Elme és ideg problémákkal küszködő szerzetes, az önsanyargatás, mazochista fájdalomokozás elvetemült híve, aki – ha tehette – a legszigorúbb monostori rendet követelte társaitól, melyben az önostorozás (flagelláció) beteges gyakorlata volt a norma. Elég korán kimutatkozott nála a zavarodottsággal járó agyi probléma; nemi rendellenessége miatt állandó bűntudat gyötörte, vezekléskép durva szőringet hordott szerzetesi csuhája alatt, éhezéssel, szomjuzással, erőltetett ébrenléttel bűntette magát és mikor az ördög szégyenleni való vágyakat gerjesztett benne leszaladt megmártózni a közeli folyóban, hogy annak jéghideg vizével fojtsa el kéjes képzelgéseit. Összeállította a remeteség szerzetesi 'reguláját', kiemelve a kolostorok szigorú csendjének fontosságát, de alapvető követelménynek mondta ki a szerzetesek éjjel-nappali imádkozását, a hosszú böjtök koplalásának fájdalmas fontosságát és az elöljáróknak kijáró engedelmesség betartását.

Miképpen az egy zavarodott szentfazékhoz illik, Damján Péter utálta a filozófiát, abban hitt, hogy az ördög volt az első grammatikus, aki még Ádámot is félrevezette. Ellenezte a klasszikus műveltséget, lenézte a képzőművészetet, tiltani akarta, hogy a papok klasszikus bölcseleteket tanuljanak és a filozófusokat az ördög szolgáinak tekintette. Dühös féltékenység vett rajta erőt mikor a nálánál tanultabb, okosabb emberekre gondolt: „Platónt, aki a természet rejtett titkait fürkészte, planéták körpályáját kalkulálta és a csillagok mozgását mérte: én elutasítom. Püthagoraszt, aki szintén az égitestek mozgását figyelte: semmibe veszem. Nicomachust, aki kalandárt készített szintén semmibe veszem, Eukleidészt, aki belezavarodott a mértani alakzatokba: megvetem. Megkülönböztetés nélkül átnézek minden rétoron, dialektikuson az okoskodó, kifinomult szócséplésükkel együtt, minden dolgot, bölcsességet illetően méltatlannak tartom őket. Hagyjuk meg a csupasz filozófusokat meztelenségükben örökké a bölcsesség után remegni és a peripatetikusokat, akik a sötét verem aljában keresik a fényt.” (Ep. 28-4.)

Elméje megnyugtatása végett évekig remeteként morcoskodott, mikor arra ráunt, 1043-tól a Fonte Avellana monostor perjele lett, ahol a magányos, önsanyargató életmód gyakorlatát kiegészítette az egyházpolitikai nézeteltérések szításával, a bajkeverés fokozásával. Amikor lehetősége nyílt rá – igazi vamzer módjára – feljelentette paptársait a pápánál, a neki nem tetsző egyházvezetőket megrágalmazta és büntetésüket követelte. Főleg a jobb módból származó püspöktársait gyalázta, miben az irigység, féltékenység játszhatott főszerepet; Fano püspököt tolvajnak, Osimo püspökét Gislert közönséges bűnözőnek nevezte (Ep. 26-3.) III. Henrikhez írt levelében (Ep. 20.) Widger érseket festi sokkal feketébbre, mint amilyen az volt, egyházi tulajdon fosztogatójának, törvénytelen uzurpátornak nevezi és természetesen megbüntetését javasolja. Hatáskörét átlépve mindenkitől nagyobb szigorúságot, még több fanatizmust követelt, fáradhatatlanul mindenfelé leveleket küldözgetett (158 levél maradt fent tőle).

Fonte Avellana kolostorában Damiani ízlése szerint folyt az élet. A szerzetesek kettesével laktak celláikban, ahol éjjel-nappal imádkoztak, zsoltárokat énekeltek, monotonon kántáltak és vallásos irományokat olvastak. A hét négy napjában csak kenyeret, sót és vizet kaptak, a többi napokon ehettek zöldséget, amit a saját cellájukban kellett megfőzni. Bort csak a misén használtak, de néha beteg társaik is kaptak egy kicsit. Majdnem minden helységben mezítláb kellett jönni-menni a szerzeteseknek nem számított, hogy milyen hideg volt. Az avellanai szerzetesi rend három csoportra osztotta tagságát, legfelül az ügyesen szenteskedő fogadalmasok (professzus) álltak, közéjük tartozott Damiani is, nekik külön cellájuk volt, amit senkivel nem kellett megosztani, míg a másik két csoportnak dolgoznia volt muszáj, addig a Damiani-félék munka helyett professzionálisan szenteskedtek.

1047-ben karrierje egyengetése végett Rómába ment, ahol II. Kelemen pápa és az akkor odalátogató III. Henrik császár kegyeit szerette volna elnyerni. Ott lihegett Henrik és Ágnes koronázásánál, minden fontosabb misén az elsősorban feszengett, de szerencsére józanabb társai nem engedték, hogy sötétségével megfertőzze az uralkodópárt. Félig sikeredett fontoskodása után visszatért a kolostori remete világba és ekkor, 1049-ben írta meg, perverz szerzetestársai által elhangzott rosszindulatú pletykák alapján a Liber Gomorrhianus (Gomorrhai Könyv) c. pamfletjét, mellyel rögtön kétes hírnévre tett szert.

Egy idő múlva unalmassá válhatott számára a lemondó szerzetesi élet és hogy nagyobb hatalommal legyen képes társait sanyargatni, 1057-ben el foglalta Ostia püspöki székét. Első dolga volt bíborostársaira rászólni, hogy viselkedjenek példásan, mármint az ő mértéke szerint. A gyengekezű, betegeskedő X. István határozatlanságát kihasználva nélkülözhetetlen bíborospüspökként, bejáratos bennfentessé léptette elő magát a Lateranban. Abban az időben végtelenségig kifinomult társaság verődött össze a Lateran palotában; Lucca püspöke Anselmo, Humbert de Silva Candid, a Monte Cassino-i hamisító műhely atyja Desiderius, Cluny monostor főkápója István kardinális; sűrű szemöldökű, robbanékony, mérges emberek akikkel Damiani igen jól érezte magát. Saját személye fontosságát és az általa képviselt reform elképzeléseket úgy próbálta előnyhöz juttatni, hogy paptársait a valóságnál sokkal feketébbre festette le; eltúlozta viselkedésüket, túldramatizálta hibáikat: „Egyre mélyebben hempereg a romló világ a mocsárban. A szemérem kihalt, a becsületérzés kialudt, a vallás omladozik. Menny utáni vágyódás nélkül mindenki azt keresi, ami hasznos neki, kielégíthetetlenül hajszolják a földi dolgokat. Látjátok, hogy az egész világ hogyan rohan hanyatt-homlok a bűn síkos útján a szakadék felé; hogyan sokasodnak a bűntettek, ahogy a szakadék közeleg. Az egyházias lelkület kimúlt, a papoknak nem fogadnak szót. A lopás, rablás, hamis eskü, fajtalankodás és szentségtörés mindennapos esemény. A legszörnyűbb tettektől sem riadnak vissza, és úgy látszik azért, mert itt vannak azok az utolsó idők, amelyekről az Apostol beszél.”

1059-ben Hildebrand Milánó érsekére, Guidóra szabadította rá Damianit, abban a reményben, hogy a rámenős, félelmet nem ismerő Péter képes lesz megbuktatni az ellenségnek számító lombard főpapot. Célja eléréséért Damiani közönséges hibbantakkal szűrte össze a levet, részeredményeket sikerült kierőszakolni, de Guidót nem tudták elzavarni és végül Damianinak kellett Milánóból kotródnia.

Mivel ő maga semminek nem tudott örülni, agyát képtelen volt lekötni bármi hasznos dologgal, így nem maradt más számára mint a zagyva képzelgések. Semmi szépséget, kellemeset nem ismert, ezért dühítette, idegesítette a másik ember ártalmatlan időtöltése, így pl. élesen bírálta Firenze püspökét, mert az sakkozni merészelt. Mindig mindenkit lesett, társai után kémkedett, gondosan végighallgatta a pletykákat és nem csak az asszonyokkal huncutkodó papok váltak célpontjává hanem, ha meghallotta, hogy egy pap elérzékenyülve elmosolyodott egy madárcsicsergésen, már ugrott is, mint egy házat védő véreb, hogy felelősségre vonja a 'vétkezőt'. A legártalmatlanabb természetes emberi viselkedést sem volt hajlandó elnézni paptársai számára: „Ma papi összejövetelek alkalmával számtalan tréfát, könnyelmű szójátékot, profán fecsegést és a finom városi élet hízelkedő beszédeit lehet hallani, úgyhogy a papok inkább haszontalan frátereknek és bohócoknak tetszenek …”

Damianit méltató tisztelők kifinomult írásművészet mestereként, a középkori egyik legnagyobb szerzőjeként tartják számon, mely állítás közelebbről vizsgálva erős túlzásnak tűnhet. 233 kézirat maradt fenn tőle (levelek, életrajzok, homíliák, versikék), és meglepő módon – mivel mindig titkárokat használt – egyetlen dokumentum sem viseli keze írását. Kézírása kizárólag aláírás formában maradt meg és az összes neki tulajdonított mű valójában több ember közös alkotása. Kurt Reindel Damianiról írt művében részletesen elmagyarázza az alkotási folyamatot: „A Fonte Avellana kolostorában a levél megszerkesztése a következőként zajlott le. Damiani először írnokának választott ki valakit a fiatal, grammatikában jártas szerzetesek közül, akik közül többet névről is ismerünk (pl. Aripandus, Szilveszter, Lodi János, valamint saját unokaöccse Damianus). Az írnok pennát vagy stílust használt, avval írta viaszostáblára Damiani diktálta szöveget. Erről a piszkozatról egy tanultabb szerzetes ( antiquarius) átírta, átdolgozta az egész szöveget, majd egy kisméretű pergamenre rögzítette, amit 'scheadulae'-nek hívtak. Az antiquarius átsimította, klasszikus szerzők munkáit mintának véve kijavította a helytelen latin fogalmazást majd az egészet visszaolvasta Damianinak. Miután az elégedett lett a szöveggel egy harmadik szerzetes lemásolta és ez a másolat lett kézbesítve.” (Tanulmányok I. 54–55. oldal)

Szellemisége bizonyos aspektusait talán abból lehet legjobban felmérni, hogy mennyire szereti az ószövetségi zsidók (Dávid, Mózes Salamon stb.) történeteit példaként felhozni, folyamatosan hivatkozni a Tora szerzőire. Valami fantasztikus felsőbbrendűséget tulajdoníthatott a Tora hőseinek, mert lépten-nyomon velük támasztotta alá mondanivalóját. A Tórából sugárzó ideológiából meríthette azt az erőt, mellyel jogot formált maga számára társait fegyelmezni, ennek segítségével élvezettel állíthatta össze a böjtre, lelki gyakorlatra, zsoltár-recitálásra, a habozás-nélküli engedelmességre, szilenciumra, vonatkozó rendszabályait. Ha figyelemben vesszük, hogy a dohos, hideg, fűtetlen szerzetesi cellák padlója kőből volt, akkor igazán briliáns elmével kellett rendelkeznie az ilyen regula megfogalmazásához: „bűnbánó penitenciának fontos része, hogy egész évben télen-nyáron tilos cipőt vagy zoknit húzni és csak mezítláb szabad lenni a cellákban is...” (Ep. 18-12.)

Hogy milyen ereje volt a pápáknak, papoknak, és Damiani Péternek, arra példa IV. Henrik esete, mikor első feleségétől el akart válni. IV. Henrik német király 1066-ban vette feleségül Berthát, Torino és Szuza őrgrófja leányát, akire néhány év múlva valamiért ráunhatott és válni szeretett volna hitvesétől. Az akkori pápa, a korlátlan hatalmát fitogtatni akaró II. Sándor hallani sem akart a válásról és az örökké viszkető bolhás kutyáját Damjáni Pétert szalasztotta Frankfurtba (1069-ben), hogy annak közreműködésével szerezzen érvényt „isten akaratának, az egyházi törvények értelmében, de mindenképp szem előtt tartva a király lelki üdvösségét”. Az ellenvetést nem tűrő mindig mérges, mindig ideges főpap Mainzba érkezvén felhergelte a német bárókat, megfenyegette a királyhű püspököket egy olyan feszült helyzetet teremtett, melyben a király elvesztette magabiztosságát, lemondott válási tervéről és meghátrált a veszélyes főpaptól. Micsoda élvezet lehetett a disznópásztorok sorából kiemelkedett Damianinak a frankfurti zsinat előtt, a nyugati világ leghatalmasabb uralkodója képébe vágni: „nem, nem válhatsz el Bertától! Nem, nem csinálhatsz amit akarsz, mi mondjuk meg, hogy mit tehetsz és mit nem!” Németországi tartózkodását Damiani maximálisan kihasználva tisztogatási műveletekbe kezdett, vizsgálódott, rágalmazott és fenyegetőzött, miközben szentséges jósággal megáldotta azokat, akik saruját megnyalták. Megszállottként támadta az olyan germán főpapokat, akik nem voltak hajlandók eleget perkálni (adakozni) Rómának, Strasbourg, Mainz, Bamberg püspökeit a laterani palotában történő vezeklő megjelenésre kötelezte, kisebb hatalmú apátokat, perjeleket meg egyszerűen kiközösített, elzavart hivatalukból.

Munkásságát részletesen bemutatni felesleges energia pazarlás lenne, bőven elég néhány dolgot megemlíteni azokból:

Első írásműve szent Romuáld életrajza volt. Maga is ebből a félig fantaszta, félig valós mondakörből vette életének programját: a Romuáld által végbevitt tetteket utánozta, őt tekintette példának.

Fennmaradt levelei, homíliái, szentekről írt életrajzai, versei a bőbeszédű szócséplés, gondolatok, kijelentések ismétlése, az egy húrral pendülés tipikus példája, melyek egyik visszatérő toposza a szentnek nevezett kereszt körüli rágódás. Számára a keresztény élet csúcspontja a test sanyargatása volt, a fájdalom, szenvedés megélése mely által úgy gondolta azonosul a kereszten szenvedő Jézussal. A tollából származó – állítólagos –, élesen fogalmazott aforizmák, harcosnak tűnő értekezései és bátornak vélt levelei tartalma túlnyomó részben közhelyek végtelen sora, ismételt és átvariált banalitások egyházi zagyvalékkal megkevert ömlete pl.: „Mit ér, ha azt mondjuk, hogy az Apostoli Széket visszavezettük a sötétségből a világosságra, és közben ugyanabban a sötétségben járunk? Mit használ, ha bőséges eledelünk van elzárva, és közben éhen halunk? Mit ér, ha éles kard függ az övünkön, de nem húzzuk ki a rohamozó sorok előtt? A mindenható Isten téged állított maga helyett oda, hogy eledelt ossz a népnek. Tebenned adott fegyvert Egyházának az ellenség támadásai ellen. Tőled vártuk, hogy Izrael szabadítója légy! Ezért, Szentatya, törekedj arra, hogy az elvetett és eltiport igazságosságot újra fölemeld!”

A nem túl terjedelmes traktátusában (De Divina Omnipotentia) két dolgot tárgyal: képes-e az asszonynak isten a szüzességét visszaadni, miután elveszítette, másodjára: ugyancsak a mindenhatóság erejével, az egyén múltját isten képes-e megváltoztatni? Mivel bűn a szüzesség elvesztése, ezért – szerinte – a szűzi állapot visszaszerzése csakis jó lehet. És mivel a „Mindenható Úristen” képes bármilyen jó dolgot véghezvinni, ezért képes bárkinek visszaadni a szüzességét. A szüzesség helyreállítása csak azoknál lehetséges, akik azt megérdemlik az ilyen kiválóságoknál az Úr, aki az embereket teremtette egyszerűen helyre tudja állítani a korábban sérülést szenvedett testet, és az ilyen esetben szerinte lehetséges a testi szüzesség visszaadása. A női nemi szerv sértetlenségének restaurációja (iuxta carnis integritatem) teljesen lehetséges Damján Péter elképzeléseiben, mivel az ilyesmi jóval kisebb csodának számít, mint szűz Máriának szűzön szülése, Énok mennybeemelése, vagy mint Lázár feltámasztása. Istennek szuverén hatalma van a természet felett és akarata szerint bármit megteremthet, megváltoztathat és ennek bizonyságára a természet törvényeivel megmagyarázhatatlan csodás események sorát említi.

Traktatája második részében olyan értelmetlenségen rágódik, hogy az isten képes-e megváltoztatni azt, ami már megtörtént, lezajlott: hatalmával megváltoztatni múltban történt eseményeket, dolgokat, úgy alakítva a jelent, hogy abból kitörlődnek a megváltoztatott történések. Mivel minden ami megtörtént isten akaratából ment végbe, ezért elképzelhetetlen, hogy ugyanez az akarat visszacsinálja az eseményeket: „… ami megtörtént, annak úgy kellett történnie, az nem lehetséges, hogy nem úgy történt, mert annak úgy volt muszáj történnie és mindaddig, amíg ez így rendeltetik lehetetlenség, hogy a megtörtént dolgok valaha is másként legyenek.” Ebből a szempontból az isten nem mindenható, azonban a hívőknek ilyesmit nem szabad mondani, mert avval csupán összezavarjuk elméjüket – vallja Damjáni Péter és művét végigolvasva tényleg meg is zavarodhat az olvasó, mert nem érti a szerző szándékát, hogy mi értelme van ilyen logikátlan, ostoba kérdéssel vergődni.

Az eucharisztia csodás testet-öltéséről farigcsált össze egy bugyuta mesét a Patrologia Latina gyűjteményében található traktátagyűjteménye, az Opusculum (XXXIV. Pat Lat. t. CXLV.), melyben azt állítja, hogy 1050-ben szemtanúja volt egy nem mindennapos eseménynek. Egy asszony gonosz kísértésének engedve elhatározta, hogy hazaviszi a szertartáson felajánlott szent ostyát, hogy azt utána gonosz varázslásban használhassa fel. A pap észrevette mikor az asszony kendőjébe rejtette az ostyát és a mise után, a hit igaz védelmezői utánaszaladtak és követelték tőle, hogy mutassa meg mit rejtett el kendőjében. Mikor az asszony szétnyitotta kendőjét és megmutatta mi van benne mindenki legnagyobb meglepetésére az ostyának csak az egyik fele volt ostya, míg a másik fele emberi hús volt. És ezt Damiani a saját szemével látta – úgy görbüljön meg!

IX. Leó pápának, 1049-ben írt levelében nem mint egy kegyelemtől, megbocsájtástól sugárzó egyházfi fogalmaz, hanem inkább szigorú világi hivatalnokként dörgedelemez: „Az a pap vagy szerzetes, aki fiatal férfit, fiúgyermeket becstelenít meg vagy akit azon kapnak, hogy szemérmetlenül csókolgatja őket, azt nyilvánosan meg kell korbácsolni, papi tonzúrájától megfosztani. Megnyíratása után megszégyenítéskép arcába kell köpni, utána hat hónapig magáncellában, vasra verve kell tartani és mindössze háromszor egy héten estefelé egy darab árpakenyeret kaphat enni. Ezen idő lejárta után egy másik hat hónapot a kolostor elkerített részén kell élnie, napjait munkával, imádkozással, böjtöléssel kell kitölteni, állandóan a lelki irányítója ellenőrzése alatt.” (Ep. 31:38)

Hildebrand klikkjének köszönhetően egyre pimaszabbul követelőzött és nem restellt felszólító levelet küldeni 1065-ben a császárnak, hogy az fegyverrel pusztítsa el Parma püspökét Cadalust. Leveléből egy kishitű, gyalázkodó, bosszúszomjas zélóta szól; trágyának, sátán küldöttének, antikrisztus apostolának, Béliál fiának, világunk bűzének, kárhozás és rontás gyermekének nevezi azt az embert, akivel személyesen sosem találkozott. „Ő a sátán puzdrájából kirántott fertőző nyílvessző, az asszírok furkósbotja, Béliál fia, a 'kárhozat és rontás gyermeke'. Ő az, aki öntelt büszkeséggel teremtője ellen fordul, a szenvedélyek terjesztője, a szemérem élsüllyesztője, kereszténység szégyene püspöki méltóság meggyalázója, viperák ivadéka, korszakok mocska, világunk bűze ő, az egész univerzum megbecstelenítője.” Mocsoknak nevezi paptársát és észre sem veszi, hogy pont ő az, aki mocskolódik és még az uralkodót is egy útszéli trógernek tekinti avval, hogy egy ilyen hangú ocsmányságot mert írni neki. (Ep. 120)

Öreg korára még jobban betekeredett elméje, a Fonte Avellana monostor egyik cellájába zárkózott be, vasláncból készült övekkel sanyargatta testét, kenyéren és vízen tengődött, jó nagyokat böjtölt, hogy éhezéssel űzze el a gonosz szüntelen kísértését. Évekig éldegélt a csendes őrültek magányában, míg 1072-ben II. Sándor pápa felkérte a korábban kiközösített ravennai érsek, Giovanni Enrico és a szentszék között fennálló nézeteltérések elsimítására. Nem csupán Enrico, de az egész város a kiközösítés átka alatt állott, ami egyszerre volt patetikus és komikus. Péter a feladatot elfogadta, lelkesedésében nem várta meg hogy kitavaszodjon és a tél közepén ment Ravennába, azonban az érseket halva találta így legalább nem kellett fenyegetőzni sem a gyűrődéseket elsimítani. Ravennából Rómába indult, hogy személyesen tegyen jelentést, ám útközben megbetegedett és Faenza monostorában halt meg.

Gomorrhai Könyv

Damiani Péter könyve (Liber Gomorrhianus) valójában nem egy könyv, hanem egy levél (Episztola 31), vagy inkább egy traktátum, melyet 1049-ben abban a reményben adott át IX. Leó pápának, hogy annak tartalma eljut minden püspökhöz, apáthoz. Levelében túlszínezett vulgarizmussal ecseteli az egyház kötelékében tartozók bűnös, pajzán papok, szerzetesek viselkedését és szigorú szabályok által végrehajtott büntetést követel a vétkesekre.

Minden félreértés kerülése végett részletesen és érthetően négy általánosan meglévő szodómiát különböztet meg a klerikusok között: a kezdetben magányosan végrehajtott maszturbációt, utána a kölcsönösen, egymáson végrehajtott kielégítés-aktust, azután pedig a comb-közötti (interfemoral) érintkezést, majd végül az 'analis coitus' fertelmét. Rámutat, hogy a prelátusok a négy förtelmes fajtalankodásból, az első három kategóriában tartozó bujaságot nem veszik komolyan, téves elnézéssel könnyen megbocsájtják és csak azt közösítik ki az egyházból, akit anális szexuális aktuson kaptak rajta. Ennek az eredménye – Damiani szerint –, hogy akik kisebb mértékben vétkesek elfogadják a vezeklést, de szabadon tovább fertőzhetik társaikat. Komolyabb büntetés nélkül gondtalanul tovább terjedhet a szodómia és a bűnös paráznák egyre nyíltabban kéjeleghetnek elveszítve minden félelmet az istentől, ami talán még rosszabb mint bujaságuk. Az egész irományát átjárja az elkerülhetetlen összeomlás, pusztulás lehetősége mely azért fog bekövetkezni, mert társai nem a megfelelő szabályok szerint használják csilibinkójukat: „Ez a fertő a hitünket ássa alá, meggyengíti reménységünket, irgalmasságunk kötelékét tépi szét, elrabolja az igazságot, elűzi tőlünk a szerencsét, száműzi mértékletességünket és tompítja elménk élét.”

„Ráugrik-e vajon nemi közösülés céljából az egyik kos a másik kosra?” – teszi fel a költői kérdést majd folytatja: „Helyesebben kifejtve a csődör békésen ellegelészik a másik csődörrel, de mikor egy kancát lát a közelében rögtön ellepi a vágyódás.”

„Ha nem azonnal toroljuk meg erőskezű, határozott lépésekkel a fertelmes bűnöket, ha késlekedünk az isteni igazságszolgáltatással, akkor fennáll az égi büntetés lehetősége, a mennyei pallós tisztítótüzének haragja, mely sokakat pusztulásba taszíthat.” Élesen kikel azon vakmerően pimasz alakok ellen, akik züllött pajzánságuk tudatában csatlakozni mertek a katolikus egyház kötelékébe vagy azok a bűnösök, akik hivatalokat töltenek be az egyházban és felháborító viselkedésüket nem hajlandóak feladni. „A mindenható Isten elpusztította Szodomát és Gomorrát, megölte Onnant, mert spermáját a földre magzotta”, utána Pál versével erősíti meg igazát: „Mert azt jól tudjátok, hogy egy paráznának is, vagy tisztátlannak, vagy fösvénynek, ki bálványimádó, nincs öröksége a Krisztusnak és Istennek országában.” (Ef. 5:5) Az Ankürai Egyetemes Zsinat 16. kánonját ugyancsak érvei alátámasztására idézi, mely mélységesen elítélte a bestialitás és a homoszexualitás minden formáját.

Élesen támadja azokat a püspököket „akik a spirituális gyermekeikkel követik el ezeket az utálatos dolgokat, és ilyen esetben ki várhatja el a nyáj virágzását, ha pásztora ilyen mélyen van a sátán fertőjében?” analógiát állít fel a családon belüli vérfertőzés – mikor az apa a lányával közösül – és a homoszexuális püspök szégyenletes bűne közt, hozzátéve: az utóbbi még undorítóbb, mert az azonos neműek között megy végbe, amivel gorombán meggyalázzák a természet törvényét.

Gomorra Könyvét olvasva a modern lélektan ismeretével felvetődik a lehetőség, hogy Damján Péter maga is homoszexuális lehetett, ezért szeret ilyen nyílt aprólékossággal csámcsogni a homoszexuális társai bűnein, aktusaik mikéntjét elemezgetni. A szentnek tartott pap azonban titkos (klozet) homoszexuális lehetett, amit valahol szégyellhetett, és amit szüntelenül el akart fojtani; ezért kínozhatta, sanyargathatta magát, e miatt érezhette szükségét az állandó penitenciának, és ezért támadhatta olyan elkeseredetten a homoszexuális megnyilvánulásokat. Mintha mást szólítana meg erkölcsgyakorlatában, ám valójában önnönmagával, a saját problémás vágyaival vívódik: „Férfiatlan ember beszélj! Válaszolj te nőies (effeminált) ember! Mit keresel, kutatsz a másik férfinemben, melyet nem lehet meglelni a saját testedben? Milyen nemi különbségre akarsz lelni a másik férfi testében? Milyen érzéki nemi vonzódás után vágyol? Miért kellemes számodra a sima arc? Ne hagyd, hogy a férfias lendület megijesszen. Esdekelve kérlek hagyd, hogy elméd férfias erő lepje el …”

„A nyomorult test forrón ég a vágyaktól a rideg elme haragtól fűtve kételkedik és a nyomorult ember szívében káosz örvénylik, mint Tartarosz katlanában.” Vallja Damiani és ilyenkor érezte szükségét teste megbüntetésére – ilyenkor jöhetett a korbács. A homoszexuális érintkezés az egyik felet passzív nővé teszi – Damiani szerint –, ami összezavarja a természet törvénye által kialakult alkati meghatározást a parázna vétkes nemét illetően, felrúgja, hogy mi az egyik és mi a másik nemiség szexuális rendeltetése, ami halálos bűn. Mindjárt közli is a megoldást: „És ha valaki férfival hál, úgy mintha asszonnyal hálnak; utálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak; vérök rajtok.” (Móz. III-13.).

Ennyi szenvedély, méreg, harag, ennyi elfojtott szexuális vergődés láttán nem csoda, ha Damiani röpirata nem lett kapós olvasmány és azon sem lehet csodálkozni, hogy ezek után Damiani személye még kényelmetlenebbé, zavaróbbá vált a művelt, józanabb gondolkodású főpapok szemében.

Minden Damianit ismertető írás kihangsúlyozza, hogy az egyház 'doktorává' avatta, azaz Damiani egyfajta doktor. Az ilyesmi nem több, mint egy csúnya paródia, mert doktornak hívni egy ilyen alakot egyet jelent a közértelemben használt és értékként elfogadott doktor-fogalom lejáratásával, kicsúfolásával.