Karthágóban született 160 körül, ahol jogot tanult, majd később Rómába költözött és ott ügyvédként tevékenykedett. Rómában 195 körül megkeresztelkedett, de ott sem találta helyét és nemsokára rá visszatért szülővárosába. Ő a harmadik korai atya [Jusztinosz és Irenaeus után] kinek monumentális szerepe elvitathatatlan a keresztény vallási dogmák kialakításában. Szigorúan vett szélsőséges valláselképzelései kielégítésére egy idő után már nem tartotta eléggé megfelelőnek az akkori kereszténység merev ortodoxiáját, és később a katolikusoknak is hátat fordítva a montanizmus híve lett.[1] Állítólag több mint negyven volt műveinek száma, melyek közül 31 írás maradt ránk kései másolatok formájában. Művei legrégibb kézirata a IX. század elején összeállított Codex Agobardinus-ban található.

Írásai sajátossága, hogy könyörtelenül támadta a pogány és gnosztikus vallásosság minden  formáját, állandóan vitatkozott, kritizált, kötözködött. Türelmetlen kirohanásaiban, gúnyolta, sértegette a más vallási elképzeléseket követő embertársait, melynek negatív attitűdjét több, a későbbi korokban munkálkodó egyházatya tekintett követendő példának. Nem véletlen számít szellemi utódjának pl. Ágoston. De a támadások és bírálatok mellett még minden  alkalmat megragadott, hogy az ősi hitrendszerek áradatából minél jobban kiszakítsa, elkülönítse a még mindig csak bontakozófélben lévő ortodox kereszténységet. Több művét teljes egészében a kereszténység védelmének szentelte, ami nála egyet jelentett a pogány és gnosztikus vallások nyílt, megsemmisítőnek szánt támadásával. A gnózis fogalmát, annak misztikáját lelki fogékonyság hiányában nem értette, és ez idegesítette, hergelte a durva lelkű polémiást. Még finoman is fogalmaz, mikor ‘Scorpiacea’ című munkájában a skorpió mérgéhez hasonlítja a gnózist. A római hatóságokhoz óvatos simulékonysággal viszonyult, ezen a téren a nála korábban élő Jusztinosz módszerét követte, mely abból állt, hogy Tertullianus is filozófiaként tárta a rómaiak elé apológiai munkáiban az általa vallott kereszténységet. Félrevezető tehát az a későbbi apologéta hozzáállás, mely 'filozófusnak' állítja be Tertullianust, mert ő maga mondja: „Jeruzsálemnek semmi köze nincs Athénhoz. Milyen egyetértés összhang létezhet az Akadémia és az Egyház között?” (De praescriptione, vii.) A filozófia – szerinte – természetes tudásként hitetlenség, ezért nem létezhet keresztény filozófia. Valójában lenézte a filozófusokat, – igaz – nyakatekert mondanivalója alátámasztására felhasználta műveiket, de amikor éppen úgy volt kényelmes számára, akkor becsmérelte, kicsúfolta a filozófia kulturális fontosságát. A keresztény teremtéstan védelmezésében írott ‘Adversus Hermogenem’ című szerzeményében Tertullianus súlyosan leértékelte a filozófia teljesítményét, tagadja, hogy a bölcselet Krisztus előtt bármi érdemleges eredményre jutott volna. De nemcsak a filozófiát nézte le, hanem elvetette a pogány műveltség minden  vívmányát, mint pl. az epikus költészetet 'istentelennek', a lírikusokat mélyebb gondolatokat mellőző hazudozóknak mondta. A görög tragédiákat 'botrányos gonosztettek' megjelenítéseinek tartotta, míg a népszerű komédiáikat 'kéjelgéssel teli' förtelemnek vélte.

Amikor vitakészsége csődöt mondott, és ellentmondásokba keveredett, akkor rögtön előkapta a Sátánt, és annak ördöngös aljasságával próbált meg válaszokat adni olyan elvont dolgokra, amit ő maga sem értett. Sokszor talán keresztény lovagnak képzelte magát, aki a sátánnal csatázik és a sátánt az olyan embertársaiban vélte meglátni, akik nem voltak hajlandóak elfogadni az általa hirdetett zavarodott elméleteket. A sátánt (ördögöt) rendszeresen használja logikátlan eszmefuttatásai kifényezésére: „Mert igaz, hogy a hírhedt Isis vagy Mithra szertartásaiba mosakodással nyernek beavatást; magukat az Isteneket is mosakodással tisztelik… Az apollói és eleuziszi játékoknál megkeresztelkednek; s azt hiszik, hogy ezzel a cselekedetükkel megújhodnak, s hitszegéseikért járó büntetésük elmarad. Ez mind ismert tény, de mi ebben megint az ördög buzgalmát ismerjük fel, mert Isten dolgaival vetélkedve ő is keresztséget gyakorol alattvalóin.” (A keresztségről, VII.-5.) Más esetben, mikor tarthatatlan materialista nézetei miatt bírálták elgondolásait a test valós fizikai feltámadásával kapcsolatban, akkor hitét az értelem fölé emelve így érvelt a ‘Krisztus Testéről’ című munkájában: „S az Isten Fia meghalt: ezt mindenképpen hinni kell, mivel abszurd (ineptum). S eltemették, majd feltámadt: a tény egészen bizonyos, mivel lehetetlenség.” (Krisztus testéről, 5.) Evvel a merészen logikátlan kijelentéssel végeredményben megszabta a keresztény gondolkodás alapját, melyben a hihetetlent is el kell hinni, mert ha nem így cselekszünk, akkor összedől a keresztény vallás.

A független vallástörténész korai egyházatyákat jellemző megállapítása Tertullianus atyára is pontosan ráillik: „A korai keresztény atyák végletekig tudatlanok és babonások voltak, és a természetfeletti dolgok megértésében a rendkívüli hozzá nemértésről tanúskodtak.” (Werner Keller, 'The Bible as History')

Akármikor választ próbált adni más, a már korábban megtörtént üdvözítő hősök/istenek eljövetelére, mindig belegabalyodott a saját logikátlan értelmezéseibe és kusza magyarázatba bocsátkozva vergődött. Az egyik értekézésében így ír.: „Isten Fiának korábbi manifesztációi, miképp azt feljegyezték az Ótestamentumban nem volt más, mint az Ő előpróbái a rá következendő inkarnációjának. Ekképpen tanulta Ő, isteni mivoltjának ellenére az emberré történő átalakulást, mint a testé vált Ige. A korábbi megjelenései által így tanulta, tapasztalta meg a földi ember szintjét, hogy a bemutatott elő-minták segítségével képesek legyünk elhinni az Isten Fiának földi eljövetelét, mivel könnyebben érthetjük, láthatjuk: ilyesmi megtörtént már a múltban is.” ('Adversus Praxean', CVI. fej.) – Már miért kellene Istennek bármit is előre elpróbálnia, mint egy színházi játéknál? Ha az Isten mindenható, mindennek teremtője, tudója, akkor az őáltala teremtett ember meggyőzéséhez miért van szükség elő-manifesztációk kivetítésére? Ezek után már nevetségesnek hangzana azt megkérdezni: ha Isten Fiának megadatott a többszöri emberré formálódás elpróbálásának lehetősége, akkor ez a többszöri lehetőség miért nem adatott meg emberiségünknek a teremtés folyamatában?

Egy másik apológiáját nyílt levél formájában adta közre, és a keresztényeket üldöző észak-afrikai prefektusnak, Scapulának [Ad Scapulam] címezte. Egy közeli napfogyatkozásra utalva, Tertullianus Isten büntetésével fenyegeti meg Scapulát aminek előjele – szerinte – az Isten által figyelmeztetésnek szánt napfogyatkozás. Már egészen korai időktől tisztában voltak az ókor művelt tudósai a napfogyatkozás Isten akaratától függetlenül történő, rendszeresen ismétlődő természeti tünemény mibenlétével. Évszázadokra visszamenőleg létezett olyan magas szintű asztronómiai hagyomány, mely a napfogyatkozás pontos dátumát előre ki tudta számítani. Ennek tudatában Tertullianus fenyegetőzése két dolgot jelenthet. Vagy Tertullianus atya volt félművelt és nem értette, hogy mi okozza a napfogyatkozást, vagy az is lehet; a magas rangú római tisztviselőt nézte tanulatlan félbolondnak. Mint minden matematikát, algebrát nem ismerő félművelt egyházatya, Tertullianus is feleslegesnek tartotta az asztronómiát (nem az asztrológiát) mint írja: „Annak tudománya megengedett volt az evangéliumi Krisztus megszületéséig, - hiszen a három Napkeleti Bölcset a csodás csillag vezette Jézus születéshelyére – de Krisztus megszületése után már senkinek nem szabad a 'misztikus születés' jeleit kutatni a mennyei csillagok képeiben.” (De Idololatria, IX.-3)

Apológiai munkáiban – néha nagyon óvatosan – nem csak a római hatóságok képviselőit támadta, de éles kritikával illette a tradicionális római-görög társadalom egészét. Érzékenyen féltette a frissiben összetákolt ortodox keresztény történelmet a bálványimádó és misztikus világ befolyásától és féltékenyen őrködött az általa igaz hitnek vélt dogmák tisztasága felett is. Ha kellett, akkor hiteles forrásként tüntetett fel nyilvánvaló hamisításokat, mint a 'Pilátus Jelentése a Császárhoz', minek felhasználása szintén alátámasztja Tertullianus műveletlenségét. (XXI. 3) Mindamellett, hogy imádott idézgetni a zsidó vallás 'szent' könyveiből, a zsidó embereket határozottan nem szerette, óvott a befolyásuktól, mert szerinte a zsidók nem képesek még Mózest sem megérteni, és hitük érvénytelen, mert az Ószövetségi Törvényeknek Krisztus után már nincs értelmük. A társadalmi rend megbontása érdekében sunyi módon, ismételten másokat buzdított a mártírhalálra, követendő történéseket talált ki, hogy azok hatására mások dobják el életüket. A 'Koszorúról' c. elmélkedésében egy fiatal katona alakját teremti meg a semmiből, aki inkább vállalja a mártírhalált, semmint feltegye fejére a díszünnepségen a tölgyfaágból font koszorút. Ugyanabban az irományában így biztatja társait az értelmetlen halálra: „Hitünkből eredő meggyőződéseinket semmilyen körülmények között nem adhatjuk fel, még a fenyegető kényszer hatására sem. Még az áldozat bemutatás esetében sem szabad engedni, akkor sem ha az gyötrelmekkel, kínokkal jár. De még a legnagyobb gyötrelmek elviselése is jobb, mint a hittagadás vagy hitünk feladása.” (A Koszorúról, 11.)

Markion ellen ötkötetes védelmező munkát írt, amiben saját ortodox hitrendszere alapján bírálta, támadta Markion vallásnézeteit és Markion elveszett, - jobban mondva máglya tüzére vetett – gnosztikus testamentumát. Nézzünk meg egy logikusnak éppen nem mondható példát érveléséből. Tertullianus határozottan visszautasítja Markion gnosztikus bölcs evangéliumában leírt Jézusának földi megjelenését, amit a valóságban le nem játszódott kitalálásnak vélt. Mint azt Márkion írja evangéliumában: „Tiberius császár uralkodásának tizenötödik évében megadatott Jézus Krisztus mennyekből a földre történő emanációja, mikor is hirtelen felnőtt ember képében megjelent a Capernaumi zsinagógában a zsidó törvények és a próféták hamissága elleni tiltakozásul.” Tertullianus szerint ebben az esetben „nem lehet szó Krisztus Urunk valós, történelmi megjelenéséről,” és indoklásában érvként hozza föl, hogy: „Markion Jézusának nincs genealógiai, vagy zsidó eredete, nincs említve e-világi szülőanyja, földi apja, és szintén nincs meghatározva a földrajzi születési helye.” (Gerald Massey, 'Gnostic and Historic Christianity')

Tertullianus itt elfelejti megemlíteni, hogy a bírálatában felsorolt hiányosságok az ő Jézusát körülvevő korábbi vallásirodalmi iratokban sem voltak megtalálhatók, – na meg – hogy az általa hiányolt történelmi hiányosságokat pótló adatrészeket – még csak az ő alkotóidejét megelőzően (kb. 40-50 éve) iktatták be – kibővítve azokkal Jézus történetét. ’Jézus Testéről’ című munkájában orcátlanul megvádolja Markiont, hogy az Lukács evangéliumát kisajátítva, annak szövegéből kitörölte Jézus történetiségét alátámasztó részeket, holott nagyon jól tudta, hogy Markion evangéliuma időben megelőzte Irenaeus történelemhamisító munkásságát. De valójában evvel a valótlan állításával is azt óhajtotta kifejezésre juttatni, hogy előbb létezett a történelmi Jézus kultusza, és csak utána következett a gnosztikus-spirituális Jézus hitelképzelése. 

Egy másik hitvédelmi munkájában (Gyógyszer az eretnekségre) a gnosztikus keresztényektől szeretné eltiltani az összes Jézus Misztériumhoz tartozó iratok olvasását, mert szerinte ezeknek a 'heretikusoknak' még arra sincs joguk, hogy saját gnosztikus-keresztény írásaikat a kezükbe vegyék. (XV. fej.) Élesen szorgalmazza a kirekesztést, kizárást, (XVI. fej) „mert ezek az emberek meggyalázzák a Szentírást, és ezért minden  közösséget meg kell velük szakítani. (XVII. fej.) Ugyanennek a műnek XXX. fejezetében vak, primitív mivoltját azzal kimutatja, hogy lekurvázza Markion tanítványának és szellemi utódjának élettársát, Philummenát. A gnosztikusok hitét beteges láznak tarja, mely elpusztítja a testet. Az általa eretnekeknek nevezett gyülekezetek becsben tartott vallási könyveit olyan semmis, „halandó emberek és démonok doktrínáinak” tartja, „melyek viszkető fülek számára íródtak. Ezekben a művekben világbölcsesség helyett bolondság az Úr.” De a gnosztikus-misztikus irományok amúgy sem hitelesek, mert Tertullianus nézetei szerint csak az eredeti apostolok tanításai fogadhatók el, mert ezek az apostolok Krisztustól kapták a tanítást, Krisztus pedig az Istentől. Az apostolok pedig azokra az egyházakra bízták ezen tanítások hirdetését melyeket ők maguk alapítottak, és aminek pont ő, Tertullianus a legigazabb örököse. Ésszerűnek hitt érvei bizonyítására leszögezi, hogy a gnosztikusok tanításai nem Istentől, hanem a sátántól származnak és ezért közelébe sem jöhetnek az ő logikus okosságaihoz. Bírálni, kétségbe vonni az ő ortodox elképzeléseit éppen ezért lehetetlenség, mert a gnosztikusoknak nincs joguk az általa ‘szentnek’ tartott szerzeményekre hivatkozni.

De írhatott akármennyi védő-támadó iratot, kiemelve a légből kapott apostoli tradíció hatalmas jelentőségét, még sem ért vele semmit. Józan higgadtsággal gondolkodó kortársait éppúgy nem tudta meggyőzni, mint ahogy képtelen a mai modern olvasót komoly gondolkodásra késztetni. Akárcsak ‘szellemi elődje’ Irenaeus, az idevágó leglényegesebb adatok részletezését ő is elkerüli. Pedig a sok göcsörtös védelem, bizonygatás és támadás helyett ezek lennének a legfontosabb közlések; hogy melyik évben, hová telepedtek át Palesztinából az eredeti Jézus tanítványok; a Római Birodalom mely városaiban, kultúrközpontjaiban építették ki gyülekezeteiket? Tehát hol, melyik tanítvány alapított közösséget, iskolát? Hányban és hol haltak meg az apostolok? Kik voltak az apostolok tanítványai, és kik voltak akik közvetlenül átvették ezeket a gyülekezeteket? Miért nem hivatkoznak más korábbi egyházatyák ezeknek az apostolok által alapított gyülekezetek korai levelezésére, írott szektaszabályzataikra? Hogyhogy nem tudott semmi dokumentált anyagra hivatkozni a sokat olvasott Tertullianus az ő kora előtti 'apostoli' gyülekezetek hittérítésével, egyházszervezésével kapcsolatban, ha azok tényleg léteztek? A második évszázadban még könnyen fellelhető volt minden  írásos bizonyíték, és így léteznie kellett volna még más apostolok által írt evangéliumoknak is. A logika, – igaz nem a keresztény logika – azt diktálja, hogyha négy apostol [Márk, Máté, Lukács, János] tudott írni olvasni, akkor a másik nyolc is tudott. Miért hallgat Irenaeus és Tertullianus is a másik nyolc apostol tanításairól? Hát pontosan ezeket a rendkívül fontos információkat kerüli el nem csak Tertullianus, hanem az összes korai keresztény atya! Sehol egy sor, sehol egy konkrét kézzel fogható adat! Helyette mikor mégis rákényszerűlt, hogy valamit írjon, akkor az összes korai atya példáját követve az Apostolok Cselekedeteire hivatkozik, ami nem csak egy időben túl későn íródott szerzemény, de olyan vallásos mesekönyv is, ami zéró történelmi értékkel bír. Így végeredményben 'fantom' apostolokról lehet csak szó, 'fantom' tradíciókkal kiszínezve, minek tudatában Tertullianus tanácsa keresztény hallgatósága számára meglehetősen üresen cseng : “Nem érdemes vitázni a gnosztikusokkal, mert a szentírások helyes értelmezését egyedül az apostoli tradíció szavatolhatja.”

Más munkáiban foglalkozott a lélekkel, bűnbánattal, imádsággal, keresztséggel, feltámadással, stb. azonban írásai gondolatmenetét mindig az általa képviselt ortodox kereszténység magasabbrendűségének kidomborítása határozta meg az összes többi vallási irányzat rovására. Komolytalan elgondolásai logikátlan magyarázatoktól halmozottak, mint pl. mikor a lélek mikéntjéről spekulál. Mivel teljesen elvetette kora egyetemes reinkarnációra vonatkozó elképzeléseit, szerinte ezért az ő saját nézete sokkal nemesebb Püthagorasz tanítványai nézeténél, melyben a lélek az újbóli testet öltő folyamatában, az akár állatban is leszülethet. Természetesen nézete még Platón leírásánál is teljesebb, tökéletesebb, mert ő a lélek túlélésén kívül tanítja még a test feltámadását is. Szembehelyezkedik a lélek kezdet nélküli (nem alkotott) platóni eredetelmélettel – szerinte –, a lélek nem más mint isten lehelete minek így kezdetet tulajdonít; „Eddig tehát, ami az arra vonatkozó hitünket illeti, hogy a lélek született, vagy alkotott, a filozófus véleményét még a prófécia is legyőzi.” (Értekezés a lélekről, 4.) Tertulliánus nem akarja a lelket a szellemmel, mint szubsztanciával azonosítani, mert az egyet jelentene a pogány filozófusok felfogásával, melyben az ember lelkét azonosítják isten lelkével. Élesen tiltakozik az ellen tehát, hogy az ember lelke közvetlen tartalmazná isten lelkének lenyomatát, hiszen az azt jelentené, hogy azonosnak véli embert az istennel. Megoldásképp az ember lelkét, mint a test élő szervezetének lélegzetét ismerteti – lélegzetet –, amit isten lehelt az ember születésekor az újszülöttbe. Beteges kizárólagosságra való törekvése megmutatkozik a már említett ‘De Carne Christi’ [ Krisztus Testéről] című munkájában is, amiben Jézust csúnya öregemberként mutatja be, hát már csak azért is! Mert közismert, hogy az ókori kultúrák köztudatában és az alkotó művészetben pogány és gnosztikus üdvözítő istenek [Dionüszosz, Mithrasz, Adonisz, stb.] mind fiatal, szép, vonzó külsővel rendelkeztek. Ezért tartotta tehát szükségesnek Tertullianus, hogy az ő Krisztusa még véletlenül se hasonlítson arra a képre, mely az egyszerű hívők képzeletében már hosszú évszázadok óta kialakult.

Tertullianus úgyszintén szívesen foglalkozott erkölcsi kérdésekkel, ráadásul ezen a területen is hasonló könnyedséggel mozgott, mint a gnosztikusok bírálásában. Kategorikusan tiltotta a keresztényeknek a színházak, cirkuszok látogatását, – és nem csak az általánosan gyakorolt bálványimádást támadta, de mindazt, ami a kultusszal valamiképpen összefüggött, a művészetet, kézművességet egyaránt. Véleménye szerint a keresztény ember nem dolgozhatott olyan helyen, ahol bálványimádással kapcsolatos termékeket állítanak elő, vagy ahol olyan dolgokat, tárgyakat forgalmaznak, tárolnak melyeket a pogány kultuszokban fel lehet használni. Ugyancsak támadta a népszerűvé vált ‘ Jó Pásztor ‘ ábrázolásokat, mert ez a ‘Jó Pásztor’ szerinte a bűnök pártfogója, hiszen nem véletlenül díszítették képével a lakomai serlegeket.

Lehetséges, hogy Tertullianus atya szexuális problémákkal küszködött, mert igencsak ellenséges hangnemet ütött meg a nőkkel szemben. A nők számára kötelezővé akarta tenni a fátyol viselését, ám nem csak a kultikus közösségeken belül, de a mindennapi nyilvános viseletben és az általános közéletben is. Dühösen támadta a gnosztikus gyülekezetekben vallásukat gyakorló nőket: „Mennyire erkölcstelenül szemérmetlenek ezek a némberek! Vakmerően tanítani merészelnek, vitába mernek szállni, ördögűzést gyakorolnak, gyógyítani merészelnek, sőt még a kereszteléstől sem riadnak vissza.” (XLI. fej.) Élesen kikelt azok ellen a keresztények ellen, akik valamely házastárs halála után ismét hazásságra léptek. Feleségének címzett írásában, (Ad Uxorem) felszólítja nejét, hogy halála után ne menjen férjhez. Ennek lényegében az lehetett a célja, hogy asszonya soha ne érezze át azt a nemi örömöt, amit ő impotenciája miatt megadni képtelen volt. Valószínű pont ezen szexuális probléma miatt hangoztatta oly erősen a férfiakra vonatkozó szüzesség fontosságát. Szűziességről című írása III. fejezetében azt részletezi, hogy mi a jó és a helyes a házastársak nemi élete terén. Szerinte az a helyes ha a férfi nem érintkezik a nővel, aminek az ellentéte a helytelen, azaz a bűnös viselkedés, mert csak a bűn áll szemben a jó és helyes viselkedéssel.

Az a néhány művelt pogány és gnosztikus gondolkodó, aki ismerte írásai egy részét Tertullianust megrögzött materialistának tartotta, és nem véletlenül. Egyesek a sztoikus filozófiát tekintik Tertullianus materializmusa forrásának, mivel a sztoikusoknál ugyanolyan egyetemes kategória a 'testi mivolt', mint a létező. Mindent ami létező testnek neveznek. A testi mivolt a létező konkrét, egyedi valóságát jelentette ebben a rendszerben, azért állítja Tertullianus meg Istenről is, hogy “ test, még ha szellem is.“ A test ebben az értelemben nem empirikus [2] adottságot jelöl, hanem egyenértékű, a szubsztancia [legbelsőbb lényeg] fogalmával. Az az állítás, miszerint Isten test, meg halhatatlan szellem is, annyit jelent szerinte; Isten nem absztrakció csupán, hanem valóságos, személyes létező entitás. Ennek ellenére a Szentháromságról azt vallja, hogy az Atya, Fiú, Szentlélek egy valami, de nem egy valaki, azaz: egy istenség hármassága! Szellemi mentorához Jusztinoszhoz hasonlóan a lélek eredetéről azt tartotta, hogy a gyermekek lelküket is szüleiktől kapjak, és a halál után a lelkek, a végső napig az alvilágban maradnak, a vértanúk lelkei kivételével. Az egyszerű emberek lelkei ott is maradnak az alvilágban, és ott szenvednek örökkön-örökké, hogy elégtételt adjanak az elkövetett bűnökért. Neki tulajdonítható az a fantasztikus állítás, miszerint Jézus anyja Mária szűz volt a szülésben és a szülés után is. Többen feltételezik, hogy Tertullianus a ‘Jakab-ősevangéliumból', ill. a ‘Salamoni ódákból’ merítette ezt az ötletet.

[1] Montanizmus: Állandóan a világvégét váró, ill. a világ végére készülődő korai keresztény felfogás. Tanítása szerint az idő nem arra való, hogy az emberek a házasodásra gondoljanak, vagy boldogan élvezzék az élet örömeit, inkább a bűnbánattal, böjtöléssel és az önmegtartóztatással kellene törődniük. Szigorú egyházfegyelem, az önmegtartóztató élet, az új kinyilatkozások iránt való fogékonyság, aszketizmus, és a világvégére való beállítottság voltak a sarkalatos tanításai.

[2] Empiricizmus: Az érzéki tapasztalatot ismereteink kizárólagos forrásának tekintő, csak a tapasztalati tényeket elfogadó.