspök megbízásából annak egyik presbitere meg akarta őt ölni. Koholt bizonyítékok alapján Crispinust és presbiterét, feljelentette a világi és egyházi hatóságoknál, volt bőven pénzük, ezáltal hamis tanúkat is könnyedén produkáltak. Ágoston szilárd hátterére támaszkodva mesterien kavarta a kalamajkát. Évekig húzódott a harc, míg 405 körül Possidius és bandája sikeresen megkaparintotta a hatalmat: győztek. Idővel munkájuk "eredményeként" a város életében kezdett minden megváltozni, egyre jobban háttérbe szorultak a pogányok, gnosztikusok, donatisták és a zsidók. Az ortodoxok egyre nagyobb nyomást gyakoroltak a másképp gondolkodókra, rendszeressé vált megalázásuk, és a város irányításából is kiszorították őket: megszűnt a korábbi békés harmónia. A polgárok, és a régi nagy családok sarjai elkeseredetten nézték, hogy mit művelnek városukkal az idegen senkiházi, primitív szerzetesek. Tűrtek és nyeltek addig, míg egyszer csak betelt a pohár, 408-ban a város lakossága fellázadt és megtámadták az őket sanyargató ortodox bandákat. Possidiusnak nagy szerencséje volt, (igaz éppen csak, de mégis) el tudta hordani irháját, - akarom mondani – csuháját. 
A lázadás után, Possidius és Ágoston azonnal rohantak a császári hatóságokhoz; szaggatták csuháikat, tépték a szakállukat. Elégtételt, példás megtorlást követeltek, vért akartak látni, amit meg is kaptak és a 'rendcsinálás' halálos áldozatai, a megkínzottak szenvedései mind Ágoston és Possidus lelkén száradnak. Ha másért nem is, de ezért már mindketten megérdemelték, hogy a katolikus egyház szentté avassa őket. 
Ezen események után egy évvel, 409-ben Possidius episzkopális küldöttséget vezetett Rómába, melynek egyetlen célja volt a császári udvart a még mindig életben maradt donatisták ellen fordítani, olyan rendeletek kicsikarásával, melyek megkönnyíthetik azok teljes likvidálását. 
Possidius 416-ban, ott asszisztál Ágoston mellett a Milevumi zsinaton, ahol 59 Észak-afrikai püspökkel aláírattak egy határozatot, melyben erős, határozott fellépések megtételére szólították fel I. Incze pápát a peligiánusokkal szemben.
Egészen 429-ig élvezte teljes gondtalanságban a hatalommal való visszaélést "gyönyörűségét" Possidius, míg meg nem jelent a legendás vandál király, Geiserik, aki abban az évben Bonifacius hívására átkelt népével Észak-Afrikába. Geiserik maga is keresztény volt, - ariánus - és nem igaz az, hogy barbár módon üldözte a más vallásúakat. Pont az ellenkezője a valóság: teljes vallásszabadságot biztosított a katolikusoknak, azonban a fanatikus bajkeverőket rühellte, és így Possidiusnak két dékánja kíséretében menekülnie kellett szeretett városából. Geiserik elűzte Karthágó bajkeverő ortodox püspökét, Quodvultdeust is, de Ágostonnak is 'szerencséje' volt, hogy Hippo városa ostroma alatt meghalt, mert ha életben maradt volna - át kellett volna élnie megalázó bukását -, mert Geiserik biztosan elzavarta volna őt is a fenébe.
Possidiusról menekülése utáni korszakáról nem maradt fenn sok adat, egy helyen említik, (aquitaniai Prosper, Cronica) miszerint 437-ben még életben volt. Biztos haláláig bánta, hogy a vandálok megfosztották kényelmes basáskodó, zsarnokosdó hajlamai kiélését biztosító kiskirályságától.
 

                                         A keresztény piktográfia szent Porphüriosz gázai püspököt (395-420) jóságos bácsinak ábrázolja, aki a bal kezében a szentírást tartja a jobbal pedig áldást oszt. Mi sem áll messzebb ettől a banditától! Életéről a legtöbb adat dékánja, Márk elfogult könyvéből (Vita Porphyrii) maradt ránk.
Gáza ősi pogány lakossága évszázadokon keresztül jogos óvatossággal és féltő elővigyázatossággal viszonyult a kereszténységhez, és szinte osztatlanul visszautasította annak tanait. Az V. század legelején még mindig nyolc pogány templom működik a városban, és jómódú polgárai hálásak voltak a régi istenek oltalmazó gondviseléséért. Ebben az időben még mindig csupán néhány száz keresztény élt Gázában, és egyetlen jelentéktelen templomukat is a városfalán kívül kellett felépíteniük, mert a gázai polgárok nem bíztak meg bennük. Minden  okuk megvolt a bizalmatlanságra, ezért mikor az új püspök, Porphüriosz megérkezett Gázára, a pogányok előre megsejtve a rosszat, látóként nyilatkozták ki: „Porphüriosz jövetele szerencsétlenséget hoz városunkra.”(Vita 19-20)

A Gázában talált állapot elkeserítette a püspököt, hiszen alig volt keresztény, és azok szinte egyáltalán nem fizettek egyházadót, továbbá, ami a legelkeserítőbb lehetett az új püspök számára: az ortodox keresztény hívők hitélete semmisnek számított a pogány vallások árnyékában. A helyzet megváltoztatásáért először a környéken fellelhető semmirekellők alakokból, az aljanépből maga köré toborzott egy szerzetesbandát, akikre már lehetett hivatkozni, és akikért már lehetett nyíltan harcolni, hatósági támogatást követelni számukra. De a pénz csak nem akart jönni, Gáza népe pedig félelemmel vegyes borzongással szemlélte a piszkos, ápolatlan, mindig éhes szürke csuhás szerzeteseket.

Porphüriosz 400-ban a jobbkezének számító Márk diakónust a konstantinápolyi udvarba küldte egy különleges felhatalmazás kieszközléséért, ami szabad kezet adott volna neki a pogányság szétverésére, kirablására. Ám a kieszközölt császári rendelet, csupán a pogány templomok, szenthelyek bezárását rendelte el, valamint a pogány ceremóniák betiltását írta elő, ami édeskevésnek bizonyult a csalódott Porphüriosznak, mert attól az ingyenélő szerzetesbanda még nem tudott jóllakni. A démoni tulajdonságokkal megáldott Porphüriosz 401-402 telén már személyesen utazott Bizáncba, és útközben maga mellé vette Palesztina püspökét, akinek egyházmegyéjében szintén jelentéktelen volt a keresztény hívők száma, és kincstára ugyanolyan üres pangott, mint Porphürioszé. Ezek ketten először nem a császárhoz mentek, hanem a fanatikus Eudoxia császárnéhoz fordultak, aki természetesen kihízelegte számukra Arkadiosz császártól az óhajtott ediktumot. A császári felhatalmazás elnyerése után teljes volt a siker; Porphüriosz megkapta a várva várt engedélyt a rombolásra, szabad rablásra és mellé még ráadásnak, - segítőtársként - a fosztogatásban már máshol is jeleskedő Maternus Cynegiust. A pribék minőségben tetszelgő Cynegiust (Künégiosz) bízták meg a tisztogatások felügyeletével, ill. a fosztogató, gyújtogató papi, szerzetesi bandák fegyveres védelmével. Gáza és Palesztina területén nyolc Aphrodité templomot és több tucat más szentélyt, (Apolló, Persephone) romboltak le, és fosztottak ki. De ha még csak ezt csinálták volna! A koncra éhes felfegyverzett keresztény szerzetesbandák botokkal, láncokkal a kezükben járták a helységeket, házról-házra raboltak, loptak, összezúzták a házakban talált szobrokat, domborműveket, minden könyvet, papirusztekercset, levelet elégettek. Aki ellenállt azt legyilkolták. Szent Porphüriosz mindig az élen járt, hátán zsákkal, amiben az elrabolt aranytárgyakat, pénzeket gyűjtötte. És ezt a haramiát is szenté avatta a katolikus egyház. Így, és csakis így terjedt el a zsidó isten, meg a fia vallása Gázában, és Palesztina nagy részén, vérrel-vassal, haramiákkal az élen formálódott tovább történelme.

„Maternus Cynegius ezer katonát küldött Apameusba, (Nyugat-Szíria) Marcellus püspök kérésére, a helyi Zeusz-templom lerombolására. Majd még abban az évben (386) Cynegius leromboltatta Sin holdisten citadella-templomát Carrhaeben, mint ahogy rátámadt Allat-Athéné templomára is Palmyrában.” (Alexandre Gryf, 'Pogányüldözés 312-365)

Kavafis görög költő így próbálta versbe szedni a keresztények tombolását: „a csodálatos Künégiosz is csatlakozott hozzá (Porphürioszhoz) keresztény csapataival.” (…) „rájuk uszították a katonákat, akik bottal, bunkóval, vesszővel megfenyítették, ütötték-verték (véresre vagy halálra), a földön fetrengőket, s megrugdosták a rebelliskedőket, a szemtelen, rohadt pogány állampolgárokat. A keresztények mindeközben lelkesen allelujázva köszöntötték a császárt meg a hatóságokat …” Voltak, akiknek sikerült elmenekülni: „A csodálatos Künégiosz először is lefoglalta a menekültek házait, elkobozta vagyonukat, marháikat, minden ingóságukat, majd magához idézte a vétkes város lakóit, s fölmutatta a pecsétes császári körlevelet, amelyben azt parancsolták, hogy sürgősen mindenütt le kell rombolni s föl kell gyújtani valamennyi pogány szobrot, kőoltárt és gyalázatos templomot.

Így csak a gyűlölködő mózesi szemléletet átvevő keresztények voltak képesek viselkedni:„Végre rombolhattak, végre nyugodtan ráronthattak szentélyekre, bálványokra, s a lakóházakban is még számtalan szobor volt …” (…) „lerohanták, megszállották Héliosz, Aphrodité, Apollón, Koré, Hekaté, Tükhé és a Krétai Zeusz buja bálványokkal teletömött templomait. Mind a hetet lerombolták, fölgyújtották, kifosztották: széthordták a kincseket s a szertartási tárgyakat.” (Kovács András Ferenc fordítása)

Így és csak is így terjedt a kereszténység mindenfelé évszázadokon keresztül, korábban soha nem látott brutális térítés segítségével, mi nélkül Jehova és fia sosem győzedelmeskedett volna.

Kevéske kritikus kortársi feljegyzés maradt ránk ebből a korból a keresztényeket illetően: a fentiekből láthattuk miért, ám mégis közölnék egyet a tisztábban látás kedvéért. Szardiszi Eunapis (kb. 400 körül) történész, híres rétor, 'Szofisták Élete' című szerzeményében úgy írja le a keresztény papokat: „Emberekre hasonlítanak, de úgy élnek mint a disznók” ... „Mindenki aki fekete csuhát hord, kegyetlen zsarnoki hatalommal bír ...”

Egy ilyen fekete csuhás atya volt, a két generációval később erőszakoskodó Shenute. A felső-egyiptomi, Atripe melletti Fehér Monostor apátja, Shenute (kb. 360-450), Porphürioszhoz hasonlóan gonoszlelkü, erőszakos pap volt, aki háborút folytatott a más vallású emberek ellen, szentélyeiket lerombolta, kegyhelyeiket meggyalázta, és jó keresztény módjára könyveket égetett.(Még belegondolni is félelmetes, micsoda pótolhatatlan kultúrkincs semmisült meg a Shenuthe-féle papok pusztításában.) Nagybátyja, Pjol apát, 385-ben bekövetkezett halála után megörökölte a monostor vezetését és az 'apát' rangját. Shenute aktív támogatója és jó barátja volt a másik türelmetlen fanatikus főpapnak, Alexandria püspökének, Kürillosznak (Cyrill), együtt utaztak a 431-ben Efezusban tartott zsinatra, ahol mindketten harcba szállhattak (marakodhattak) krisztusi elképzeléseik igazáért. Alexandre Gryf így ír Shenutról: „Nyíltan hangot adott a keresztények örömének, hogy szentélyeket és szobrokat rombolhatnak, vagy nekitámadt a „helléneknek”, hol a magatartásuk, hol a doktrínájuk miatt. Shenute rossz hírét költötte a régi kultuszoknak és szolgálóinak, különösen „Pán bálványimádó papjainak”, akik elősegítették a Nílus áradását (De Idolis Pneueit II, 47). Nekitámadt a panopoliszi Kronosz templomának is, aki az egyiptomi Petbe isten hellenizált változata volt” (Pogányüldözés 312-565)”                   

Joannész Khrüszosztomosz (kb. 350-407) atya szintén előkelő helyet foglal el a keresztény történelem szentatyái között és - többek között - az ortodox tanfejlődést elősegítő munkássága is erre a szerepre jogosítsa. Már maga a neve jelentése: khrüszosztomosz, 'aranyszájú' jelzi kiemelt szerepének dicsőségét. Tényleg megérdemli, hogy mi is megemlékezzünk néhány mondatban Aranyszájú szent Jánosról.
Élete részletes bemutatásától eltekintve, 398-ban éri el karrierje csúcsát, mikor is Arkadiosz császár beleülteti a konstantinápolyi püspöki székbe, ami majdnem felért egy társuralkodói tisztséggel. A császári udvarra gyakorolt kártékony hatását hamarosan sokfelé kezdték megismerni. Hatalmi helyzetét kihasználva biztosította Arkadiosz pogány ellenes rendeleteinek egymásutániságát, már a püspöki szék elfoglalása után egy évre, július 13-án kiadott ediktumban megjelent a császári könyörtelenség: elpusztítani, lerombolni a tartományok vidéki pogány templomait, szentélyeit. Évekkel később hatalma tetőfokán, 403-ban aktívan segítette a 'szürke csuhások' bandáinak Palesztinában történő fosztogatásait, rombolásait. Khrüszosztomosz volt a kezdeményezője a híres efezusi Artemisz templom lerombolásának is, a bontáshoz szükséges költségeket a 'saját' zsebéből állta. 
Khrüszosztomoszt krónikus gyomorbetegség kínozta, ami állandóan elrontotta hangulatát, megmérgesítette kedélyét. Talán ennek köszönhetően sértett meg nagyon sok püspöktársát, elöljárót, nemest, befolyásos dámát, - ami még nem lett volna nagy baj – de többször megbántotta Eudoxia császárnőt is, aki meg is utálta ezért főpapját. Alaposan összeveszett egy másik fanatikus félművelt főpappal Theophilosz pátriárkával, aki Khrüszosztomoszt a 'világosság angyalának köntösében bújtatott sátánnak' nevezte. Ő meg válaszképp szép keresztény zsargont használva 'őrjöngő Herodiásnak' nevezte Theophilosz, aki az ő fejét akarja a tálcán látni. 
Hiába tartott ékesszóló prédikációkat már jóval Konstantinápolyba érkezését megelőzően, türelmetlen gyűlölete mindig felszínre tört.
Antiokban, 390-ben Khrüszosztomosz így prédikált egyházának női egyenjogúsága érdekében: „Falakat kellene építeni a templomban a nők különválasztására, mert az előttünk lévő atyák is fontosnak tartották, hogy titeket deszkafalakkal elkerítsenek és benneteket ilyen elkerített részbe parancsoljanak. De most mindenkitől úgy hallom, erre nincs szükség, mert Krisztusban nincs nő meg férfi. Ám a helyzet most pont ennek az ellenkezője. A nők a kuplerájok szokásaival hivalkodnak, míg a férfiak nem jobbak a gerjedt csődöröknél.” (Lane-Fox)
A zsidókról így ír: „Sajnálatra méltó nyomorult zsidók … Elérkezett az idő, hogy tudassam: a zsinagógákban démonok tanyáznak, de nem csak magában az épületben, de a zsidók lelkében is. Ezért történt, hogy isteni szolgálatra a zsidók alkalmatlanná váltak, de a lemészárolásra pont kiérdemelten megfeleltek.” (Zsidók ellen, I. Homília)
A rabszolgák helyét nagyon világosan szabja meg: „A rabszolga tudja hol a helye, engedelmeskednie urának, miáltal engedelmeskedik az Istennek is.” Mint minden félművelt ortodox atya Khrüszosztomosz is hadilábon állt a világi tudományokkal, hirdette: „világi tudástól tisztítsd meg elmédet.” Nem lehet csodálkozni, ha a nagy matematikusról, Püthagoraszról így ír: „Püthagorasz tízezerféle boszorkányságot gyakorolt, de csak a bolondokat tudta megtéveszteni. Azonban az embereket hasznos dolgokra tanítani képtelen volt.” 
Teljesen mindegy hány száz Homíliát írt, az is mindegy milyen óriási tekintélyt szerzett magának a későbbi évszázadok folyamán: a lényeg, hogy aktív részese volt egy sötét, kegyetlen pusztításnak, amit támogatott, amit helyeselt. A jámbor hazudozást, félrevezetést – más korai atyák példáját követve – ő is megengedettnek tekinti. Hamis módon az olyan gyógyító orvosokra hivatkozik, akik a gyógyulás elősegítéséért sokszor becsapják betegeiket. Az orvosokhoz hasonlóan a keresztény vezetőknek is joguk van félrevezetni, és a szentséges hazudozást hasznos és áldásos gyakorlatként óhajtja elfogadtatni: „Megtudod e érteni a valótlanság előnyét? Mert nagy értéke van a megcsalatásnak, azzal a feltétellel, ha nem ártalmas, gonosz szándékkal használják, és akkor ezt valójában nem is hívhatjuk valótlanságnak, hanem egyfajta hasznos irányításnak, hozzáértő elmésségnek, mely megoldást képes találni ott, ahol az erőforrások szegényesek. Sokszor szükségszerű a félrevezetés eszközének alkalmazása, hogy az másoknak a legnagyobb hasznára lehessen. Ellenben, aki az egyenes tisztességet választja, az a másiknak sokszor többet árt, mintha félrevezette volna.” Értekezés a papságról c. műve I. könyvében még tovább fejtegeti, hogy a rászedés, becsapás nem csak háborúban az ellenség ellen lehet alkalmazni, hanem békében is a legdrágább baráttal szemben is megengedett. Ez a szándékos félrevezetés természetesen nem kerülte el a független kutatók figyelmét: „A keresztény atyák hitbéli szükségnek érezték a félrevezetés és csalás gyakorlását. A leghíresebb és a legistenfélőbb közül majdnem mind meg volt fertőzve a hamisításgyártásának pestisével.” (Johann Lorenz Mosheim) „Jámbor csalás, félrevezetés elismert és elfogadott gyakorlat volt a korai atyák munkásságában.” (Henry Hart Milman) „Semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy nagyszámú kora-keresztény könyv kizárólag a szándékos félrevezetés céljából íródott.” (Dr.John Allen Giles) „Hatalmas, légből kapott, kétségbe vonható irodalmi művek halmaza lett megteremtve, a korai keresztény dogmák alátámasztására.” (Dr. Robertson Smith)

Az ő idejében és környezetében egy olyan jelenség nyert egyre nagyobb teret, amire korábban még nem volt példa. Egy dühödten elkeseredett vallási meggyőződéstől fűtött kampányt láthatunk, - olyat - amit még eddig nem élt át emberiségünk. Korábban is voltak templomrombolások, vallásüldözések, de ilyen méretű, a társadalom minden intézményét, lakossága minden rétegét érintő, az ember szabadságába, belső lelki életében így beleavatkozó szisztematikus kártevés: példátlan volt a történelemben. 
A tömegek az V. században még mindig nem özönlöttek a keresztény templomokba, főleg az értelmiségi réteg, arisztokrata családok, iskolázott közhivatalnokok még mindig nem akarták elfogadni az új ruhába öltöztetett régi pogány megváltót, a keresztény Jézust. Vérrel, vassal, tűzzel kellett ezért pusztítani a régi hitvilágok minden megnyilvánulását, emlékét.
Amikor turistaként csodáljuk az antik világ pogány templomainak, szentélyeinek romjait, akkor az idegenvezetők elfelejtik megemlíteni, hogy azokat nem az idő vasfoga romosította, mert bizony szilárdan gránitból, faragott bazaltkövekből voltak azok megépítve ...  hanem nagy részüket vallási őrületben tobzódó keresztény bandák rombolták le, megfosztva emberiségünket számtalan kulturális örökségétől.

Ki ne hallott volna a híres szent keresztény lovagról, ki ne ismerné fényes történetét? Ő az Anglikán és a Keleti-Ortodox Egyház legnagyobb tiszteletben tartott szentje, patrónusa több tucat országnak, városnak. A keresztények történelme szerint, Kappadókiából származott, keresztény szülőktől. Diocletianus császár alatt mint magas rangú katonatiszt szolgált a hadseregben, ahol fényes jövő várt reá. Ám amikor a császár a keresztényeket üldözni kezdte, lemondott hivataláról és a császár ellen fordult. Később börtönbe vettették, hite miatt megkínozták, majd 303-ban kivégezték. Ezt a mesét semmilyen kortárs feljegyzéssel, életrajzi leírással nem lehet alátámasztani. Ez azért is furcsa, mert a IV. sz. elejéről van szó, és ebből az időből, – ha még másolásos formában is – de rengeteg birodalmi, egyházi, közéleti eseményeket ismertető feljegyzésünk van, azonban Györgyöt majd száz évig soha, senki nem említi. Szent Jeromos 'mártír katalógusából' éppen úgy hiányzik neve említése, mint a 'Szíriai Breviáriumból'. Az első biztos írott értesülésünk az V. sz. végén keletkezett 'Acta Sanctorum' pergamenben található. Ugyanebből az időből rendelkezünk még két feljegyzéssel Györggyel kapcsolatban: 494-ben Gelasius pápa szenté avatja, és a 495-ben Gelasius pápa által kibocsájtott dekrétumban (De Libris Recipiendis), a pápa írja, hogy György cselekedeteiről már korábban is léteztek bizonyos apokrif feljegyzések. Ugyan ez a pápa, Gelasius 496-ban egy korábban összeállított szórakoztató szentolvasmányt, az 'Acta Sancta Gregorii' nevű szerzeményt indexre tette, betiltotta. (Főleg azért, mert az ariánus szerzemény volt.)

Ha leszámítjuk a kozmológia mítoszvilágából származó hős legenda alakokat, akkor a történelmünket jó néhányszor befolyásoló, formáló legenda hagyományokban azt láthatjuk, hogy a legtöbb mesealak mögött majdnem mindig igazi történelmi személy áll. Mivel szent György alakja eredetileg  nem kötödik kozmológiához, nem égi-kép szimbólum, így megpróbálhatjuk kideríteni, ki is volt az a történelmi figura, aki elindította György történelmesített legendáját, és próbáljuk ugyanakkor szintén megvizsgálni, hogy hogyan is állt össze György legendás szentsége. Meghatározhatatlan háttérből a IV. sz. végéről, V. sz. elejéről már ismerni Etióp, Szír, és Kopt legendatöredékeket, melyek hasonlítanak Györgyre, de pl. a kopt nyelven fennmaradt legendaváltozat a főhőst egyszerre azonosítja; Kappadókia kormányzójával, Lűdda hercegével, és arimetheai Józseffel. Ezek a feljegyzések mind ariánus legenda töredékek és konkrét történelmi személyekre nem utalnak. Mitológusok rámutatnak mint őseredet lehetőségre a gazdag görög hagyományokra pl.; Zeusz – Tifon, (Tüphon) Perszeusz – Gorgó/medusza, ám ezen nyomok, még ha igazak is, halványságuk miatt érdektelennek tekinthetők.

Szent György mögött álló történelmi személy közel sem hősies és ami keveset tudunk róla az inkább szégyenletes mint dicsőséges, amiért a keresztény történetírás valós személyét  letagadja, és a reá vonatkozó utalást hamisnak mondja. Az igazi Gregoriosz Kilikia (Cilicia) tartományában, Epiphanéban született: „Úgy tudni, hogy a Kilikiai (Cilicia) Epiphanéban, egy kallózó műhelyben látta meg a napvilágot és zavartalanul, teljes biztonságban fejlődhetett ki egy másokat tönkretevő kártékony lénnyé. Tehetségtelensége ellenére és az általános közjó ellenében Alexandria püspökévé választották.” (Ammianus Marcellinus, 11:4), a kappadókiai melléknevet valószínűleg szülei származáshelyének köszönheti. Családja kallózással, ványolással foglalkozott, és ő is mint, betanított munkás évekig ott szorgoskodott szülei műhelyében, de a gyors észjárású Gregoriosznak ez a fajta munka megalázó és alantas volt. De hamarosan rámosolyog a szerencse és sikerült neki a katonaságnál egy jól jövedelmező beszállító üzletet megszereznie. Disznóhússal, füstölt szalonnával látta el a tartomány helyőrségeit, ám nem tudott ellenállni a pénz kapzsi szeretetének és nemsokára tisztességtelen úton próbálta magát megtollasítani. Egy idő múlva gátlástalanságának köszönhetően a sorozatos hivatali sikkasztására, lopására fény derült és iszkolnia kellett a tartományból. Nazianzi szent Gergely (Gregory Nazienzen), Athanasziosz halálára írt 21. orációja ('Orat.' XXI.), 16. fejezetében írja: „Ekkor lépett fel, Cappadocia pereméről származó szörnyeteg, alacsony származásból alantas értelemmel bíró, aki nem tiszta vérből származott, mert egy korcs lény volt csupán (…) ügyesen belopta magát a közéletbe, ahol sikerült egy alacsonyrendű hivatalt megkaparintania, melyben disznóhúst szállított a katonaságnak, majd pénzsóvársága rávitte a lopásra, a rábízott javak megdézsmálására. Menekülni volt kénytelen és országról országra vándorolt, olyan volt, mint az Egyiptomból jövő pestis, mikor elérte Alexandriát …” Így került el Palesztinába először, Lüdda városába, ahol gazdag lehetőséget fedezett fel a számára alig ismert kereszténységen belüli civakodásban. Lüdda ebben az időben amolyan fanatikus ariánus központ volt, mely tökéletesen kiszolgálta azokat a gazdasági/kereskedelmi csoportokat, akiket a katolikus területekről kiszorítottak az ottani maffia által. Lüddában, megtelepedése után több jómódú ariánus keresztény elöljáróval szoros kapcsolatot kötött, kihasználta naívságukat, és azok anyagi támogatásával, mint magas rangú személyiség, világi szószólója lett az ottani gyülekezeteknek. Abban az időben a közeli Alexandriában egy katolikus püspök, Athanasziosz trónolt, akinek – mint minden kortárs keresztény vezetőnek – sok ellensége volt. Az egyiptomi ariánus vezetők is felfigyeltek az új lüddai 'tehetségre' és amikor Anthanasziosz püspököt száműzték a hatóságok 359-ben, akkor előkapták a lüddai harcost és beültették az alexandriai püspöki székbe. Akkor a cserének köszönhetően az ariánusok jutottak a húsosfazék mellé és az eddig pöffeszkedő katolikusoknak jött a feketeleves.

Ja, hogy még Gregoriosz pap sem volt? Az nem jelentett különösebb gondot abban az időben, néhány nap alatt beiktatták, megkapta a szentségeket, meg a bíbor sábeszdeknit és lehetett uralkodni. Igazi énjét Gregoriosz még a szentséges hivatalban sem tudta megtagadni és inkább harácsoló kalmárként működött gazdasági érdekcsoportokat támogatva, másokat elnyomva, kihasználva, - semmint egy szent életű papszemély. Egyiptom mindenható prímása pompával vette magát körbe, miközben bandájával teljes monopóliumot szerzett a salétrom, papirusz, só, liszt stb. kizárólagos szállítására, raktározására. Zsarnokként uralkodott, lefizetve a római hatóságokat, a pogányokat, és a katolikus keresztényeket elnyomta, kizsákmányolta, és külön adókkal sanyargatta Egyiptom népét, amiért nem csoda, ha sokan lázongtak ellene. Egy ilyen lázadás alkalmával egyszer kénytelen volt püspöki palotájából elmenekülni, de másnap a katonaság védelmében visszatért, a fegyverekre támaszkodva ismét mindent hatalmat magához ragadott, minek következtében a korábban ellene lázadóknak kellett menekülniük. 361-ben, nemsokkal rá, hogy Julianus császár (360-363) egyeduralkodóként a színre lépett az elégedetlen Alexandriaiknál megint betelt a pohár, akkor már a helyőrség katonái sem tudták megvédeni az Ariánus püspököt: a fellázadt nép betört palotájába, Gregorioszt, és két fődékánját, Diodoroszt és Dracontiust lácraverve a börtönbe szállították. Huszonnégy nappal később, az akkor már száműzetéséből visszatért Athanasziosz biztatására a nép behatolt a börtönbe, és mindhárom vezetőt megfojtották. „Az élettelen tetemüket győzedelmesen tevehátra felkötözve végigparádézták a város utcáin”, majd a tengerbe dobták. Ammianus Marcellinus (kb.330-390) történelemíró 31 kötetes szerzeményének a XXII. könyve, 11. fejezetében foglalkozik György püspökkel, és így emlékszik az eseményekre: „... a város lakossága fogát csikorgatva félelmetes csatakiáltást hallatott, nekirontottak Georgiusnak, megragadták, körbe hurcolták, megtaposták, kezét-lábát kifeszítették és megölték.” (11:8): „A brutális tömeg mindezzel még nem volt megelégedve, megcsonkított testét tevére kötözték, a tengerpartra vitték és ott máglyán elégették. Hamvait a tengerbe szórták …” (11:10)

Hűséges követői később, állítólag kihalászták a püspököt és tetemét majd Lüddába, az ariánusok fellegvárába szállították, ahol nagy pompával helyezték örök nyugalomba, de akkor még szentté-avatásról szó sem volt. Epiphanius, Salamis püspöke, 380 körül komponált műve, 'Panarion', 76. fejezetében (I. 3-8), szintén említi az igazi Gregorit, úgy gondolja, „hogy fontos kiadósan, bő alapossággal megmagyarázni, hogy György miért nem érdemelte ki a szenté-avatást, pedig azt sokan szerették volna kieszközölni.” Epiphanius a műve megírásakor a Diopolis melletti Eleutheropolis kolostor vezetője volt, tehát közelről ismerhette az eseményeket. Julianus császár később, Gregoriosz kétes módon összegyűjtött magánkönyvtárát kisajátította és a saját gyűjteményébe helyezte. Családtagjai, rokonai, akik Gregoriosznak köszönhetően szintén jócskán megszedték magukat, díszes síremléket emeltettek a kétes múltú rokonuknak, és barátai, követői hamarosan elkezdték az erkölcstelen püspök magasztosítását, legendákat, hamis történeteket gyártva, ill. a már meglévő legenda töredékeket hozzácsapva gazdagították szeretett püspökük sosem volt hősiességet. Minden keresztény irányzat közösségének megvoltak az ismeretlen forrásokból származó vértanú-történetei, minél több volt belőlük, annál nagyobb tiszteletet, csodálatot érdemelt ki az adott közösség. Ezek e legendák, (gesta martyrum) népszerű, hátborzongató, félelmet keltő - amolyan igazi keresztény tanító jellegű mesék voltak -, melyeket fantasztikus, néha kalandos hősiességgel színeztek ki. Egy ilyen mozzanat az ősi sárkányölés meséje is, minek ügyes alkalmazása nagy népszerűséget biztosított az akkor már szentként tisztelt Gregoriosznak.
Evvel a népszerűséggel a pápai udvar nem tudott mit kezdeni, mert György legendája nem csak az ariánusok között terjedt, hanem a katolikus olvasók is szívesen elszórakoztak sületlen történetein, majd azokat ők is tovább terjesztették, állandóan tovább bővítve az elbeszélések anyagát. Különösen a sárkány motívum lehetett rendkívül vonzó. Hogy a keresztény hős mögötti történelmi figura erkölcstelen, harácsoló haramia volt az nem is lett volna zavaró, azonban ariánus eretnek volt, aki az eretneksége miatt nem lehetett az ortodox egyház hőse. A probléma megoldása érdekében az V. század vége felé az okos katolikus püspökök egyszerűen kisajátították Gregorioszt, megváltoztatták személyét, történelmi fellépését; a IV. sz. közepéről áthelyezték hatvan évvel korábbra, Diocletianus császár (284-305) uralkodásának végfelére. Alkotásukban segítségükre volt a 'nagy hamisító' Euszébiosz, aki Egyháztörténet c. munkájában több helyen ír hős mártírokról, a hit rendíthetetlen harcosairól, akik életüket, karrierjüket áldozták a kereszténység igazáért. Előrelátóan Euszébiosz nem nevezett néven sok ilyen hőst, csupán homályos történelmi keretben helyezve emlékezett meg hősies tetteikről, miközben nyitva hagyta a későbbi ortodox atyáknak, - azt a lehetőséget -, hogy olyan nevet írjanak be az elképzelt szereplők helyébe, amit csak jónak látnak.
Ilyen a könyve VIII. fejezetének 6. bekezdésében szereplő „megkülönböztetően kiváló, magas rangú személy, aki eltérően a többiektől széttépte a császári keresztény ellenes rendeletet,  mely bátor tettének később büszkén, lélekben felemelkedve viselte következményeit …” Ezt a névtelen, valóban sosem élt, kínzásokat rendületlenül eltűrő, halált megvető, hős keresztény legenda-alakot nevezték ki szent Györgynek, kizárva az eredeti ariánus püspök minden emlékét. Evvel a megoldással tág teret nyitottak a saját mesemondóiknak: ellehetett engedni a fantáziát, szabadon lehetett gyártani a hősies tűrést meg a fennkölt alázatot, na meg a borzalmas kínzásokat. Van olyan verzió is, ahol hét éven keresztül kínoztatják Györgyöt, míg meg nem ölik a legborzongatóbb fájdalmak közepette; „addig ütötték a fejét kalapáccsal, vasrudakkal, míg az agyveleje az orrán keresztül kifolyt, … kőlapokkal nyomták, zúzták a testét, míg pozdorjává nem törték minden porcikáját, … a gonosz uralkodó egy nagy vasfűrész hozatott, amivel testét e fejbúbjától kettéfűrészelték a hasán keresztül a lábáig.” 
A mese-legenda hős alakja évszázadokon keresztül fennmaradt, - kultuszát később is olyan csodálatos eseményekkel színezték tovább, mint pl. mikor Zakariás pápa (741-752) csodás módon megtalálta György koponyáját a Lateran palotában - és imádattal vegyített tisztelete lassan szétterjedt egész Európában. Arra természetesen nincs semmi magyarázat, hogy hogyan kerülhetett szent György koponyája a Laterán palotába.
Szent György a népszerűségét nem a szenvedéseknek és félelmetes mártírhalálának köszönheti, hanem annak, hogy mint lovag megöli a sárkányt. A legenda szerint Lüdda, vagy Kürosz, vagy Silene város határában lévő forráshoz telepedett egy sárkány, aki a vízhasználatért mindennap egy szűzleány feláldozását követelte. György természetesen megöli a sárkányt, megmenti a szüzeket, megszabadítja a várost, amiért cserében az egész város áttért a keresztény hitre.
A sárkány megölésének motívuma, - miképp arra számtalan mitológus rámutatott - időben hosszú évszázadokra vagy talán évezredekre visszanyúlik a György legendákat jóval megelőzve. Visszavezetni a mesét egy őslegendára, megtalálni eredeti forrását: lehetetlenség. Azonban majdnem minden nép regevilágának sárkánylegyőzésében jobban mondva megölésében értelmi elkorcsosulást, elferdülést találunk, ami azt jelenti, ezeknél a népeknél őseredetiséget keresni hiábavaló, mert ők csak átvevő közeget alkotnak. Miért?
Mert eredetileg a 'hős' küzdelmeinek leírása, a legendák minden harca, minden győzedelme a csillagos égben találtatott/találtatik, és csak ott van ősi eredetiség, ahol ezt az ősmitológia (ill. az abból származó legenda) értelmesen kifejezi. Miként azt láthatjuk az ősi magyar mesékben (nem műmesékben) a hős sosem öli meg a sárkányt vagy a boszorkányt, csupán mindig túljár az eszükön, legyőzi őket, de fizikailag, a 'gonosz' ellenfeleket sosem pusztítja el. Nem is lehet megsemmisíteni, hiszen másnap éjszaka megint ott van minden mesealak az égen és megint lehet változtatni színesíteni a 'főhős' harcát, aki természetesen mindig győzedelmes. Európa többi népeinél, ellentétben a magyar mitológiával, - mint a György legendában is – megölik, elpusztítják a sárkányt, máshol meg tüzes kemencébe dobják a boszorkányt, ahol az szétég. Azoknál a népeknél, ahol pl. a szarvast is megsebzik, megölik ott is a nemértésből fakadó elkorcsosulást látunk, mert a szarvast is lehetetlen lelőni, mivel az szerves része az éjszakai, égi-mesekönyvnek, mint a vadász, aki űzi. De igazuk van azoknak is, akik rámutatnak, hogy a sárkány szintén a vihar-jégeső-sötétség, elemi erők félelmetes tombolásnak jelképe is ami a görögöknél, Tifon (Tüphon) alakjában nyer megszemélyesítést. Szabaziosz és Zeusz is megölik Tifont, ami megint csak kificamodása a mítosznak, mert a nap mindig legyőzi a sötétséget, vihart, de véglegesen sosem pusztítja el. Az ókori germánok szintén nem voltak tisztában az eredeti sárkánylegyőzés indítékkal és így mitológiájukban nem véletlen, hogy Odin fia Thor szimbóluma a kalapács, mellyel szétzúzta Mitgard fejét, aki a germán mitologia sárkánykígyója volt.

Az őslegendák hősei ellenfele majdnem mindig a sárkány vagy a boszorka volt, és a boszorkának is - hasonlóan a sárkányhoz - ott tündöklik csillagképe az éjszaka egén, amit a nyugati kultúrák 'skorpiónak' neveznek.
Korai vagy középkori atyák persze abszolút nem voltak érdekelve a csillagos ég mese-rege világában, hűen tartották magukat a mózesi tiltáshoz, parancshoz: „Se szemeidet fel ne emeld az égre, hogy meglásd a napot, a holdat, és a csillagokat, az égnek minden seregét ...” (Mózes, V. 4:19)Számukra a lényeg az volt; a hős keresztény lovagnak, a szüzek megmentőjének, el kell pusztítani a sárkányt, – aki a pogányságot szimbolizálja – könyörtelenül szíven kell szúrni, a fejét pedig le kell vágni.

Minden idők egyik legnagyobb tudással rendelkező történésze, Edward Gibbon, (Decline-Fall of the Roman Empire, II. 23:5) világosan megírja, hogy Anglia védőszentje nem más, mint a hírhedt arianus püspök, Athanasziosz ellenfele, kinek személyéből lett a legendás szent György kialakítva. Gibbon szégyenletes karakternek mondja Györgyöt: „Megvetést érdemlő ismeretlen, aki időben és térben álruhában bújva tisztázatlan körülmények között valahogy magára öltötte a mártír maszkaraját keresztény hőssé és szentté vált; és ekképpen a hírhedt Kappadókiai György harcosok oltalmazójává, lovagiasság mintaképévé előlépve, Anglia védőszentjévé transzformálódott át.”

Szent György történelmi alakjának beazonosításánál feltétlenül figyelemben kell venni Samanta Riches érvelését: „minden bizonytalanság és gyanú ellenére Kappadókia püspöke, György kétségkívül létezett, nem úgy, mint a többi, későbbi variációk szent Györgye.” (St. George 7 oldal)

Gregoriosz életéről, közölt adatok főbb forrásai: Ammianus Marcellinus (kb.330-390) történelemíró, 31 kötetes szerzeményének a XXII. könyve, 11. fejezetében foglalkozik György püspökkel.

Epiphanius, Salamis püspöke, 380 körül komponált műve, 'Panarion', 76. fejezetében (I. 3-8) említi az igazi Gregorit.

Nazianzi szent Gergely (Gregory Nazienzen), Athanasziosz halálára írt 21. orációja ('Orat.' XXI.), 16. fejezetében leírtak.

Theodosziosz, 510 körül kiadott Szent Föld Topográfiája, említi György Diospolos-i síremlékét, Antoniosz, Arculphus, korai zarándokok 6-8. sz, Lüddát (Diospolis) nevezik meg György püspöki székhelyének. (Herbert Thurston, St. George) Thurston szintén említi a 495-ben Gelasius pápa által kibocsájtott dekrétumot (De Libris Recipiendis), melyben a pápa írja, h György cselekedeteiről már léteztek bizonyos apokrif szerzemények. (A kézirat töredéket Bécsben őrzik.)

Philostorgius, Egyháztörténelem. Philostorgius(368-439) atya könyve elveszett, és annak tartalmát, csak Phótiosz kivonatos tolmácsolásából ismerjük.
Gregoriosz meggyilkolása után Julianus ismételten parancsokban utasítást adott a néhai püspök könyvtárával kapcsolatosan. (Julian, Epist. 9. XXXVI:)

Edward Emerson, 'The Mind on Fire', c. könyve 520 oldalán számol be arról, hogy Cappadociai György a hadseregnek szállított húst (…), arianus lett (…), elfoglalta Alexandria püspöki székét (…) Julianus hatalomra jutásakor börtönbe vetették, majd a tömeg meglincselte.

Euszébiosz, (Palesztina mártírjai),aki igencsak jeleskedett a mártírok ismeretében senkit nem említ Palesztinából, akit Györgynek hívtak volna.

További információk: E. Wallis Budge, 'George of Lydda', Giles Morgan, 'St. George'.

Megjegyzések:
Nem tértem ki a sárkány - néha krokodil – megölésének egyiptomi párhuzamaira, mert a téma összetettsége megkövetelné írásom túlzott megnyúlását.
Magyar ősmeséinkben szerepel a sárkány feldarabolásának mozzanata, azonban ez nem egyenlő a sárkány elpusztításával. 
Az angol nyelvű Wikipédiában, valamint a Catholic Encyclopedia-ban Gregoriosz uralkodásának évszáma szándékosan hibásan van feltüntetve.
 

Rendkívül termékeny írónak számított, remeték, 'szentek' életrajzain kívül, igen sok kommentárt és még több homíliát, valamint 150 levelet írt, melyekben többnyire ígérgetett, fenyegetett, apologetizált és megmutatta, hogy mestere az olyan témáknak, mint a szüzesség mikéntje, gyermeknevelés, papi élet kérdései, de az Ószövetség újrafordítása, kijavítása volt az, ami nevét igazán híressé tette.

Aki vallásokkal egy kicsit is csak foglalkozik - mind tudja -, hogy Jeromos érdeme a Biblia latinra történő fordítása, mely alapmunkául szolgált a többi nyelvekre történő későbbi fordításoknak: a Vulgata. A szentszövegek fordításánál legfőbb szempont volt a 'sugalmazás' általi tévedésmentesség alkalmazása, ami azt jelentette, hogy hibás elírások megengedhetők, - nem kell minden szónak, fogalomnak pontosan takarni egymást – ha azt a keresztény egyház felfogásának épp úgy felel meg.

Amikor a héber kánonokat fordította, láthatta; hol, mikor tévedtek, írták helytelenül a Septuaginta fordítói bő 600 évvel korábban a zsidó szentírást. Látta, tudta pl. Ésaiás, 7:14 (magyarosan Izajás) verse direkt félre van fordítva: „ … Imé a szűz, fogan méhében ...” és természetesen azt is tudta, hogy az Újszövetség idevonatkozó Máté verse (1:23.) így szándékos félreírás, azaz hamisítvány. Mégsem akarta korrigálni, ő is hamisan direkt félrefordítva 'virgónak' írta be a szót Vulgatájába, és az abból fordító későbbi atyák  mind helytelenül illesztették be saját munkáikba, minek köszönhetően helytelenül idézik, használják és csalfa következtetéseket vonnak le abból szerte a keresztény világban.

Jó néhány kortársa, nemkeresztény és keresztény, a zsidó kánonokat ismerő bölcs felhívta Jeromos figyelmét a szándékos félreírásra, az egyik kritikusának Jovianusnak így válaszolt:
„Tisztában vagyok a zsidók kitartó ellenvetéseivel, kifogásolják, hogy a héber szó 'almah' nem szüzet jelent hanem fiatal nőt. De, hogy pontosan az igazságot mondjuk, akkor a szűz helyesen 'Bethula', ám a – fiatal nő, vagy lány – héberül nem 'almah' hanem Naarah.” (Ad. Juvianum, I.-32.) Annyira piszkálta lelkiismeretét a szándékos hamisság, hogy annak megkönnyebbítésére, na meg kritikusai elhallgattattatására egy egész könyvet (Áldott Mária Örökkévaló Szeplőtlensége) írt, csak ennek az egyetlen szónak, fogalomnak az átmagyarázása érdekében. (Ad. Helvedius) Mindkét helyen beismeri a szándékos szövegváltoztatást, azonban ha az Egyház érdeke úgy kívánja, akkor ezt megengedettnek vélte. Jeromos a hívők szándékos félrevezetését, az 'Evangéliumi Felkészülés' 12. könyvének 32. bekezdésében eképpen fogalmazza meg: „Valótlanságot törvényesen állítani akképpen lehetséges, ha azt megfelelően, mint betegeknél a gyógyszert, úgy használjuk mert így az alkalmassá válik, hogy az a hívők üdvét szolgálja, sokan pedig úgy kívánják, hogy megcsalatva legyenek.”

Se füle, se farka számmisztikában különösen otthonosan mozgott és mint a többi kortárs ortodox atya, ő is babonás volt. Olyan csacskaságokat tanított, hogy a halál után a hitetlenek sorsa az örök kárhozat, míg a bűnben meghalt keresztények csak ideig-óráig pörkölődnek a tűzben, aztán természetesen elnyerik jutalmukat, mert mégis csak keresztények voltak. (Ep. 119, 7.) Pelagiusszal szemben azt erőltette, hogy az ember még Isten segítségével, az isteni akarat támogatásával is csak ideig óráig lehet mentes a bűnözéstől. (Ad. Pelagium) Talán maga sem vette észre, hogy ez milyen teológiai értelmetlenséget jelent egy hívő keresztény számára, mert impotensé teszi az isteni parancsokat, megkérdőjelezi az Isten akaratának hatékonyságát. Teológusnak legalább olyan csapnivaló volt mint filozófusnak. Korlátolt felfogóképessége miatt csak a dogmatikus keresztény tanításokban volt képes biztonságot találni, minden más tudományágra ellenszenvesen tekintett. Örömmel nyugtázta, hogy a klasszikus pogány tudományok kezdenek egyre inkább felejtődni és a keresztények köreiben már a nagy szerzők, tanítók neveit sem ismerik. Külön büszke volt arra, hogy tanítványai a keresztény irodalmon kívül semmi mást nem ismernek.(1.)
Senecáról hamis történeteket gyártott, majd beiktatta a szentek katalógusába, úgy, hogy valójában Seneca sosem volt keresztény.

Mivel nem értette a lélek fogalmát, így Órigenész reinkarnációs tételét sem volt képes elméjében rögzíteni, ezért a Órigenész tanítását, Rufinustól történő elhidegülése után élesen támadni kezdte. Korábban pedig nagyon jó véleménnyel volt Órigenész tudományosságáról, – igaz, akkor sem értett abból semmit –, de később egyre inkább bosszantotta az a tény, hogy mennyire nem képes felfogni Órigenész tanításait, tehetetlenségében ekkor ellene fordult. Jeromos volt az első jelentős atya, aki határozottan szembefordult és elítélte Órigenész reinkarnációs tanait. Órigenésszel szemben tagadta a lelkek kezdettől meglévő létezését és tévelyedésében azt hirdette: az Isten mindennap új lelkeket teremt, mivel a régiek elpusztulnak. Sosem jutott el odáig, hogy megkérdezze: mi értelme van az Istennek folyamatosan millió számra új lelkeket teremteni, ha ezek a lelkek már eleve kezdettől az örök kárhozatra vannak ítélve? Nemcsak a nagy alexandriai bölcsnek ugrott neki, de támadta annak követőit; Rufinust, és János jeruzsálemi püspököt is. (Apologia Adversus Libros Rufini)

382-ben római szinódusra kísérte testvérét Paolinoszt, ekkor szegődött Damasus (Damáz) pápa szolgálatába, ahol írnoki, titkári teendőket is ellátott. Lateráni tisztsége utat nyitott számára a keresztény arisztokrácia köreibe, hol leleményes meglátással gazdag özvegyasszonyok lelki-irányítójává képezte ki magát. Három év múlva ugyancsak testvérével együtt elhagyta Rómát és Palesztinába ment. Nem a saját jószántából hagyta el Rómát, hanem a több irányból érkező ellenséges nyomás kényszerítette. Paula fiatalabbik leányát, Blesillát megpróbálta rávenni, hogy minden vagyonát hagyja rá a keresztények intézményére, azaz a római püspökségre, aminek éppen a rovott múltú Damasus volt a pápája. Avval győzködte a vallásőrültek által lebetegített lányt, hogy így egyből a mennyországba kerülhet, nem kell még a purgatóriumon sem átmenni. A család pogány tagjai felháborodtak Jeromos pimaszságán és nem hagyták, hogy Blesilla a papok javára írja örökségét. A rövid életű, tragikusan elhunyt Bresilla haláláért egyértelműen Jeromos a felelős, mert az általa követelt szigorú böjt miatt legyengült, komplikációk léptek fel, melyek végül is halálát okozták. Helyzete nagyot változott védelmezője, Damasus pápa halála után. A fiatal lány halála nem kerülte el a római arisztokrácia figyelmét és ez is hozzájárult a felelősségre vonást elkerülni óhajtó Jeromos úrias távozásához. Nemsokára követte őt a dúsgazdag Paula (úgy látszik könnyen megbocsájtott lánya haláláért Jeromosnak), akinek a pénzéből utazgattak majd kolostoralapításokba kezdtek. Hét évvel Jeromos Palesztínába történő érkezése előtt egy másik dúsgazdag római özvegyasszony, Melánia jelent meg a szentföldön, aki Jeromos legjobb barátjával, Rufinusszal összemelegedve egy férfi és egy női kolostort építtetett a jeruzsálemi Olajfák hegyén. A későn futott Jeromos-Paula páros lemaradtak és egy másodrendű szürkeségből irigykedtek Melánia és Rufinus népszerűségére. Jeromost ette a féltékenység, ez miatt végleg összeveszett Rufinusszal, képtelen volt elviselni, hogy barátját nagyobb tisztelet övezi, mint őt.

Vigilantius atya azon kevés normális keresztény gondolkodók közé tartozott, aki átlátott a szentereklyékkel történő szélhámosságon és elvetette azt a cirkusz, mely ezeket a tárgyakat körbevette. Traktatájában a szenteknek hitt csontokat éppúgy kritizálta, mint az emlékükre gyújtott gyertyák égetését vagy a hihetetlenül csodás tetteiket leíró meséket. Írásában elvette továbbá a szerzetesi önsanyargatást és a papi nőtlenséget. Jeromossal Betlehemben találkozott, és elmondta neki, hogy az egyházmegyéknek inkább a saját szegényeiket kellene támogatni, mint pénzt küldeni a szentföldön ájtatoskodó papok ellátására. Mondani sem kell, hogy mindez nem tettszett Jeromosnak ezért 406-ban kiadott egy polemikus írást Vigilantius ellen (Adversus Vigilantium), melyben ekképp próbálta rongálni:„A szentek ereklyéinek közelében üvöltözni kezdenek a démonok, így ismerik fel Vigilantiusban, hogy az ereklyék mérgezik őket.” (Ad. Vigil, 5.) utána megvádolta Vigilantiust, hogy egyszer éjszaka, mikor megijedt meztelenül rohant be a templomba imádkozni (Ad. Vigil. 11.).

394 őszén egy másik Fabiola nevü dúsgazdag római nő érkezett Jeruzsálembe, aki tíz évvel korábban, a második férje halála miatt idegileg összeomlott és lelki betegségbe esett. Ezt a gyenge pillanatot Jeromos kihasználta és ezt a szerencsétlen nőt is behálózta, mégpedig annyira, hogy képes volt a szoknyavadász pap után a szentföldre utazni. Fabiola természetesen nem üres kézzel érkezett és a mindig pénzhiányban vergődő Jeromos igencsak megörült jöttének. Amennyire csak lehetett leszedte az öregasszonyt; kicsit körbevitte a sivatagban – amerre talán Mózes és Ábrahám is megfordult – kolostorokban, templomokban imádkozgatták át a forró sivatagi délutánokat, aztán egyszer csak elege lett Fabiolának a sok semmiből és visszatért Rómába.

Amiben jeleskedett Jeromos: az az aszkéta felfogásból származó világi dolgok elvetése volt, ha neki az éppen megfelelt. Ilyen volt pl. utált mosakodni, fürödni és balga követőit is a testápolás elhanyagolására ösztönözte. Így hirdette: „Aki Krisztusban, annak lelke szentvizében egyszer megfürdött, annak nem kell többet fürödnie.” Barátnője szent Paula, (347-404) - ez a zavart, megháborodott nő rajongással utánozta Jeromost és büszkén terjesztette: „A tiszta test, tiszta ruha, a tisztátlan elme jellemzője.” Mikor bekerült a szent Marcella klastromba, ott sem volt hajlandó mosakodni, fürdeni, igaz az ottani önsanyargató, lemondó életmódot élő nők sem voltak híresek a tisztaságról. (2.)
Korai atyák műveiből (Jeromos, Alexandriai Kelemen, Ágoston) kilehet olvasni, hogy szexuális problémáik voltak. Ők is férfiak voltak, és nem értették, nem akarták elfogadni testük öregedő, gyűrékeny mivoltját, az abból adódó potenciális veszteségeket. Ez rányomta bélyegét tevékenységükre, lelkiállapotukra, filozófiájukra. Elkeseredettebbé, savanyúbbá és szárazabbá tette őket, mely gyakran türelmetlenségbe és haragba torkollott. Leveleiben, - főleg a Chalcidiai sivatagi tartózkodása után – éles őszinteséggel ecseteli keresztény környezete kicsapongó bujaságát, tiszta erkölcsiségre, tartózkodó erényre ösztökélve, elfelejtve saját korábbi feslett lazultságát. Mert, Jeromos nagy kujon volt, több szent életű nővel folytatott viszonyt, amit mindig megpróbált palástolni. Feljegyezték róla, egyszer éjszaka felkelt és a sötétben nem látta, milyen ruhát vesz fel, akkor a hajnali misén egy női köntösben jelent meg, amit csak azután vett észre, mikor már mindenki őt bámulta a templomban. Hogy került a szentéletű atya hálószobájába egy női köntös? Különösen 382-385 években Rómában, Damasus védőszárnyai alatt ment a csajozás, mikor Jeromos valóságos háremet tartott maga körül professzionális szüzekből. Persze ő mindig mindent letagadott, lelki-szellemi irányításról, meg a hit tanításáról volt ott csak szó, aki mást akar odamagyarázni az rosszindulatú irigy eretnek. A sok, számára kellemetlen híresztelés ellensúlyozására tartotta fontosnak Jeromos a szűzi élet folyamatos hangsúlyozását, egyrészt Szűz Mária örök szüzessége elismeréséért harcolt, ami szeninte makulátlan maradt még a szülés után is, és ugyanazon lendülettel utasította vissza Helvidius tanítását, miszerint Máriának és Józsefnek több gyereke volt. Másrészt folyamatosan másokat oktatott a szeplőtlenség megtartása érdekében: „…Nyilvánosan, azaz szüleinek asztalánál soha ne étkezzék, .…biztosabb az önuralom, ha nem ismerjük, amit kívánhatnánk. … Fülét zárja el a hangszerek elől! … Gondoljátok meg szülők, hogy leányotok ártatlan, s hogy inkább példával, mint szóval lehet őket nevelnetek! … Nekem egyáltalán nem tetszik, ha érett hajadon fürdik …Legelébb a zsoltárkönyvet tanulja meg és ezekkel az énekekkel szórakozzék …”

A női szűzi állapot megtartásáért folytatott küzdelmében szembeszállt Iovianussal is, aki tagadta a szűzi állapot magasabbrendűségét a házaséletben élő nőkkel szemben.

A dúsgazdag özvegy Paulával folytatott kapcsolata miatt 385-ben a klérus kivizsgálást indított ellene. Ez is nagyban hozzájárult Rómából való távozásához, na meg Paula másik lánya Bresilla korai halála, akit a kerge Jeromos halálra böjtöltetett. Paula mindezek ellenére annyira szerette Jeromost, hogy utána ment Palesztinába, és ebbe a kietlen a sivatagi világba, magával hurcolta mindenfelé a másik lelki beteg lányát, Eustochiumot is. Együtt is maradtak, - mint egy szent család – és a jómódú Paula finanszírozta Jeromos szentséges életét, vásárolta könyveit, biztosítva kényelmes megélhetését. Paula miután eltávozott az élők sorából lánya, Eustochium Jeromossal maradt, egészen haláláig. Jeromos, aki 420-ban hunyt el egy évvel élte túl Eustochiumot. Ezt a szegény hibbant nőt pusztán azért avattá szentté, mert ő is ott sürgölődött Jeromos körül valamint még az is hozzájárult szentségéhez (ha minden igaz), hogy szűz maradt egész életében, amit nehéz elképzelni Jeromos mellett. Anyját Paulát, mivel ráköltötte Jeromosra vagyonát, a maradékot meg az egyházra hagyta: úgyszintén szentté avatták. Egy másik dúsgazdag római özvegy, Marcella, aki rossz nyelvek szerint szintén szeretője volt Jeromosnak római tartózkodása alatt, meg azért érdemelte ki szentté avatását, mert majdnem utána ment Jeromosnak a sivatagba, no meg azért, hogy hadd vastagodjék a szentek katalógusa.

Nem is tudom, mi a legmegfelelőbb szó azokra a (vallásos/nemvallásos) férfiakra, akiket nők tartanak el, mert nincs semmilyen jövedelmük.

(1) John H. Smith, The Death of Classical Paganism (1976, New York)
(2) John Romer, Testament. (1999, Viking)
 

Szent Miklós életére semmilyen kortárs vagy kicsit később szerkesztett életrajz, - mely történelmileg hiteles adatokat tartalmazna - nincs birtokunkban. Élete, csodatételei elmesélésére a leggyakrabban használt munka a XIII. századból származó 'Legenda Aurea', melyben olyan fantasztikus dolgokat találni, hogy Miklós már a születésének napján felállt a fürdőkádjában.

Az első történelmileg bizonyított feljegyzések Miklósról, Archimandritei Mihálytól vannak a VIII. század végéről, kb. 350 évvel későbbről, mint amikor Miklós állítólag élt. Művének címe: 'A Szentséges Miklós Atyának Élete, Munkája, Csodatételei'. Mihály atya közléseit azért nem szabad komolyan venni, mert sehol nem utal arra: honnét vette adatait, milyen forrásokból merített, ami nem is csoda hiszen nevét, csodatételeit korábban nem ismerték. Természetesen nem mindent ő talált ki, hiszen Miklós legendája több töredék összedolgozásából született meg, de kétségtelen Mihály atyának szabadon szárnyaló fantáziája lehetett. Más, nálánál későbbi hivatkozások sem jelölnek meg semmilyen Mihályt megelőző kútfőt, mint a VIII. század, - mely már önmagában is magáért beszél. Myra városában, - ahol állítólag Miklós tevékenykedett -, nem létezett semmilyen Miklósra utaló hagyomány egészen a IX. századig, mikor a síremlékét is hirtelen megtalálták, benne a szent életű püspök hiánytalanul meglévő csontvázával.  

A helytelenül sokat emlegetett IV. századi legenda vonatkozásokban csupán Miklós életébe is beleszőtt mesemotívumokat találni, de nem konkrét utalást személyére. De, ha már korai feltűnő hasonlatosságokat keresnénk, akkor még visszább is mehetnénk az  időben, mert Philosztratosz a III. században megírta a pogány szent, Apolloniosz életét, melynek több részlete teljesen megegyezik Miklósról közöltekkel. Apolloniosz is szüzességi önmegtartóztatást fogadott, vagyonát ő is szétosztotta a szegények között, szintén segített egy elszegényedett ember leányának hozományhoz jutnia, beleavatkozott egy tárgyalásba és megmentett egy halálraítélt embert, valamint ő is képes volt egyszerre több helyen megjelenni, testet ölteni. Más korábbi legendákban meglévő hármas csoportosítások, - három lány, három halálraítélt katona, három 'szenvedő' kisfiú, háromszor lecsillapítja a tengert, stb. – egy csokorban szedve tanúskodnak arról, hogy itt nem történelmi személyről és nem valós csodák sorozatáról van szó, amiket egy emberhez hozzálehetne kötni. Vannak olyan részletek is Miklós legendájában, mint pl. a szegényeket megsegítő, pénzt osztogató önzetlenül jó szívű szent, melyek megegyeznek és ráillenek a Caesareai Baszileioszról feljegyzett adatokkal.

Szintén találni Mihály könyvében olyan részletek, melyeket nem szívesen ismételnek, propagálnak Miklós szentséges életét reklámozó keresztény társaink. Ilyen az a közlés, mikor Miklóst beiktatják és elnyeri a püspöki széket, majd bemutatkozásnak leromboltatja Myra városa több évszázados Artemisz templomát. Máshol a Nikaiai zsinaton történt szerepléséről azt olvashatjuk, hogy arcul ütötte, felpofozta idős püspöktársát, Áriust, mert nem értett egyet annak elméletével. És a keresztény legenda szerint még itt is csoda történt.
A zsinati törvény, - amit a gyűlés elején megszerkesztettek – kimondta, aki  megüti, megrúgja, vagy bármily fizikai erőszakot alkalmaz egy püspöktársával szemben, az azonnal megfosztatik a püspöki székétől és a gyűlést szégyenszemre el kell hagynia. Ennek ellenére a bátor szívű Miklós mégis megütötte püspöktársát, de még mielőtt Miklóst böntetésképp megfosztották volna rangjától és hatalmától, hirtelen a semmiből megjelent Jézus és Szent Theotokhosz és közölték az ott egybegyűlt püspökökkel: Miklós ártatlan, mert egyedül az igazságszeretete vezényelte tettében, és nem szenvedély vagy gyűlölet szorította össze öklét, mikor idős társát megütötte. Jézus és a szentséges Theotokhosz elérte a püspöki kar kegyes elnézését, és ezért nem lett megbüntetve Miklós a níkaiai zsinaton. Hát lehet valakinek ezeknél jobb prókátora?

Egy másik legendában Myra városa melletti szent ligetben kivágatta Diana (Artemisz) szentfáját, amiért az istennő megakarta büntetni Miklóst, mely természetesen nem sikerült, mert a keresztény Miklós nagyobb hatalommal bírva meghiúsította a pogány istennő szándékát.

Érdekességképpen említenék meg egy későbbi, XI. században szerkesztett legendarészt, amely pontosan visszatükrözi a középkor keresztény szellemiségét. Olyan mint egy horrorfilm részlet. A legenda szerint egy gonosz hentesnél (vagy kocsmárosnál) Miklós három meggyilkolt kislányt talált bestiálisan feldarabolva, (fejük levágva) nagy vázákban 'eltéve', bepácolva, befűszerezve, amit a kegyetlen gyilkos, mint állati húst szándékozott kiárulni. Miklós megint csodát tesz feltámasztja a kislányokat, visszaforrasztja fejüket, és megmenti őket.

Szent Miklós minden jósága ellenére mégis ott hordozza magával az ördögöt, hiszen a 'krampusz' vele van, mint egy figyelmeztetés: itt kereszténységről van szó ahol a bűnnek, a megfélemlítésnek – még ha mókás módon, képletesen is –, de a fenyegetésnek szüntelenül ott kell lennie. Miklós megajándékozza a 'jó' kisgyerekeket, a krampusz meg virgácsával elpáholja a rosszakat.
 

Pályafutása kezdetén már fiatalon császári hivatalnok lett. A kitűnő helyzetfelismerésének, rugalmas derekának köszönhetően karrierje egyre sikeresebb és 370 körül már Aemikia és Ligiria tartományok kormányzója. Hivatali székhelye Milánóban volt néhány méterre az öreg Auxentius zsírosan jövedelmező püspöki székétől, amit állandóan sóvárogva lesett. Mikor Auxentius meghalt, Ambrus még felszentelt pap sem volt, - sőt még megkeresztelve sem volt - mégis világi és egyházi ismeretségének köszönhetően ő lett az új 'keresztapa' Milánóban. Megválasztása után megkeresztelték, majd egymásután mindennap, nyolc napon keresztül egyre magasabb beiktatásokat kapott, míg a nyolcadik nap megkapta a püspöki rangot: lehetett a kezét csókolgatni.

Szent Ambrus is korán elkezdte a gyűlölködést, Gratianus (375-383) alatt már mindent elkövetett, hogy megszűnjön az a kevéske vallástürelmesség ami még létezett. Tanácsára a fiatal, naiv császár rendeletet adott ki a pogány szentélyekben található kultikus tárgyak lefoglalására. Más szóval ők ketten törvényt alkottak szabadrablásra, lopásra. Érdekes, ezt a tolvajmúltját szent Ambrusnak teljesen elfelejtik a teológia tanárok.
Damasus trónolásának vége felé esik a 'gyűlölködő' Ambrosius (Ambrus) Milánó püspöke még nagyobb felemelkedésének ideje, mikor is 382-ben, Damasus hallgatólagos beleegyezésével addig uszította Theodosius császárt, (378-395) míg az eltávolíttatta a római Szenátus csarnokából az évszázadok óta ott álló Victoria oltárt és az istennő márványszobrát. Radikális ortodox nézetei keresztülviteléért, ha kellett dacolt a császári udvarral, vagy engedetlenségre lázította Milánó alja népét, mindent elkövetett intézménye korlátlan világi uralomra való juttatásáért. Félelmet keltő démoni egyénisége segítségével Gratianus és Valentinianus után az ujja köré csavarta Theodosius császárt is..

Az amit Jusztina császárnéval művelt, (I. Valentinianus, (321-375) második felesége)  megérdemel néhány szót. Jusztina (meghalt, 388.) hithű keresztény asszonyka volt, azonban ő egy picit eltérő irányzatot az Ariánus ortodoxiát követte a katolikus ortodoxia helyett. Ezért Jusztina már megérkezése óta szálka volt Ambrus szemében. Prédikálásaiban Éva rossz tulajdonságait, Jezebel erkölcstelenségét, Jób feleségének gonoszságát összehasonlítási mintának hozta fel a császárné lejáratása érdekében. Rosszindulatú gyűlölete sosem szűnt meg a kedves békeszerető Jusztina iránt és ha az kimert jönni lakosztálya homályából bármivel is, Ambrus rögtön nekitámadt. Gyermekeiért állandóan aggódó császárné naiv, békés, egymás hitét tiszteletbetartó elvek alapján egy ediktumban megpróbált vallásszabadságot biztosítani azoknak a keresztényeknek is, akik a rimini-i hittételt követték. (Sozomen, 1. VII.-13) Ambrus hisztizve a császárné ellen fordult, megtagadta az új rendelet tiszteletét, és erőszakos engedetlen nyelvezetet használva visszautasította mások hitének elfogadását, tiszteletben tartását. Jusztinát az orcátlanság arra kényszerítette, hogy elküldje az udvar végzését, melyben kötelezi Ambrust és bandáját Milánó elhagyására. Ambrus harciasan megtagadta a hatósági döntést, híveivel bezárkózott a katedrálisba, ahonnét működésbe hozta a milánói alvilágot. Hadnagyai, az összelopkodott aranyból felbérelték és felfegyverezték Milánó semmittevőit, bandákba, osztagokba szervezték őket és a katedrális körül felsorakoztatták azokat. A császári hatalom tehetetlen volt. Hiába vetették körbe a hadsereggel a katedrálist, a tisztek és a legénység között túl sok katolikus keresztény volt, akik sorozatosan mindent leszabotáltak, társaikat lázították a császárné udvara ellen. Hát így nézett 'farkasszemet' a császári katonaság, meg Ambrus haramia osztagai. A várost közben Ambrus iskolájában kiképzett zélóták járták, idegesítették, gerjesztették a népet, nyílt lázadásra szólították fel őket.

Az elbarikádozott Ambrus sem volt 'rest és kába' – tudta – hogyan kell a buta, babonás népet manipulálni: álmában az angyalok megmutatták neki, hova van elásva a háromszáz éve mártíromságot szenvedett szent Gervasius és szent Protasius. Hát ez pontosan ott volt a katedrálisban, ahova ő bezárkózott. Felbontották a katedrális kövezetét, addig ástak míg két csontvázat nem találtak és az álom által már egyből bizonyítva is volt, hogy ezek a csontok az Ambrus álmában közölt szentek csontjai. (Ambrose, II. epis. XXII.) Mindjárt akadt egy öreg vakember, aki a csontokat megérintve visszanyerte látását. A csodás hírek sorozata még jobban felkorbácsolta a balga, hiszékeny tömeget: mindenki a csodatévő püspök mögé állt. A császárnénak és a katonaságnak megkellet hátrálniuk a vallási terror miatt. A császárné visszahúzódott oda, ahol eddig is volt: a sarokba. Pont ebben az időben Ambrus jobbkeze Ágoston volt, ki nem fecsérelte idejét: jól megtanulta mesterétől hogyan kell a más hitűeket üldözni, megalázni, tönkretenni, és több mint valószínű, hogy ők ketten fundálták ki az egész szélhámosságot, melyet Ágoston büszkén megörökített: „Ugyanakkor Ambrusnak látomás útján kinyilvánítottad, hol rejtekeznek Gervasinus és Protasius vértanúk földi maradványai, amelyeket annyi időn keresztül romlás nélkül megőriztél titkos kincsesházadban, hogy alkalmas időben elővedd és megfékezd velük a császárnő asszonyi dühét. Kiásták és napfényre hozták a szent ereklyéket. Midőn illő pompával Ambrus templomába vitték őket, az ördögöktől megszállottak meggyógyultak, s a távozó gonosz lelkek vallomást tettek hatalmadról. Sőt az egyik városszerte ismeretes polgár, több év óta vak, mikor a nép örömrivalgását hallotta s megértette, miről van szó, felugrott s kérte vezetőjét, vezesse oda. Odaigazították. Könyörgött, hadd menjen közel, szeretné kendőjével a koporsót megérinteni, „mert drágalátos a te színed előtt szentjeid halála” (Zsolt 115,1). - Megtette, aztán szemeire borította a kendőt, s rögtön visszanyerte szeme világát. (Val. VII-1-2) . 387-ben, Jusztina császárné fiával, II. Valentinianusszal elmenekült Ambrus elől, elhagyta Itáliát, és a békésebb Thesszalonikába telepedett meg.

Ambrus, teológiai nézeteiben teljesen egyezett Ágostonnal, egymástól tanulták el annak tartalmas 'szépségeit'. Ambrus azt hirdette; aki nincs megkeresztelve az a Sátán hatalma alatt van, míg aki megvan keresztelve az Jézus kötelékébe tartozik. Tanította; minden keresztény embernek őrangyala van, aki pogány annak meg ott vannak a démonok, azok befolyásolják, egyengetik útját. Máriáról azt vallotta; fájdalom nélkül szülte Jézust és a szülés után is szűz maradt. Nem tanította viszont, hogy Mária mentes lett volna az áteredő bűntől csak, hogy személyes bűne nem volt. (Expositio, Lc. 10, 42) Mária szentségességét tovább emelte avval a teóriával, miszerint Éva az ős anyja minden hitetlen embernek, de Mária már a tisztaságot, romlatlanságot (szüzességet) képviselve a keresztény hitre tért emberek szimbolikus anyja. (Expositio, Ps. 48, 15) Krisztológiájában szigorúan az ortodox vonalat képviselve Jézus történelmi valóságát hirdette, elutasítva minden más, pl. doketista, manicheus, vagy misztikus megközelítéseket. (De Fide, 8. 61) 
Mindjobban megerősödött pozíciójának köszönhetően, állandóan rettegésben tartva környezetét: mint egy fekete csuhába bújtatott gonosz démon egyfolytában ott lihegett a császári udvarban, és a tőle eltérő más vallásokat követők ellen hergelte Theodosiust. Ennek a sötét nyomásnak eredményeképpen a császár több mint száz törvényrendeletet léptetett életbe; illegálissá nyilvánította a pogányok, gnosztikusok, zsidók hitét, megtiltva gyülekezésüket, templomaik látogatását, rituáléjuk gyakorlását, végül a puszta létezésüket is megtiltotta. Államellenes bűncselekménynek nyilvánított minden vallástanítást ami eltért az ortodox keresztény dogmáktól és külön rendeletet hozott a bölcsészviták betiltására. Ambrus szünet nélkül követelte a szentélyek rombolását iskolák, jósdák, színházak bezárását, minden apró pogány megnyilvánulás ellen rögtön ingerelte, uszította a császárt. Az ő biztatására Theodosius betiltatta a több mint 1200 éve meglévő Olympiai, Püthiani és Aktiai sportjátékokat.

Ambrus gyűlölete szétsugárzott a birodalomban, példát merített abból minden haragos fanatikus, megértve annak üzenetét: lehet rombolni, gyilkolni, rabolni. A Perzsa határ mellet élte egyszerű életét Calliuicum nevű városka, míg az ottani püspök Ambrus szavain felbuzdulva szerzeteseivel megtámadta a más vallást követő polgárokat, leégette az ottani Valentin gnosztikus templomot és a több száz éves zsinagógát. A tartomány kormányzója a törvényeknek megfelelően eljárást indított a gyilkos, gyújtogató katolikusok ellen, de bizony hiába. Ambrus az esetről értesülve rögtön közbe lépett, a bűnösöket kimosta, és még a kormányzó örülhetett, hogy feje a nyakán maradt. (Gibbon, The decline/fall of the Roman Empire, II. 1)
Kortárs és későbbi keresztény történetírók Theodosiust a 'nagy' jelzővel illették az egyházért tett szolgálataiért. Pedig valójában gyönge jellemű ember volt, aki szerette a nálánál még alacsonyabb értékekkel rendelkező figurákat maga köré gyűjteni, így került közelébe Ambrus és Botherik kapitány. A kicsit hibbant császár érzelmeit, viselkedését nem mindig tudta kontrollálni, amire felhoznám a Thesszalonikai vérengzést. A császár zsoldjában mindig tömegesen lehetett gót martalócokat találni, akik rettegésben tartották a településeket táborhelyeik környékén. Thessalonikában, 390-ben néhányan megelégelték a gótok disznóságait, elkapták és átvágták a torkát a részeges, szadista Botherik kapitánynak. A császár kedvencéért szörnyű bosszút állt: hétezer fegyvertelen embert mészároltatott le, beszorítva őket a város cirkuszába, ahol olyan vérfürdőt rendeztek, hogy bokáig állt a vér mindenhol. Meglepő, hogy nem avatták őt is szenté, mint sötét árnyékát Ambrust. 
Talán érdemes itt röviden megjegyezni; a szent életű atyák mindig is odafigyeltek a pénzre, az anyagi javakra. Álkeresztényi kegyelemet osztogató alakoskodást felvéve, alattomosan, sorra kikényszerítették a gyenge kezü császároktól azokat a rendeleteket, melyek alkalmasak voltak a pogány arisztokrácia kirablására. Teljes vagyonelkobzás vagy jobb esetben 10 font arany büntetés megfizetése bírságát szabták ki annak, aki eretnek személy közreműködését veszi igénybe keresztelés, esküvő, temetés szertartásain. 15 ilyen rablótörvényt ismertet a 'Theodosian Kódból, Godefroy 'Paratitlon' VI. Az állandó kényelmet, biztos jómódú hátteret – ahonnét lehetett értelmetlen tételeken marakodni – valakinek biztosítani kellett, mert az összerabolt vagyon nélkül ezek a bölcs atyák képtelenek lettek volna az emberiségünk fejlődésére kifejtett káros műveleteik végrehajtására. Vegyünk egy olyan példát az anyagi javak mérhetetlen harácsolására, amiről biztos adatunk van: Avila, (Kasztillia) püspöksége évi 20.000 aranydukátot tett püspöke zsebébe, ami akkor egy hatalmas vagyon volt. (Buschings, Geography, II.) 
Igaz, Ambrus nem saját magának, hanem intézményének harácsolt, ő maga szerényen élt, - főleg püspöktársaihoz viszonyítva - azonban mégiscsak palotában lakott, szolgái voltak és nem durva daróc ruhákba öltözködött. Segítette a szegényeket is, de csak azokat akik az ő hitét követték, a pogány családokat, ha alkalma volt rá kegyetlenül tönkre tette, szegénységbe nyomva azokat, akiket élete végéig gyűlölt.
 

A zsidó származásu Irenaeus (kb. 130-200), valahol Kis-Ázsiában született, de életének számon tartott részét Galliában, Lyonban püspökként élte le. Fő műve ‘Az eretnekség ellen, avagy, a hamis gnózis cáfolata', melyben főleg Markion és Valentinosz tanait cáfolgatja, de mondanivalójának bizonyítására más gnosztikus tanítóktól is idéz. Ez a mű öt könyvből áll és csak latin fordításban maradt meg. Euszébiosz szerint léteztek más Irenaeus írások, levelek, ám ezekről semmit sem tudunk, nem lehettek nagyon ismertek, mert nem található róluk feljegyzés a korai egyházirodalomban. Az egyház korai kritikusa, Photius figyelmeztet: „az igazság tisztasága az eklézsia hagyományában meg van hamisítva (Irenaeus által) és így annak olvasata téves.”

Még mielőtt írásába beletekintenénk fontosnak tartom kihangsúlyozni azt a tényt, hogy ő az első keresztény atya aki ismerte és birtokában volt az általunk is ismert négy bibliai evangéliumnak. Ő az aki először megadja a négy különböző szerző nevét, mint Márk, Lukács, Máté és János, kiknek írása később a bibliai Újszövetség alapját képezték. Téves az a felfogás, miszerint nálánál korábban élt atyák [Tatianosz, Polükarposz, Jusztinosz] idejében ezek a művek ismertek lettek volna. Ugyanez a helyzet az Apostolok 
Cselekedeteivel is: Irenaeus előtt soha senki nem idéz belőlük, még címük sincs említve sehol. Az ortodox atyákat, de különösen Irenaeust bántotta, hogy Markionnak, a keresztény-gnosztikus bölcsnek volt egy 'szent' könyve, mely állítólag Szíriából származott és szamárian nyelven íródott. Ezt a becses kéziratot Markion 145 körül hozta magával Rómába. Markion ez mellett saját maga is írt egy Evangéliumot melyhez hozzácsatolt 10 Pál apostolnak tulajdonított levelet is. Markion szentiratgyűjteménye teljesen elveszett és csak apologéták hivatkozásaiból van egy kis ismeretünk létezéséről és tartalmáról. Ennek a műnek ellensúlyozására Irenaeus kiválasztott négy olyan vallásművet, - a több száz Jézus Misztériumához kötődő dokumentumból, (Márk, Máté, Lukács, János) mely neki megfelelt, majd azokat átírta, passzusaikat átrendezte, ezáltal megteremtette az ortodox kereszténység teológiai alapjait. Hogy ezeken az írásokon ő maga mennyit változtatott, írt át, azt talán sosem fogjuk megtudni.

Salamon Reinach, 'Orfeusz' c. könyvében úgy írja, hogy Irenaeus a négy hasonló evangélium anyagát négy vallásközösség gyűjteményéből szedte össze, majd azokat átgyúrva/átírva hozta forgalomba. A Palesztinában működő gnosztikus-zsidó Ebionitáké volt Máté, Markion Szíriából áthozott Evangélium kapta később a Lukács nevet, Valentinosz gyülekezete rendelkezett eredetileg János Evangéliumával, míg a legidősebb Márk az alexandriai keresztények birtokában volt. Persze, ezeket nem szabad mai szövegformában, szövegrendezésben elképzelni, sokkal inkább mint laza összefüggésű cselekménytörténeteknek, példaértékű bölcselettanítások voltak, melyekben a krisztusi megváltás üdvtörténetének allegorikus tanításai domináltak, minden történelemben lezajlott esemény földi fontossága helyett.
Hiába vette át a gnosztikus keresztények szent iratait, azok hermeneutikai (értelmezéstan) rendszerét nem értette, minek következtében felháborodva bírálta őket, mert a gnosztikusok semmit sem voltak hajlandók történelmi értelemben elfogadni. Képtelen volt megemészteni, hogy a nálánál több tudással, részletesebb vallásirodalmi ismeretekkel rendelkező gnosztikus bölcsek, a mitoszok kozmikus hőseit, megváltóit nem tekinthették igazi, valóban élt embereknek. A gnosztikusokat támadó, lenéző hozzáállás egyik alapját képezte nála, az a sajátos elképzelés, hogy hitrend rétegeződése szempontjából a zsidók a hátul kullogók, üdvtörténetben lemaradtak, míg a pogányok a lehetséges reménység, akik még az egyház népévé lehetnek. Külön rétegben voltak a gnosztikusok: az üdvtörténet keretein kívül álló, kiút nélküli, szellemiekben megrekedt, veszedelmes csürhe. 
Különösen a gnosztikus mítoszokat tartotta veszedelmesnek, mégpedig az azokban számtalan helyen előforduló mozzanat és meserészlet miatt, melyek teljesen megegyeztek az őáltala megváltoztatott evangéliumok részleteivel. Gyűlölte őket, mert hittek Krisztusban ám visszautasították a történelmi Jézust. Sokat kesergett az miatt, hogy a "gnosztikusok állandóan változtatják mítoszaikat, végtelenségig tovább szövögetik azokat, az eredeti neveket önkényesen kicserélik, tanításaikat állandóan átalakítják, mindent kiforgatnak …" Ez így mind igaz is! Egyvalamivel azonban nem tudta őket megvádolni: a gnosztikusok soha sem akarták mítoszaikat történetesíteni! Ez Irenaeus atya és más korai ortodox atyák első számú tevékenysége volt. Ő maga képtelen volt a gnózis lényegére rátapintani, nem értette, hogy lehetséges a lélek tökéletesítése, a megvilágosodás és ezért azt nem létező, a valóságban nem megtörténő lehetetlenségnek tartotta csupán. Kitalált üres értelmetlenségnek, ami csak csúfot űz az ő üdvtanából. Szerinte a gnózis nem egy bármikor megkapható/elnyerhető lelki megvilágosodás, lelki újjászületés, hanem egy fizikai test, mely keresztény gnózis nem a karizmatikus, különleges képességekkel rendelkező tanítók útján marad meg és fejti ki áldásos hatását, hanem az csak, az ő 'szentírásába' öröklődött tovább: „Az igazi gnózis az apostolok tanítása, … a püspöki utódlás szerint Krisztus testének karaktere (jellegzetessége), ami az írások tökéletes megőrzése, átadása által jutott el hozzánk.” (4. k. XXXIII.-8)

Hasonlóan Jusztinoszhoz ő is azt a tévtant vallotta, hogy a gnosztikusok voltak azok, akik kiszakadtak a kereszténységből, de mivel tanításuk alapjait az 'igazi, eredeti' kereszténységből merítették, így nem lehet saját múltjuk, egyéni hagyományuk, és ennek a hamis hozzáállásnak az alátámasztására szándékosan figyelmen kívül hagyta a gnosztikus mítoszok ősiségét. A saját okosságait, a logikátlan, babonás tételeit azonban nagyon kellemetes színben látta. Az általa átírt 'szentírással' kapcsolatos magyarázatait mindenki számára érthető, világos jelentésű tanításoknak tartotta; melyek összefüggései értelemszerűek, zárt, szilárd rendszert alkotnak. Természetesen, hogy más is így lássa magyarázatait, ahhoz alapkövetelmény az Újszövetséghez kötődő szent iratok minden sorát szóról-szóra elhinni, - az ő szavaival élve - „egyházi értelmezés szerint szemlélni.” Bármit is megkérdőjelezni, mint pl. a test fizikai feltámadása, a gnosztikus hagyományok alapján allegorikusan értelmezni akármit is az evangéliumokból: eretnekség! Irenaeus az egyik legmakacsabb harcosa volt a testi feltámadás értelmetlen doktrínájának, melynek létrehozásában, megteremtésében jelentős szerepet vállalt. Nem a racionalista gondolkodásmód, hanem a kényszerűség vitte rá, hiszen világosan látta, hogy ez az egyetlen sarkalatos hittétel, ami nincs meg a pogány misztikában, sőt, a pogány bölcsek kinevetik azokat, akik szó szerint értelmezik az allegorikus 'testi-feltámadást'. A pogányok zavaros babonának tekintették a holtestek újjáéledést és csak a lélek örök létét vallották. Irenaeus is – a többi kora ortodox atyához hasonlóan – jól látta; ha nem ajánlják fel követőiknek a testi feltámadást, akkor semmivel sem képesek többet ajánlani a többi pogány misztikus vallásnál; Józsua misztikája – enélkül – lényegileg nem több, mint Attiszé vagy Dionüszoszé. Ezért volt elkerülhetetlen a mítosz historizálása, ezért volt fontos a hullák feltámasztása, a testi feltámadás szélhámos ígérete. Az ötödik könyvének majdnem a felét a test feltámadásának bizonygatására szenteli, élesen bírálja azokat, akik tagadják a testi feltámadást és a 'testünk feltámadását, felkelését, feléledését' olyan erősen hangoztatja, hogy már maga is szinte elhiszi. „Mindenkinek el kell fogadnia, hogy a holtak testei képesek életet nyerni.” (Iraeneus, Eretlenség Ellen, 5. könyv, IV.-1-2) „Miképpen testünk nem a saját anyagából (szubsztancia) képes feltámadni, hanem az Isten hatalmától …” (5 k.VI.-2) „Ő, aki Krisztust feltámasztotta a te halandó testedet is feléleszti.” (5. k. VII.-1) Ugyanezt ismétli a X.-2 fejezetben – hozzátéve: „mert az Ő Szentlelke benned lakozik.” A XIII. fejezetben Lázár teste feltámadásával példázódik, aki „négy napja feküdt sírjában” … „és a halott feltámadt, teste, végtagjai életet nyerve …” „ miután az igazak feltámadtak a halottak közül, és eme feltámadás folytán az Isten által megbecsülésben részesültek” (5. k. XXXIII.-3-4) „Mert amiképpen az Úr 'a halál árnyékába került', ahol a holtak szellemei voltak, és azután feltámadott testében, majd a feltámadás után a mennybe vitetett, világos tehát, hogy a tanítványainak szellemei szintén a láthatatlan helyre kerülnek [Seol, sírgödör] … és ott maradnak a feltámadásig, várva azt az eseményt. Akkor visszakapják testüket, és teljes testükben kelnek fel, ahogyan az Úr felkelt, ők is az Isten jelenlétébe fognak kerülni.” (5. k. XXXI.-2)

[Nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy a II. és III. évszázadban még nem létezett abban a szerkezeti formában az Újszövetség, mint ahogy az ma meg van, sőt az evangéliumok iratgyűjteménye sem volt úgy összeállítva, mint néhány évszázaddal később. Mégis rá vagyok kényszerítve, hogy az egyszerűbb érthetőség kedvéért úgy hivatkozzak ezekre a ‘szent' iratokra, mintha azok a mai formájukban már léteztek volna.]
Tanítása:
Irenaeus a szentírás megbízhatóságát és tökéletességét abban látja, hogy minden embernek egyforma és egyformán elérhető üdvösséget kínál. De nála nincsen meg – mivel ő maga sem értette – a lelki megvilágosodás momentuma a gnózis elnyerése segítségével, ami a misztikus hitrendszerek alapját képezte. Szerinte, az aki betűről-betűre elhiszi az általa ‘sugalmazottnak' tartott szentírások történeteit, az részesül az örök üdvösségben. Csak ők kerülnek be a mennyek országába, a mindent megkérdőjelezőkre azonban az örök kárhozat vár. 
Teológiája sarkalatos pontját alkotta, hogy a gnózis szakralitását áthelyezte, behelyettesítette a 'Szentlélekkel'. Nála a szentlélek lett az ami megvilágosítja az embert és nem az ember lelki törekvésének küzdelme, de az ő Szentlélekje is csak akkor fejtheti ki áldásos hatását, ha a követő feltétel nélkül elhiszi az evangéliumokban lévő hittanokat. Ennek a szentléleknek kell tehát a magasztos érintését megkapni, és ez elég is - szerinte –, mert ugyanez a szentlélek tette tökéletessé az apostolokat, na meg ő magát is. Ez tehát a garancia és nem kell a gnosztikusok által szorgalmazott lelkigyakorlat, (meditáció) felesleges az önismereten és az istenismereten nyugvó harmónia, melyeknek összeolvadása önmegváltásban lényegesül. Élesen tagadta az önmegváltás lehetőségét, mert a megváltás csakis az ő egyháza által lerakott apostoli hagyományosság követésével lehetséges, mert azok isteni kinyilatkozásokon és a szentlélek áldásán alapulnak, míg a gnosztikusok üdvössége hamis emberi kitalálás. 

Pimasz beképzeltségében olyan véleménynek adott hangot, miszerint, a több száz éve virágzó pogány vallásosság bölcsei, a hívők tömegei, az Isten lényegét nem értették, nem ismerték; csak kezdetleges sejtelmük volt mibenlétéről, amit csupán homályos véleményben voltak képesek kifejteni. Ezért az örököseik, a gnosztikusok és a pogány misztikusok Istent hasonlóan félreértik, létét, hatalmát, de főleg a kinyilatkozását félreértelmezik és beszennyezik magukat a misztikus szertartásokon és a pogány fesztiválokon való részvétellel. Evvel végeredményben azt mondja, hogy kizárólag ők az egyetlenek, akik képesek Istent megérteni, őelőttük vagy rajtuk kívül mindenki más homályos butaságban tévelyeg. Tanításában tehát Isten egyedüli megismerése éppúgy ki volt sajátítva, mint az isteni kinyilatkozás mélyebb összefüggésének egyedüli megértése. Irenaeus magát és az ortodoxiáját elfogadó társait a kinyilatkozás örökösének, letéteményesének tartotta, minden más, tőle eltérő kinyilatkozás-értelmezést torz belemagyarázásnak tartott.

„A Szentírást csakis az egyház hite közvetítésével lehet helyesen értelmezni.” Szerinte nem lehet más tradíciókra hivatkozni, és így lehetetlenné teszi a 'szentíráshoz' történő gnosztikus hozzáfűzéseket, értelmezéseket Az általa szentnek tartott iratokban csak a megtörtént valóság létezik, mélyebb értelem nincs, nem is szükségeltetik. Különleges erős hangsúlyt helyez az apostoli hagyományokra anélkül, hogy azok időrendi sorrendjét megmagyarázná. Az apostolok történelmi sorrendjét rögtön el kell fogadni mindenkinek, de az teljesen mindegy nála, hogy kik voltak ezek az emberek, mikor éltek, hol tanítottak, hol haltak meg. Nem kapunk magyarázatot; ha zsidók voltak az apostolok, akkor miért csak görögül írtak, hol voltak iskoláik, közösségeik, hogyan volt az apostoli utódlások rendje? 
Az egyházatya ellensége ugyan az allegorikus szentírás-magyarázatnak, mert azok történeti az ortodox tanítások értelmét kitágítják, megváltoztatják, ám ennek ellenére, maga is sokszor alkalmazza az allegorikus értelmezést az Ószövetség egyes szakaszaira. Az Újszövetség történeteire vonatkozólag azonban a ‘tipológia' értelmezést alkalmazza. A tipológiát az különbözteti meg az allegóriától, hogy a tipologikus értelmezésben összehasonlított két dolog vagy személy közül legalább az egyiknek történelmi realitással kell rendelkeznie. Az allegória megelégszik az eszmei kapcsolatokkal, míg a tipológiának sokkalta több ‘ valós' ‘megtörtént' összefüggés látszatát keltő eseménysorozatra van szüksége.
Ezért tartom Irenaeust valláscsinálónak, mert ő az első atya, aki következetesen Jézus történelmi szerepét helyezi dogmatikája középpontjába, míg a nála korábbi atyáknál csak a spirituális Jézus fontossága volt a mérték, történelmi keret kiépítésével nem foglalkoztak. Áthelyezte a korábbi misztikusok és keresztény-gnosztikusok hitvallás lényegét az önnönmagában meglévő megváltás/megvilágosodás lehetőségének szakralitását, egy történelemben lejátszódott csodára, hogy csakis avval lehetséges a lelki kibontakozás, a megváltás. Az önértelmezést felcserélte a dogmára. Gnosztikus/misztikus tanítások szerint mindig az adott tanítómester kinyilatkozása, áldása, gnózis átadása számított mérvadónak, hiszen a tudás elnyerése is a jelenhez van kötve az önazonosulás keretében, (itt és most) – mellyel szemben Irenaeus az egyszer a múltban megtörtént kinyilatkoztatás ismeretét és elfogadását helyezte előtérbe. Meglátta és értette, hogy hatalmas igény van egy olyan vallásra ahol a szakralitás egy írott szöveg történésének vak hitében nyer teljességet: nincs szükség az egyén 'belső erő' értékeinek fáradságos feltárására és főleg nincs szükség a szimbolikus aranytükörre, melyben az egyén lelkiismeretét meglátja.

Lehetett azonban Irenaeus bármilyen keményvonalas ortodox bajnok, az általa szerkesztett és összeállított szentiratokban lévő ellentmondásokat ő is észrevette, és ezért doktrínaképp meghatározta, hogy a szentírások ismerete mellett nagyon fontos a keresztelés által megkapott 'hitvallás'. Ez a hitvallás képes az embert eligazítani a tanításokban lévő ellentmondások elsimításában. „Külön-külön sem a Szentírás, sem a hitvallás nem merítik ki az igazság teljességet.” Bármennyire is mézes-mázosan használja Irenaeus atya a saját kora ortodox nyelvezetét, végeredményben azt mondja, hogy hitvallás nélkül a Szentírás értelmetlen, csacska történet. 
Irenaeus Polükarposz tanítványának tekintette magát, és mesteréről azt állította, hogy az eredeti apostol tanítvány volt, továbbá mestere több olyan élő személlyel állt összeköttetésben akik még ismerték, ‘látták az Urat'. Az ortodox atya amúgy is megkopott szavahihetősége ennél a merész állításnál teljesen elenyészik az időrendi ellentmondások miatt. Polükarposz 167-ben halt meg és Irenaeus szerint tanítványa volt annak a személynek, akit az Újszövetségben található negyedik evangélium szerzőjeként ismerünk. Erre az illetőre a János nevet ragasztotta rá Irenaeus és a későbbi keresztény egyházirodalom. Az első fennakadás ott van, hogy a János Evangélium című szerzemény a konzervatív bibliakutatók szerint sem keletezhetett korábban, mint i.u. 120-130, és kétségtelen, hogy szerzője ízig-vérig görög volt. Zsidó eredetet ide magyarázni szándékos rosszindulatú félrevezetés! Ne feledjük, a ‘hivatalos' történet szerint Jézust a harmincas években feszítették keresztre Tiberius császár uralkodása és Pilátus kormányzósága alatt. Aki már meglett ember volt [János] abban az időben - az nem taníthatott, írhatott, száz évvel később. Az a személy nem lehetett Polükarposz mestere. Ez fizikai képtelenség, minek ellenére Irenaeus mégis, mint egy harmónikusan egymásba kapcsolodó történelmi láncolatot óhajt elfogadtatni, az arra fogékony balga olvasókkal.
Természetesen Irenaeus is tisztában volt az időrendi abszurditások szülte hiányosságokkal – különösen Jézus esetében –, minek kiküszöbölésére az ortodox egyház legelemibb tanításait kiforgatta, és azt kezdte el hirdetni, hogy Jézust idős emberként végezték ki Claudius császár uralkodása alatt. A szerinte 'szentséges' sugallat által írott evangéliumok, akkor mégsem annyira szentségesek, mert a tudós atya visszautasította és lehetetlennek tartotta, hogy Jézus csak kb. egy évet tanított és fiatalon kivégezték. Biztos tudással vallotta: Jézus egészében végigélte élete szakaszait, megélte az egész időskort és csak akkor feszítették keresztre: „magára vette az egész emberi életet megszentelve annak minden állomását.” Ez a légből kapott elmélet felborítja szinte az egész Jézus történetére vonatkozó elbeszéléssorozatot; nincs Pilátus, Kajafás, Annás… Az ilyen fajta időtáv csökkentés csak rontja és még jobban összekuszálja azt a képet, melynek a középpontjában egy történelmi Jézusnak kellene állania. 
Arról nem is beszélve, hogy mit szóljunk mi a későbbi érdeklődők, hogyan magyarázzuk meg, hogy a kereszténység első ideológusa miért tartotta az evangéliumokat teológiailag tökéletes szentírásnak, ám cselekménytörténetileg tévesen hamisnak? Más szavakkal: ha ő, mint a nagy szenté avatott, - hittételeket összeállító - legjelentősebb kora-ortodox személyiség megkérdőjelezi azok hitelességét, akkor mi kései emberek miért ne tehetnénk 
ugyanezt?
Irenaeusnak köszönhető az a megtévesztő, szándékos hazugság, miszerint egy Simon Mágus nevű illető volt az aki megalapította a gnosztikus tanokat. Az ő tanításait továbbadva, azokat fejlesztve bontakozott ki az összes többi gnosztikus vallásirányzat, és szerinte ez a Simon Mágus a II.-ik évszázad elején élt. Evvel a hamis állítással több legyet is óhajtott ütni egycsapásra. Először, beültetni azt a téveszmét az emberek tudatában, hogy a gnosztikus tanítások, hitrendszerek nem nyúlnak vissza a történelemben évszázadokra Jézus korát megelőzve, mert azok Simon Mágustól eredtek csupán. Továbbá, ha ezt elhiszik, akkor törvényszerű következésként a gnosztikus tanok nem származhatnak a régi pogány-misztika elképzeléseiből, (hiszen azokat Simon találta ki) és végül: az őáltala propagált szentnek tartott szövegek ennek megfelelően idősebbek és így hitelesebbek, mint a nemrég élt Simon gnosztikus tanításai. Tekintettel arra, hogy minden gnosztikus-misztikus tanítónak a tanítómestere Simon Mágus volt - Irenaeus fantáziájában - , így ellehetett különíteni olyan misztikus megváltó-üdvözítő hitrendszerektől, mint pl. Püthagorasz Ozirisz-Dionüszosz tanítása, mintha ezek az elképzelések teljesen ‘mások' lettek volna, mint Simonnak tulajdonított gnoszticizmus. Simon Mágus kitalált személye új népszerűségre tett szert az utóbbi száz év folyamán, szabadkőművesek, ezoterikus szekták, ‘new age' álmodozok, mind történelmi személyként hirdetik és mindig elfelejtik megemlíteni, hogy Irenaeus atyán kívül más kortárs nem tud semmit erről a mesealakról.

A római egyház megalapítását fontos küldetésének tartotta, és vezetőszerepe kiemelésének indoklására azt a mesét népszerűsítette, miszerint az alapítók személyesen Péter és Pál apostolok voltak. Péter, – mint azt már fentebb láttuk – mitológiai alak, Pál ugyan történelmi személy volt, ismerte a római elő-keresztény gyülekezetet, de annak alapítója, vezetője sosem volt. Saját ideológiája, és összetákolt apostolfolytonossága elterjesztése érdekében legjobban kiképzett tanítványát, Hippolütoszt Rómába küldte. Feladata volt még Hippolütosznak a küldetésében a dogmatikus keresztény ortodoxia meghonosítása és a gnosztikusok ostorozása, támadása, rongálása.
 

Alexandriában született és ott is élte le élete nagy részét. Korai éveire vonatkozóan Euszébiosz Egyháztörténetében olvashatunk, de annak megbízhatatlansága miatt az ott közölteket óvatosan kell kezelni. Az biztos, hogy sokat utazott, járt Rómában, Athénban, széles látókörű, nagy tudású bölcs tanító volt. Sokan úgy tartják, hogy Órigenész volt alexandriai Kelemen (kb. 150- 215) szellemi utódja, életművének tovább folytatója, elméletei kései kibontakoztatója. Kiválóan ismerte a görög irodalom klasszikusait és iskolája munkaprogramjában szerepelt a nagy filozófusok műveinek tanulmányozása. A 'szentírás' témaköréhez tartozó dokumentumok nagy többségét állandóan olvasta és sok szöveg részt állítólag kívülről tudott idézni.
Irodalmi munkássága rendkívül gazdag, hiszen folyamatosan írta magyarázatait az általa szentnek tartott írásokhoz, ám azt tudnunk kell, hogy a számtalan szerzeményének csak egy kis töredéke maradt ránk, és azok sem eredeti hitelességükben. Kommentárjait, teológiai írásait vagy lerövidítve vagy csak kivonatolva másolták, ami változtatás még mindig nem volt elég a későbbi atyáknak, mert a fordításoknál fokozott figyelemmel kisért szempont volt a rövidítés és a jámbor egyszerűsítés. Fontosnak tartom megemlíteni Rufinus atyát (kb. 340-410), aki görögből latinra történő fordítás közben egyfolytában javítgatta, átírta Órigenész műveit, igyekezett eltüntetni belőle az V. évszázadban már eretneknek számító eszméket. Például említeném Órigenész, Pál apostol Római leveléhez írt kommentárját amely Rufinus fordításában egyben rövidítés is: az eredetihez viszonyítva csupán egyharmada. Sok munkájából még ennél is nagyobb arányban hagyták ki a misztikus gondolatokat, rövidítették, vagy éppen átírták azok lényegét, hogy még véletlen se csengjen abból ki gnoszticizmus. Szövegátírásoknak, javítgatásoknak, rövidítéseknek köszönhetően nem könnyű kihámozni, hogy Órigenész mennyire volt ortodox, mennyi ellenszenvvel viselkedett a pogányok és gnosztikusokkal szemben és miképp értelmezte Jézus krisztusi 
beteljesedését. Csupán ebből a bizonytalan közegből kísérelhetjük meg összeállítani eszméit, bemutatni azon nézeteit, mely jellemzője lehetett a korai keresztény egyház legnagyobb gondolkodójának.

Nyíltan, egyenesen Órigenész Platón, vagy más ókori gondolkodó írásait nem helyezi előtérben: soha nem hozza segítségül, ám mégis sokszor merít – anélkül hogy hivatkozna rá - elmélete alátámasztására a korábbi nagy bölcselők elképzeléseikből. (Elfogadta pl. és tanította a lélek Istennel való rokonságának platóni tételét és még sok más bölcseletet is.) A klasszikus platonizmusnál, - attól függetlenül, hogy nagyra tartotta - mégis sokkal több szál kötötte az un. közép platonizmushoz; mint Albinosz, Numeniosz, Attikosz filozófiájához. Látogatta a filozófus Ammoniosz Szakkasz előadásait, akit tanítójának tekintett. Ammoniosz Szakkasz híres görög filozófus az alexandriai Újplatonista iskola egyik megalapítója többek között azt tanította, hogy a keresztény és a pogány hit helyesen értelmezve, valójában nem különbözik egymástól, mindkettő egy tőről fakad és így mindkettő ugyan az.
Órigenész jártas volt a különböző filozófiai iskolák tanaiban, könnyedén igazodott el a platonikus, arisztotelikus, sztoikus, epikureus álláspontok között. Ő maga olyan tanrendszert állított fel, mely a platonikus előfeltételek elfogadását, nagyobb mérvű érvényesítését kívánta meg. Sztoikus filozófia segítségével oldotta meg az etikai kérdéseket, a gondviselés kérdését. Tisztában volt a Jézus Misztériumához tartozó rendkívül gazdag vallásirodalmi anyag meglevőségéről, mint azt ő is írja Lukács kommentárjában: „nem négy Testamentum volt eredetileg, hanem nagyon sok, melyekből az elődök kiválasztottak négy szent iratot megszabadításunk szemléltetésére.”

Töredékesen maradt ránk a Hexelpa című óriási fordítási és szöveg összehasonlítási munkája, melyben Órigenész párhuzamos oszlopokban írva egymás mellé állította az Ószövetség héber szövegét és annak különböző fordításait összehasonlítás céljából. Az egymás mellé felrótt szövegekben soronként, szavakként jelölte be az eltéréseket, hiányosságokat, amit bizonyítékként könyvelt el az allegorikus megközelítés alátámasztására. Rengeteg kommentárt írt az Ószövetség, Újszövetség szövegeihez, (Jánoshoz pl. 33. magyarázatot írt) és ő volt első igazi értelembe vett módszeres szentírás-magyarázó. Szentírás-magyarázataihoz elengedhetetlennek tartotta az allegorikus értelmezést. Azt vallotta, hogy allegorikus értelmezés nélkül a szent szövegek, - különösen az Ótestamentum – nem tűnnek többnek, mint régi törzsi hagyományok, szertartási törvények halmazának, melyekkel nem lehet mit kezdeni.

Hasonlóan szellemi elődjéhez Alexandriai Kelemenhez, Órigenész is sokat bírálta a pogány és a gnosztikus vallások sokféle megnyilvánulásait, ám ennek ellenére mégsem lehet őt pogány-gnosztikus hitrendszereket gyűlölő fanatikus ortodoxnak tekinteni.
Maguk a gnosztikusok és pogányok is állandóan vitáztak, egymás elméleteit szüntelenül - néha gorombán – támadták, bírálták egymást, és Órigenész is hasonlóan cselekedett. Ám azért kinevezni Órigenészt ortodox vallásvédelmezőnek, mert támadta pl. Kelszoszt, helytelen. Mert tudniillik, Órigenész a nála korábban élt híres gnosztikus tanítóval, Kelszosszal is vitába száll, hogy ‘Kelszosz Ellen' című munkájában bizonyítsa saját igazának bölcsességeit. Kelszosz világos és logikus érvelése kibillentette az amúgy magabiztos bölcs Órigenészt, a feltett kérdések meg különösen rosszul eshettek: „Ha a zsidók prófétái megjövendölték, hogy Jézus az Istenüknek Fia lesz, akkor lehetetlen megértenünk, hogy a zsidók Istene Mózes közvetítésével azt parancsolja a zsidóknak, hogy kincseket gyűjtsenek, kiterjesszék uralmukat, betöltsék a földet, ellenségeiket – a gyermekeiket is beleértve – hányják kardélre, és kiirtsák egész fajtájukat. Mondom tehát: ha Isten így viselkedett, akkor lehetetlen megérteni, hogy az ő fia, ez a názáreti ember, a fentiekkel teljesen ellentétes törvényeket hozott; kijelentette, hogy a gazdagok és a méltóságokra, bölcsességre, dicsőségre törekvők nem közelíthetnek az ő Atyjához, hogy nem kell többet törődnünk az étellel, mint a varjaknak, és a ruházattal, mint a liliomoknak, végül, hogy ha valaki megüt, fogadjuk a következő ütést is. Hát ki hazudott? Mózes-e vagy Jézus? Vagy talán az Atya, amikor elküldte Jézust, megfeledkezett a Mózesnek adott parancsairól?” Órigenész ingerülten válaszol, és azzal próbálja megcáfolni Kelszoszt, hogy magyarázatában az ószövetségi szövegeket túlszínezett jelképekbe öltözteti. Az ilyen válasz azonban sokak számára nem meggyőző.

Az Ószövetségben számos helyen előforduló kegyetlenség (ellenség leölése) tényét allegorikus megoldásokkal szeretné megközelíteni: „Amikor azt állítja, reggelenként kiirtottam a föld minden bűnösét, hogy kigyomláljak az Úr városából mindenkit, aki törvénytelenséget művel, a próféta átvitt értelemben mondja a földnek a testet, amelynek törekvése Isten ellensége, az Úr városának pedig saját lelkét, amelyben Isten temploma volt.” (Kelszosz ellen, 7:22) Szerinte az Ószövetségben leírt borzalmas dolgok sosem történtek meg, hanem belső lelki vívódások képletes kivetítései és ezeket nem is szabad másképp értelmezni.

Kelszosz platonikusnak vallotta magát, ám Órigenész az ‘ortodoxiája' ellenére mégis nagyobb platonikusnak bizonyult még Kelszosznál is. Védőmunkájában nem akarta követni a korábbi ortodox apologéták érveit; miszerint a kereszténység isteni eredete Krisztus csodatételeivel, feltámadásával bizonyított, valamint az Ószövetség idevonatkozó próféciáit sem hangoztatta, nem hozta előtérbe, mint azt a korábbi atyák tették. Talán ő maga sem hitt ezekben a magyarázatokban, mert mindig tartózkodóan viselkedett más félművelt atyák védő, vitatkozó szerzeményeivel szemben. Írásait olvasva sokszor felvetődik a kérdés, valójában milyen 'ortodox' is volt Órigenész?
Sok nagy tudással rendelkező ókori bölcs élt a bírálat ellenérvével, melynek igazával saját elképzeléseit jobban alátámasztottnak vélte. Órigenész is másképp értelmezett olyan viták tárgyát képező hitbeli alapfogalmakat, mint a mennyei gondviselés, rossz kérdése, az anyag és a test szerepe az üdvrendben, az akaratszabadság, az isteni igazságosság, stb. A kereszténység jelzőjeként használta a 'telete' kifejezést, ami 'beavatást' jelent. 
A pogány filozófus Lukianosz (kb. 117-180) a korai kereszténységet a Misztériumok egyik válfajának vélte és Órigenészhez hasonlóan azt 'új-teletének' (új-beavatásnak) hívja. Ha igaz az, hogy Órigenész magát ortodox kereszténynek tekintette, akkor e kifejezés értelmezése (különösen a korai atyák szellemiségét illetően) egy új elméleti kategória létrehozását kívánja meg.

Nézzünk egy példát, mire is gondolok. Órigenész mindig nagy súlyt fektetett az ember szabad akaratának hasznosítására. Művében (Princípiumokról) Órigenész több helyen hangsúlyozza minden értelmes lény szabad akaratát. Ez a szabad akarat vezetheti vissza Istenhez a tőle elfordult embereket, amire lehetőség nyílik a bűnbánat által. Szabad akaratából fordul el tehát az istentől (jótól) az ember és szabad akaratából térhet hozzá vissza. Ez a bűnbánó, jóra törekvő szabad akarata megnyilvánulhat az ember jelenlegi életében, vagy egy következőben egy másik testben. Az ilyen elképzelés elvetendővé vált a későbbi ortodoxia szemében, mert túl sok súlyt helyez az egyén szabad akaratának kinyilvánítására. Továbbá érvként hozták fel: ha az egyénnek lehetősége nyílik, hogy bármelyik élete folyamán határozhat, választhat az Istennel történő egyesülésben, akkor elvész az örök kárhozattól való félelem. Márpedig a kárhozat, félelem, bűn mindig is erős nyomatékkal hangoztatott propaganda fogalmak voltak, melyekkel a dogmatikus keresztények hatásosabban előtudták adni teológiájukat. A szabad akarat ilyen mérvű hangoztatása ellentétes a dogmatikus szellemiséggel, mely úgy tanítja: az ember megváltása nem a szabad akaratból eredő döntéshozatal függvénye, hanem a Jézus Krisztusban vetett hit korlátlan elfogadása. Ahogy a mai vallásvédelmező történészek – a pogány gondolkodók bírálataira hivatkozva – eltorzítva kisajátítják munkásságát, és egyértelműen ortodox katolikusnak nyilvánítják Órigenészt, akiben csak halványan lappangott a félreértésből adódó miszticizmus: az úgy helytelen, hiszen pl. a világegyetem körforgásáról vallott nézetei inkább távol-keleti elképzelések és teljesen szemben állnak a judeo-keresztény felfogással. Órigenész szerint ez a világ mindössze egy a sok közül, létrejötte előtt is létezett egy másik univerzum és ezen világunk megszűnése után, ismét új világ teremtődik, és ez így fog folytatódni tovább az idők végtelenségéig. Kereszténysége inkább pogány-eretnek-gnosztikus volt a mai felfogásunknak megfelelően, mint olyan dogmatikus-ortodox, aki csak az írás betű szerinti történetben találja meg a megigazodás kapaszkodóit. Hiába írt garmadával olyan gondolatmeneteket, melyek édes dallama jólesett az ortodox füleknek, eretnek-miszticizmusa mégis sokszor tisztán kicsengett.

Ez a pogány-eretnek-gnosztikus szellemiség leginkább a lélekvándorlásról vallott nézetiben nyilvánul meg. Úgy vallotta: az anyagi világ mulandó, az ember földi élete a lélek örök életének csak egy szakaszát jelenti. A világ teremtése ugyanis örökké tartó folyamat: mi világunk előtt is voltak világok és e világot követik majd újabbak. A lélek a testtel való egyesülés előtt is létezett s létezni fog a testöl való elválás után is és az egyik testből a másikba vándorol mindaddig, míg meg nem tér Istenhez. Azután már nem születik le 
újból a fizikai testbe soha többé. Úgy hirdette, minden lélek végül is visszatér az Istenhez. (Még a bűnösök is, többszöri purgatórium/leszületés után.) A lélek a földi élet után is tovább él és nem csak úgy értelmetlenül létezik, hanem tovább fejlődik Isten megismerésében. A jövendő életben [mert újra visszaszületünk] tudásunk gazdagabb lesz, nagyobb mértékben fogja felülmúlni jelen tudásunkat, aminek példázatára az Ószövetség és az Újszövetség viszonyát hozza fel. Ezek a hitbeli elvek szinte teljesen megegyeznek a Brahmanizmus, Buddhizmus, és az évszázadokra visszanyúló pogány misztika lélekvándorlás tanításaival, miszerint újból és újból leszületünk állandóan tökéletesebbé válva, lelki-szellemi világunkat egyfolytában gazdagítva. Az újjászületés kerékforgásának előre történő haladását Órigenész így írja: „Az egyház által hirdetett evangélium a jelen élet viszonyai között abszolút igazság, de relatíve ahhoz az igazsághoz képest, melyet Isten a jövendő életben fog még kinyilatkozni.”
A reinkarnáció elmélete heves ellenállást váltott ki kortárs és későbbi keresztény teológusok között, mivel az leminimalizálja Jézus Krisztus szerepét. Így nincs szükség, (nem lényeges) az ebben az életben történő megváltásra, mert az elkövetkező élet megint lehetőséget adhat az üdvözülésre. Így, ha az új életekben ismét van esély, akkor Krisztus feltámadása elveszíti kimagasló egyediségét, eltörpíti eget-földet mozgató páratlan mivoltját. Mi szükség van tehát Jézus Krisztus megváltására – tették fel az ortodoxok a kérdést – ha a lélek mindig elszakad a testtől és egy másik testbe születik vissza? Ha ez így van, akkor a bűnösök és az igazak egyformán megint leszületnek és, akkor Jézus a semmiért halt meg a keresztfán. Nem teljesen világos, hogy Órigenész miben látja Krisztus megváltói szerepét, pedig Krisztust megváltónak nevezi, de ugyanakkor úgy látja, hogy Krisztus csak része az isteni tervnek, de nem ő maga a megváltás lényege.

Órigenész nem értett egyet avval az ortodox felfogással sem, miszerint a bűnösök és a pogányok lelke haláluk után örökkön a pokolban fog szenvedni, mivel szemben úgy hirdette, hogy idővel minden lélek megváltatik és így immáron megtisztulva újból leszületik. Minden bűnös megmentetik, beleértve a démonokat is, sőt a Sátánt is, mert az eszkatológiai álláspontja szerint: a végén a Logosz őket is megtisztítja az isteni kegyelem által. Szerinte, az isteni kegyelemnek különböző mértékei vannak és az mindenkire (a Sátánt is beleértve) érvényes. Legjobban az eszkatológiai tanítása tért el a zsidó elképzelések babonaságában tévelygő keresztény társaitól, akik abban hittek, hogy az idők végeztével mindenki ugyanabban a testben fog feltámadni, amelyet birtokolt. Az ilyen testi feltámadást lehetetlen badarságnak tartotta a nagy filozófus. Mivel szerinte a lelkek már a születésük előtt is léteztek ezért a megtisztulás után új testben születnek újjá, ezért nincsen örökké tartó pokol és minden teremtmény részesül a megváltásban.  Órigenész a feltámadással kapcsolatosan igyekezett Pál apostol tanításához igazodni („Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban”. I. Kor. 15-42), mely már a megírása pillanatában két értelmezéssel bírt; misztikussal, és testi értelem szerinti megközelítéssel. A jelen fizikai test feltámadását materialista nézetnek tekintette.

Más korai keresztény atyák végidőre vonatkozó nézeteit Órigenész ugyanolyan megközelítéssel fogadta el csupán, mint a többi keresztény teológia tételt; „Szimbolikus nyelven fejezik ki tartalmukat, de ha valaki szó szerint, materiálisan fogja fel azokat, akkor az értelmetlen és elvetendő.” Szentnek vélt könyvek, iratok tartalmát, azok mondanivalóját ilyen formában megközelíteni gnosztikus és eretnek, mert a gnosztikusok állandóan minden írást, könyvet allegorizálták, kimutatva mitológiai jelentésüket, a világtörténelmben végbement valós eseménysorozatnak vélt krisztusi fellépés tárgyalását elhanyagolták vagy határozottan tagadták. Órigenész természetesen ilyen messze azért sosem ment, de a szentírások szimbolikus értelmezései, az idevágó kijelentései, az a módozat ahogyan a nehéz szövegek mögött levő képletes mondanivalót lefordította, már az ő idejében több ortodox atyát ellenségévé tett. Többször sütötték rá az eretnekség bélyegét. 

Az evangéliumok szerzői nem száraz tényleírásra törekedtek, a cél nem a pontos történelmi adatok közlése volt Órigenész szerint, amit a jelentős eltérések is mutatnak, hanem inkább isteni, szentséges igazságok kinyilatkoztatása. Az alaptételek meghatározása inkább fontos, mint a történelmi leírások, melyek jelentősége másodlagos. A nagy filozófus világosan kimondja, hogy Jézus történelmi szerepe nem fontos mert, csak a 
személyéhez kötődő igazságok a fontosak, melyek igazi értelemmel telítettek. 
Mindig a lelki jelentéseket kereste a szentírás történetei mögött, mely elbeszélések szimbolikus tanításként jöttek létre és csak spirituális értelme van. Akárcsak alexandriai Kelemen és más alexandriai gnosztikus-keresztény gondolkodó, Órigenész nem tanította Jézus történelmi fellépését, nem hirdette teste fizikai feltámadását.

Az ókor egymással versengő, keresztény szektái között a Szentháromságtan pontos értelmezése mindig eltérő viták alapját képezte. Órigenész úgy tanította, hogy a Szentháromságot kitöltő ‘személyek' különbözők, ám a személyek valós különbsége ellenére hangsúlyozta a Fiú Atyától való örök születését. A szentháromsági személyeket egylényegűségük ellenére is egymásnak alárendelt állapotban tüntette fel, egymás alatti-feletti viszonyban szemlélte. Tömören összefoglalva; az Atya az első, mert ő minden létező eredete, a Fiú földi birodalmában tartozik minden értelmes emberi lény, a Szent Lélek pedig áldásával megtölti a szenteket és hatását a megkeresztelkedett hívőkben kamatoztatja. Úgy látta az Atya alá van rendelve a Fiú, és a Fiú alatt van a Szent Lélek. A Fiú a 'Logosz', a második személy, aki közvetítő az Atya és a hívők között. Emlékezzünk a Didakhében is Jézus és Dávid 'közvetítő', intermediatív (közbenső) más szóval alárendelődött beosztásban szerepel. Ez a lételemi felépítés tükröződik vissza – szerinte – a szentírások üdvtörténeti egymásutániságából.

Egy másik magyarázatában úgy mondja: a szentiratok szó szerinti történelmi-jelentés helyett a leírások lényege inkább megfelelőbben vonatkoztathatók az egyházra, annak képletes viszonyaira vagy jobban alkalmazhatók a lélek és Isten viszonyának szimbólikus bemutatására. Többféle burkolt, tanítási rendszer meglevőségét látta tehát, mind az Ó, és mind az Újtestamentumban. Három szinten kell a szentírásokat szemlélni, átélni: az első a betű szerinti (testi-historikus), a második az allegorikus (léleknek megfelelő), „mely már előrelépett”, és a harmadik, ami a gnózist feltárja (misztikus), annak, aki „tökéletesítette a lélek törvényeit.” Ez a többféle jelentésről szóló órigenészi tanítás nagy népszerűségre tett szert a misztikus Jézust követő körökben, - vagy éppen a későbbi keresztény misztikában - de ugyanakkor már a kortárs ortodox szentírás-magyarázok éles bírálat tárgyává tették. Órigenész felfogása a szentiratok történelmi jelentésének másodlagosságáról, valamint a lélekvándorlásról, szabad-akaratról hangoztatott elvei már alaposan kiváltották kortárs atyák nemtetszését.

Más, ennél jobban elvonatkoztatott témákkal is sokszor bosszantotta, megbotránkoztatta kora vaskalapos egyházvezetőit. Órigenész a gnosztikus Kandidosszal szemben állította, hogy az ördögnek is lehet reménye az üdvösségre, még az ördög is megváltható. Ezen állítása szervesen hozzájárult az ellene irányult kampányhoz ami nem csak a kiközösítéséhez vezetett, de menekülni is kénytelen volt Alexandriából. Ellenállást váltottak ki azok a nézetei is, miszerint a csillagok és a mennyei égitestek élőlények, lelkük van és létük racionális, célszerű. Későbbi korok, dogmákban megerősödött atyái Origenészt eretnekké nyilvánítottak, felróva számlájára többek között, hogy a kereszténységet megrontotta a hellén műveltség mérgével.
Methodosz, Szent Jeromos, szalamiszi Epiphanosz, - hogy csak néhányat említsünk - voltak azok az ultra-ortodox atyák, akik éles támadásukkal közvetve hozzájárultak, hogy az 533. konstantinápolyi zsinaton Órigenészt kiátkozták az egyházból. Több tételét elítélték, és a reinkarnáció tanát elfogadhatatlannak nyilvánították a katolikus egyház számára.

Órigenész monumentális munkássága mély hatást gyakorolt a misztikus-gnosztikus Krisztus követőkre éppúgy, mint az ortodox kereszténységre. Porphüriosz a híres filozófus személy szerint ismerte Ammoniust és Órigenészt, akiket 'nagy Platonistáknak' nevezett. Plotinosz (kb. 200-269) a misztikus filozófus - Gallienus császár kedvence - tanítványa volt Órigenésznek és Ammoniusnak is, mikor Alexandriában tevékenykedett. (Porphüriosz, Plotinosz tanítványa volt) Minden átírás és hamisítás ellenére a korai szerzetesmisztika bizonyos áramlatai Órigenész metafizikai, kozmológiai és pszichológiai tanításait alap-princípiumként használták Jézus Misztériumának helyes értelmezéséhez. Népszerűsége ma sem szűnt meg, számos vallástörténész szentelt könyvet, tanulmányt az utóbbi évtizedekben Órigenész személyének, tanításának, a vele kapcsolatban felmerült kérdéseknek.
 

Palesztinai Szecsemben született valamikor a századforduló után. Szülei jómódúak lehettek, mert fedezni tudták gyermekük tanítattatási költségeit. A fiatal Jusztinoszt a filozófia érdekelte, amit teljességgel megtanulni képtelen volt, tanítótól tanítóhoz vándorolt. Hiába viselte állandóan a filozófusok megkülönböztető ruháját, a palliumot, jobban illett volna hozzá a szőrcsuha, mert világnézete közelebb állt egy fanatikus mesemondóéhoz mint egy antik filozófuséhoz. Mély nyomot hagyott életében az a megaláztatás, mikor kb. 140 körül Rómába történő érkezése után elutasította őt egy Püthagorasz -platóni filozófiai iskola. Sosem volt képes megemészteni, hogy kortárs gnosztikus-keresztény ‘ellenfelei' mind elvégeztek ilyen iskolákat, míg őt elutasították.
Rómában saját filozófia iskolát nyitott, mely teljesen független volt minden más keresztény áramlattól és olyan ortodox doktrinákat kezdett el tanítani, mely ilyen formában még nem volt megfogalmazva. Furcsa módon nem ír az állítólagos pápaságról, egy pápa nevét sem említi, nem szól a keresztényi szokásokról, vallásos szertartásokról és egyházi hivatalokról, hierarchiáról sem beszél. Mintha ő lenne az egyetlen ortodox Rómában, és ez így is van, mert az ő idejében minden más Józsua misztériumát követő irányzat gnosztikus volt, ami csak a misztikus megváltó tanítását ismerte.

Elengedhetetlen azt a tényt figyelemben tartani, hogy Jusztinosz az általunk ismert négy Evangéliumot nem olvasta, tartalmukat nem ismerte, annak ellenére, hogy pontosan mondja végig az üdvrendet – amit ő 'isten gyönyörű akaratának' mond. „A Logosz, Isten egyszülött Fia, mesterünk Jézus Krisztus emberi érintés nélküli szűztől született, keresztre feszítették és meghalt, majd feltámadt és felemelkedett a mennyekbe”. Mikor 'szentírásokról', ‘evangéliumokról' beszél, nem tudjuk pontosan, hogy milyen ősi, azóta már rég elveszett szövegekre utal, mert fennmaradt műveiben egyetlen idézet, egyetlen verssor sincs a bibliai evangéliumokból. Több mint száz évvel Jézus halála után, a keresztény teológia-filozófia kiemelkedő vezéregyénisége háromszáz alkalommal idéz a Septugiantából [Ószövetség görög fordítása] és majdnem száz alkalommal a különböző Apokrif szövegekből, de a négy Evangelista műveit nem említi soha. Márk, Lukács, Máté nevek még halvány utalás formájában sem említettnek Jusztinosznál. János nevet egyszer használja, ám olyan értelemben, mely kizárja azt a lehetőséget, hogy az Újtestamentum Jánosáról lenne szó. Ettől függetlenül, mégis sok kutató elfogadhatónak tartja, hogy hallomásból ismerhetett az akkor még név nélküli, és az ő idejében felbukkanó Evangéliumokból kettőt: Mátét és Lukácsot. Ha nem is hivatkozik Máté vagy Lukács műveire, mégis az ő Jézusának alakja, szerepe, hivatása, hasonlatos keretben van nála is felvázolva, amiből következik, hogy Jézus misztériumához a  tipológiai hozzáadások, – Jusztinosz idejében – már kezdetét vették. Evangéliumokra hivatkozik, az „apostolok emlékeztető feljegyzéseire”, de arról nincs pontos tudomásunk, hogy mik is voltak ezek a feljegyzések.
Apostolok Cselekedeteiről írt könyvet azonban biztosan nem ismeri, mert egyszer sem idéz belőle, - még közvetve sem - annak meséiről nem hallott. Érdekes továbbá; hosszú éveket élt Rómában, ám Szent Péter nevét nem ismeri, nem tudja, hogy a város központjában van eltemetve és így sírjáról sem adhat információt.

Euszébiosz tudósítása szerint Jusztinosz nyolc művet írt, ezek közül csak három műve maradt ránk másolatokban. Két apológiáját és a ‘Dialógus a zsidó Trifonnal' című hosszú párbeszédét ismerjük. Első apológiájában többek közt cáfolja azt a pogány véleményt, mely szerint a keresztények hite ugyanolyan mítoszokon nyugodna mint bármely más akkor virágzó vallásmisztikai meggyőződés. Attól függetlenül, hogy jól ismerte a mítoszok sokrétű tanításait, mégis megdöbbentő makacssággal tagadja azok bármiféle formájú összehasonlítási lehetőségét az általa egyedinek tartott szenírásokkal. Valójában egész munkásságának ez a fő alapvonala; élesen elkülöníteni a történelmi talajba ágyazott Jézus igazi létezését a mitológia sosem élt isten-hőseivel szemben. Hasonlóan a kevés számú ortodox kortársához - tisztában volt avval a ténnyel -, hogy ha nem ezt az irányt nyomatják, hirdetik, akkor a kereszténység Jézusa elvész, elenyészik a sok meghaló-feltámadó üdvözítő isten között. Ennek az új megváltó változatnak elengedhetetlen szükségszerűsége volt a görcsös elkülönülés, minden jellegzetesség erőltetett megváltoztatása, eszmék átalakítása, apró részletek kiforgatása, mely folyamatok nélkül sokkal nehezebb lett volna Jézus Misztériumának történetiségét elhitetni. A zsidó kozmikus megváltó más misztikus hiedelmek megváltóival való egyezése, a történeteik analógiája, a tanításban rejlő misztikus üzenet azonossága nagyon zavarhatta Jusztinoszt, de megkerülni azokat nem tudta. Mikor olyan helyzet elé került Jusztinosz atya a mítoszok értelemszerű hasonlóságával ill. egyezésével kapcsolatban, hogy már valamit csak illett mondani, akkor az ördögöt vagy annak megnyilvánulásait, ‘gonosz démon', ‘csalárd kígyó' múltban megtörtént utánzását próbálta meg elfogadtatni, mint logikus magyarázatot. Ám ha szüksége volt a pogány misztikus hősök csodás történéseire hivatkozni, mert éppen a helyzet úgy kívánta, akkor minden kritikát, becsmérlést félretéve, a saját igazát bizonygatta az ősi feljegyzésekből. Első Apológiája 'Krisztus Történetének Analógja' c. fejezetében megtévesztően összekeveri a mitológiát és a szerinte valósan megtörtént jézusi megjelenést. A korábbi misztikus hitképzetek mitológia részleteit kiragadva védelmezi az ő általa szentnek tartott keresztény iratokban sűrűn előforduló hihetetlen helyzeteket, csodákat. Dialógusában szintén szívesen érvel a Jézussal azonos megváltók elbeszélései példáival, természetesen minden azonosságot, lényegiséget kiforgatva, azok csodás történeteit, a saját elképzelése bizonyítására használva: „Amikor azt beszélik, Bakkhoszról, Jupiter fiáról, hogy anyja Szemele szeplőtlenül fogantatott Jupiter [Isten] által, hogy szintén ő volt a bor felfedezője, és amikor arra utalnak; hogy darabjaira szaggatták, meghalt, majd feltámadt és felszállt a mennyekbe, amikor a bort felmutatják az ő misztériumában, akkor tudok-e mást mondani mint, hogy az ördög leutánozta a próféciákat, amelyeket Jákob pátriárka nyilatkozott ki és Mózes jegyzett föl.”
Szent embereknek, prófétáknak, tanítóknak a történelem folyamán mindig is sokrétű, különleges tudást, emberfeletti képességeket tulajdonítottak, mint áldás, gyógyítás, ördögűzés, stb. és ez Jézussal sem volt másképpen. Az elbeszélések pontos egyezése valamilyen nyilatkozatra kényszerítette Jusztinoszt, nézzük mit ír: „És amikor az ördög felmutatja Aesclepiust mint a halottak feltámasztóját, minden betegség gyógyítóját, mondhatom-e, hogy ebben az estben is a Jézusról szóló próféciák lettek leutánozva.” Tehát nincs egyezés, mert Jézusnál a Jóisten meg szentszellem munkálkodott, míg Aesclepiusnál az ördög. Sok mitológiai isten született szűztől, melynek csodás, széleskörben elterjedt népszerű motívuma átkerült, részese lett Jézus történetének. Szintén a Dialógusból idézek: „Amikor azt hallom, hogy Perszeusz szűztől született, akkor tudom megint a csalárd kígyó hamis utánzásáról van szó.”

Bocsássa meg az olvasó, ha az egyik legjelentősebb egyházatya fennmaradt irományait nem taglalom fejezetről fejezetre, mert az túl ‘száraz', unalmas és nehézkes lenne. Helyette inkább megpróbálom kiemelni a fontos részleteket, hogy értsünk egy keveset abból az eszmerendszerből amit képviselt.
Jusztinosz, a kortárs filozófiai eszméket, - melyek visszanyúltak évszázadokra - és amelyek áthatották az akkor kibontakozó keresztény szellemet, úgy magyarázta, mintha azok eredetileg nem pogány gondolatok lettek volna, hanem a zsidó isten kinyilatkozásai, melyek kizárólag a kereszténység üdvözülésére váltak igévé. Szerinte Platón valahogyan kapcsolatba került Mózes tanításaival, és onnan másolta, csente el bölcsessége alapját kepéző tudást. Itt, már az elején kimutatkozik a ‘szentatya' tudatlan hozzáállása, mert a misztikus zsidó iratok tanulmányozásából tudnia kellett volna, hogy Mózes nem történelmi személy, míg Platón térben és időben ugyanúgy létezett mint ő maga. Másik jelentős eltérés a két tanítás között; Mózes istene törzsi, fajhoz kötött, gyűlölködő, féltékeny, bosszúálló, - míg Platón istene; egyetemes, áldó, segítő, jótevő.Ha már Platónnál tartunk, vessünk egy pillantást még egy jelentős eltérésre, hogy lássuk micsoda mélység tátongott az ókori pogány filozófia és a Jusztinosz-féle keresztény ortodoxia között. Platón azok számára, akik nem helyesen éltek, értelmezték életüket, létezésüket, ideglenes túlvilági büntetést tanított, - míg a korai ortodoxia: a keresztény dogmákat visszautasító pogányokat az örök kárhozat büntetésével fenyegette. Platón szerint a lélek a tisztulása során különféle testekbe költözik míg el nem jut a tiszta állapotba, [reinkarnáció tanítás] míg a keresztény tanítás szerint a lélek ugyanazzal a testtel egyesül feltámadáskor, mint amiben korábban létezett. Platón felfogása szerint a lélek a természeténél fogva hallhatatlan, míg Jusztinosz úgy vallja, hogy azt az isteni akarat teremti hallhatatlanná, ha éppen úgy látja jónak.

Jusztinosz elviselhetetlennek találta azon gnosztikus és pogány nézeteket, amelyek tagadták a test feltámadását, ezért Dialógusban megpróbálta a test és a lélek szükségszerű örök összefonodását hangoztatni, miszerint a lélek feltámadása együtt jár a test feltámadásával. A testi feltámadás beteges rögeszmélyétől képtelen volt elszakadni, mint írja: „... és Isten, aki az életre és feltámadásra hívja el az embert, nem csupán egy részelemét hívja el annak, hanem a teljeset, ami a szellem és a test” (…) „Miként élesztette fel Krisztus a halottakat? A szellemüket, avagy a testüket? Nyilvánvalóan mindkettőt. Ha a feltámadás csak szellemi, akkor annak velejárójaként az általa feltámasztott halott testének láthatóan külön kellene feküdni, a szellemnek pedig önmagában és attól külön élnie. De ezt nem így tette, hanem a testében támasztotta fel.” Vitájában ideges türelmetlenséggel csattan fel: „Miért tűrjük tovább az effajta hitetlen vitákat, és nem fogjuk fel, hogy visszahanyatlunk akkor, amikor az olyan érvekre figyelünk, miszerint a szellem halhatatlan, de a test halandó és képtelen a feltámadásra.” Majd megfogalmazza azt az ortodox törekvést, melyben a test feltámadásának az új keresztény vallás fundamentumává kell válnia, mert máskülönben az ő általa képviselt kereszténység soha nem lenne képes kitörni szürkeségéből, más szóval, ha nincs testi feltámadás, akkor kereszténységének sincs jövője: „Mert ezt hallottuk Platóntól, mielőtt az igazság ismeretére jutottunk. Ha a Megváltó ezt mondta volna, és csak a szellem megváltását hirdette, akkor ugyan mi többet mondott és hozott el számunkra azon túl, amit már Platóntól is hallottunk? - (Justin Martyr, Dialógus Trifonnal, 80. Fej.) A végén így összegzi butaságát: „De nekem és a többi, minden ponton helyesen gondolkodó kereszténynek bizonysága van arról, hogy lesz a halottaknak feltámadása, és lesz ezer év Jeruzsálemben …” (Dialógus Trifonnal, 80. fej. Ante-Nicean Fathers, 1. köt. 239. old.)

Hirdette, - és lehet, hogy komolyan vallotta - hogy az ő korában elterjedt Jézussal kapcsolatos evangéliumi szövegek szerzői mind a történelmi Jézus tanítványai voltak, az időrendi sorrend fontosságát teljesen figyelmen kívül hagyva. Nem tartja fontosnak ezen tanítványok nevei említését, munkásságuk helyét, idejét, gyülekezeteikről, egyházi törvényeikről: semmi említés, semmi adat.
Jusztinosz írásából csak határtalan lelkesedést, széllelbélelt lendületet találni, még akkor is mikor határozottan kijelenti: be tudja bizonyítani, hogy az általa hirdetett üdvtan jézusi története nem kitaláció, hanem valós igaz események sorozat. Egész fejezetnek (IX.) adja a sokatmondó címet, ' A keresztények nem kitalált történetben hisznek.'

A rövidke fejezet mindjárt avval kezdődik, hogy Jusztinosz megbocsájt vitapartnerének, Trifonnak tudatlanságáért, majd erőteljesen megígéri: „bebizonyítom Néked, hogy mi keresztények nem üres mesékben hiszünk.” De utána a bizonyítékok felsorakoztatása helyett nem tetszik neki, hogy Trifon két barátja kineveti, elakar menni, de végül is visszavonulnak egy másik helyre, ahol Jusztinosz tovább folytathatja bizonyítását.

De a várva várt bizonyítékok helyett oldalakon keresztül az Ótestamentum szereplőivel foglalkozik, majd jönnek más fejezetek az érvényességet vesztett törvényekről, és hogy a zsidók félreértették Mózest, majd a böjt, körülmetélkedés, Szabbath, áldozat-felajánlás mikéntje, krisztusi meg keresztény igazságosság, majd megint Daniel, Ezékiel, Salamon, stb. És ez így megy vagy 130 fejezeten keresztül; sehol egy bizonyító adat, mondat, történelmi forrás, vagy bármilyen szemtanú hivatkozás, csak ótestamentumi példálózás és félrevezető mellébeszélés, mikor pl. Bacchuszt, Herkulest, vagy Mithraszt hozza fel.

Jusztinosz bölcselkedéseit jellemezte az a szőrszálhasogatás, ami a ‘logosztanával' [1] [világtörvény, ige ] kapcsolatos. Nála az ‘Ige' valóságos léte az egy olyan fogalom, ami közelebb áll az Atyához mint az érzékelhető világhoz. Az ‘Ige' szerinte így a világ teremtés előtti időszakban már meglevő létező az Atya belső erejének számító, szent valóság volt, mely értelem megtestesülése a teremtés után az üdvtörténetben válik nyilvánvalóvá.
Az ‘Ige' azonban a világ megteremtése előtti időben már létezett, mint az Atya bennlakó ‘Ereje', és mint az egész teremtés princípiuma. Az ‘Ige' mind a teremtésben, mind az üdvtörténetben alá van rendelve az Atyának, mert az ‘Ige' létének alapja ugyanis az Atya akaratában jelölhető meg. A ‘Logosz' így végeredményben nem más, mint a kimondhatatlan ‘Atya' és a teremtett világ közötti közvetítő, - ami mindig alá van rendelve az ‘Atyának' –, de közben valójában ő az ‘Atya' belső ‘Ereje', ami nem más, mint az Atyában meglevő, örökké létező egész teremtés princípiuma. Az ilyen elmélkedésekért tartották sokan Jusztinoszt filozófusnak is. Ezen bő lére engedett elmefuttatásoknak természetesen meg volt az előnye; rendkívül tág teret biztosított a későbbi egyházatyák számára a csűrés-csavaráshoz, lehetett a kezdetleges teológiát tovább homályosítani, tanításait az értelmetlen ortodoxia fundamentumába még jobban belecementezni.
Furcsa elképzelése volt a lélek eredetét illetően is. Teljesen elvetette a platóni reinkarnáció tanát, de azt a felfogást sem fogadta el, hogy a lélek a testtel együtt születik szükségképpen, hanem azt vallotta, hogy a lelkét mindenki a szülőktől örökli.
A pogány mítoszokon alapuló valláselképzelések, valamint a pogány vallásgyakorlatok teljes azonossága a keresztény szertartásokkal, értelmesen elfogadható magyarázatokat kívánt volna meg, mert vagy egyeznek a dolgok, vagy nem.Azonban a bölcs ‘filozófus' atya ilyen magyarázatra képtelen volt. A keresztelés pogány és gnosztikus szertartások teljes egyezését az ördög praktikájával magyarázta: „A gonosz démonok ösztönözésére a keresztények baptizmusát, pogány rítusokban kiparodizálják.” Népszerű pogány és gnosztikus eucharisztikus szertartások meglevősége szintén felháborította Jusztinoszt, mert szerinte csak az ortodox keresztényeknek van joguk annak gyakorlására. Hogy az mégsem éppen úgy volt, arra ott a sajátságos magyarázat: „Kártékony démonok parancsára a Mithrasz Misztériumban szintén leutánozzák a szertartást.” Jézussal kapcsolatosan kétfeléképpen fejti ki mondanivalóját. Nem a közönséges emberek közül való, származása elbeszélhetetlen. Gnosztikus tanítások erős hatása érezhető ki, amikor úgy írja; Krisztus csak hasonlatos volt az emberekhez, de embersége nem volt valóságos, csak látszat. Ám ugyanakkor máshol meg úgy írja; Krisztusnak valóságos emberi természete volt, mely alá volt vetve a növekedés törvényeinek, szenvedékeny volt, csak őt kezdettől fogva átjárta az ‘Ige' ereje, ezért különbözött a többi embertől.

A korai atyák teológiai határozatlanságát könnyen meg lehet érteni, ha figyelemben vesszük a kezdetleges keresztény hitvallás elemei háttér nélküli hiányosságait.
Évszázadok folyamán elterjedt és meghonosodott pogány, misztikus hagyományok részleteit nem volt könnyű átmagyarázni, átértelmezni. A nagy ortodox igyekezetben így sorra születtek az ellentmondásos elméletek, melyek nem csak a pogány-gnosztikus felfogással voltak ellentmondóak, de az őskeresztény gyülekezetek között is éles vitákat váltottak ki. Ilyen pl. az a hittétel, miszerint az Atya a megkeresztelkedésnél fogadta fiává Jézust. [Adoptionista krisztológia] „Az üdvösség minden ember számára a Jézus halálában való részesség.” – Hirdette Jusztinosz akaratos hamissággal: tehát nem Krisztus feltámadása, hanem Krisztus halála az üdvösség! Evvel az új elméleti megközelítéssel az ortodox kereszténység szakított a pogány-gnosztikus hitképzet alapját kepéző misztikus lényeggel, ahol is a feltámadás lelki élményét vallották az üdvösség beteljesedésének. A feltámadás élményének átélése, az a tudás - aminek elnyerésével eggyé válnak Krisztussal, és a szimbolikus halált csak átmeneti részletnek tartották mélyebb tartalom nélkül, hasonlóan a szenvedéshez.

Minél több mindenben eltérni az ősi hitképzetek rendszerétől, elkülönülni, azokat ha kell, ha nem, megmásítani - volt Jusztinosz, és más hozzá hasonló atyák célja. Nézzük meg példaképpen erre a sztoikusok ‘logosztanát'. Az eredeti sztoikus filozófia úgy tanította, hogy az ember, a benne levő logosz-csirák [eszmei magvak] révén isteni értelemben részesedik. Az egyének logosz-csirái a mindenséget (kozmosz) átjáró ‘tűz-logosz' részei.
Ebben az értelemben a ‘tűz-logosz' már megszemélyesített entitás, [tűz-mester] aki képes befolyásolnia világ állandó változását, alakítását. Eredetüknek megfelelően a ‘logosz-csirák' tűzhöz, vagy finoman izzó gázhoz hasonlatosak, elfáradhatnak a test érzékeibe, de ugyanakkor éltetik is az embereket. A ‘logosz-csirák' Cicero szerint nem mások mint az ‘igazságosság csirái', melyek a legősibb nemzedékek óta minden emberben megvannak  születésüktől fogva. Ezek szintén segítik az embert a lelki dolgok megismerésében, olyan fogalmak helyes értelmezéseben mint pl. Isten, jó, rossz, valamint a közösségi életben végbemenő elfogadott viselkedési formákban. Míg a sztoikusoknál a ‘tűz-logosz' fényszerű, megfoghatatlan mindent átjáró isteni energiához hasonlatos, addig a ‘tűz-logosz' Jusztinosz általi megszemélyesítésben már maga Jézus Krisztus! Neki tulajdonította az ‘eszmei' magvak elhintését, amelyek előkészítették a keresztény vallás talaját. Elmélete szerint csak azokban található az isteni ‘tűz-logosz', akik ebből a keresztény talajból táplálkoznak, - és csak is őbennük – nem úgy, mint a pogányok hitvallásában, ami úgy tanította hogy az isteni szikra mindenkiben megvan. Ez a hátrányos megkülönböztetéses a 'hitetlenekkel' szemben pontosan jellemezte Jusztinosz arrogáns türelmetlenségét.
„Krisztus eljövetele, halála, feltámadása megtörte a démonok hatalmát, úgy a krisztusi tanítás is véget vet a démoni befolyásoknak az egyén életében, és megkapja a megvilágosítást“. Igen, jól olvassuk az ősi írás fordítását; ‘megvilágosítás' és nem ‘megvilágosodás' van abban írva. Az ember a tanok által csak világosabb rálátást kap, de az egyén a megvilágosodás élményét átélni képtelen. Jusztinosz rendszerében nincs is különösebb jelentősége Krisztus feltámadásának, annak szimbolikus, misztikus lemásolása lehetetlenség, mert a megvilágosodásnak sincs semmi értelme, az ilyen lelki élmény; képzelődés, ami a gyakorlatban nem létezik. A számára érthetetlen misztika helyett Jézus tanításának leglényegesebb pontját abban látta, hogy hogyan kell helyesen tisztelni az ‘Atyát'. Ez olyan ‘nesze semmi – fogd meg jól' meghatározás, mert akárcsak ma – Jusztinosz idejében is – az ‘Atya‘ fogalmának értelmezése homályos és absztrakt. Jusztinosznál Jézus feltámadása a démonok feletti győzelmet jelenti, ebben van a megszabadulás, nincs szükség megvilágosodni.

A lelkek a halál után – Jusztinosz szerint – a vértanúk, apostolok lelkeit kivéve, melyek azonnal az üdvösség állapotába jutnak - az alvilágba kerülnek és ott is tartózkodnak a világ végéig. Ellenezte azt az általánosan elfogadott hittételt, miszerint a megigazult, megvilágosodott emberek lelke a haláluk után közvetlenül a mennybe jut. Krisztus második eljövetelével együtt járó világvégét a tudatlan, babonás emberek nagyon várták, különösen azért, mert az a szent irományokban határozottan ki volt hirdetve. A beteljesületlen váradalom folyamatos eltolódása valamilyen magyarázatra szorította az egyházatyát, mert biztosan több türelmetlen, igaz hívő szerette volna még az életében megélni a ‘mennyek országának' eljövetelét. A kérdésekre nagyon egyszerű választ talált. „A végidő eljövetele azonban addig fog késni,” – Jusztinosz szerint – „míg a kereszténység szét nem terjed az egész világban, mindenfelé.”

Több mint valószínű, Jusztinosztól ered az a rosszindulatú téves felfogás, amit még ma is hasonlóképpen vallanak a modern apologéták, hogy a gnoszticizmus a kereszténység elkorcsosult vadhajtása, mely térben és időben később jött létre mint a kereszténység. Az állandó gnosztikus becsmérlés közepette, még nem is hangzik túl gorombának mikor így ír: „A gnosztikusok egyformán élősködői a görög filozófiának és a kereszténységnek”. 
Jusztinosz atya, (mint minden apologéta) kritizálásuk alapjaként használták azt a tényt, amit a misztikus ősi tanítások sokrétű mozaik [sokszor egymásnak ellentmondó] kötetlen rendszere jellemzett. Jelenkori tudós apologéták nyugodtan megengedhetik maguknak, hogy lekicsinyeljék, értékénél kevesebbként kezeljék az ókori intelligencia által becsben tartott folyamatos misztikus vallásgyakorlat-szokás-rendszer mindent átható fontosságát, ám a II.-III. évszázadban élt ortodox atyák nagyon is tisztában voltak, hogy milyen talajban terülnek szét a gnoszticizmus gyökerei. Görög filozófia? Egyiptomi ‘Halottas Könyv'? Asszír szent ima gyűjtemények? Messzi földről áthozott Védikus tanítások elbeszélései? A százféle módon eltérő, vibráló vallásrengetegben csak az olyan hiedelemrendszer volt képes az értelmiséget megfogni: ami mögött misztikus tartalom volt! 
Ahol a lelkiség békéjét izgató rejtelmes misztika nem volt jelen [mint pl. a zsidóknál] ott a művelt rétegek érdeklődése a minimumra szorítkozott. Ezt a misztikus tartalmat hívhatjuk ‘pogány babonának', gnosztikus hitvallásnak, különböző izmusoknak, rendszertelen egysége már évszázadokkal a kereszténység előtt elterjedt a gyakorlatban, és inkább az a helyzet, hogy a keresztények táplálkoztak ezen irányzatokból, ebből a gazdag talajból ők hajtottak ki ‘vadul', teljesen átformálva az addig tanított és elfogadott vallási értékrendszereket.

165-ben, Junius Rusticus római prefektus, Jusztinosz atyát maga elé idézte, kihallgatta, majd halálra ítélte. Az ítélet után kivégezték. Nem kellett volna meghalnia, mert ilyen esetben elég lett volna áldozatot bemutatni Jupiternek, ami bizonyítéknak számított a római értékrend elfogadására. A Rómaiak türelmesek voltak más vallássokkal szemben, azonban azt elvárták, hogy legalább külsőségekben, a formailag kimutassa valaki a birodalom iránti hűségét, ha megkívántatik. Evvel a makacssággal Jusztinosz megmutatta, hogy mégsem volt annyira okos, annyira intelligens.
Mert ha valaki feláldozza magát a családja megmentéséért azt meg lehet érteni, ha valaki feláldozza magát a nemzetéért, hazájáért még azt is meg lehet érteni. Azonban racionálisan ki nem mondható, elvont, absztrakt fogalmakért meghalni: fanatizmus. Hát nem az élet meg a boldogság a legfontosabb? Mit bizonyít az, aki a szenvedést és a halált választja önkéntesen az élet szépsége helyett? Milyen isten az, aki ezt az áldozatot 
elvárja a követőitől? Nos, ha megnézzük a biblia Istene: embereket irtó, haragos, bosszúálló, féltékeny és így már lehet érteni, hogy miért választotta Jusztinosz atya a halált az élet helyett. Sajnos, mártíromsága annyit sem ér, mint egy rigófütty a határban.

[1] A ‘logosz' szó fogalmát számos, hasonlatos kifejezés takarja, ami mind helyes és megfelelő meghatározás. Világtörvény, Ige, határozó szavak mellett meg; Isten által először teremtett eszmélés, Isten eszméje, Isten tudatosan kiáradó eszmeisége, Isten legbelsőbb gondolata, Isten legbelsőbb igéje, Isten gondolatainak ráébresztő igéi. A korai kereszténység képtelen volt a ‘logosz' magasztos fogalmát beépíteni a saját izraelita alapokon álló teológiájába, mert azt kihagyni mégsem lehetett. Így azt a megoldást választották, hogy a ‘logosz' fogalmát megszemélyesítették és Jézus Krisztust tették meg az Atyából kiáradó ‘logosznak'.