Életéről igen keveset tudunk, Euszébiosz említi, hogy valamikor 170-180 körül püspök volt Antiókiában. Zsidó származása ellenére a hébert nem tudta olvasni, mert az ószövetségi idézeteihez mindenhol a Septuagintát használta. A hivatalos egyháztörténelem Theophiloszt korai keresztény apologétaként tartja számon, aki munkásságáért, a hit mellett tett tanúbizonyságáért szentté lett avatva. Theophilosztól egyetlen – egymással lazán összefüggő írásokból álló – apologetikai mű maradt fenn, amit ismerősének a művelt, pogány Autolükhoszhoz írt.
Művében beszél Istenről, teremtésről, feltámadásról, gondviselésről, de a keresztény szekták létezéséről, liturgikus életéről, más püspökségekkel való együttműködésről, saját egyházának a vallásirodalmi alkotásairól semmit sem közöl. A huszonkilencezer szóból álló írását végigolvasva a legszembeötlőbb az, hogy Jézus nevét vagy a Krisztus kifejezést egyszer sem írja le, művéből az derül ki, hogy nem ismeri ezeket a neveket, sem a mögöttük lévő jelentőséget, eszményi tartalmat, mert ha ismerné akkor valahol csak megemlítené. De nem ismeri a kereszténység lényegét képező jézusi üdvtörténetet sem, az apostolokról semmit sem hallott, sőt még Pál leveleit sem ismeri. Hiába állítólagos szemtanúja a korai kereszténység bontakozásának, mégsem képes semmi érdemleges adattal szolgáltatni annak történelméről, társai térítési munkájáról, saját pásztorságában tartozó hívők lelkei ápolásáról.
De nem csak Jézust nem ismerte, magával a 'keresztény' szó fogalmával sem volt tisztában. Első könyve 12. fejezetének címe 'A Keresztény Név Jelentése', melyben többek közt megkérdi, ill. így spekulál: „Hogyan lehet egy hajó előnyösen hasznosítható, ha az nincs megkenve szent olajjal, és hogyan lehet egy palota vagy egy ház, úgy gyönyörű és lakhatásra használható, ha az nincs szent olajjal felavatva?” (…) „Milyen emberi értékekkel rendelkezik az, aki mikor elkezdi életét vagy belép egy gimnáziumba és nincs szent olajjal megkenve?” Majd úgy magyarázza: „Azért neveznek minket keresztényeknek, mert fel vagyunk kenve Isten szent olajával.” Tehát a keresztény ember meghatározása alatt nem olyan egyéneket ért, akik az apostoli hagyományokat követve Jézus üdvrendjének csodás eseményét hiszik, hirdetik, hanem olyanokat, akik az Isten szent olajával lettek felkenve. A következő fejezetben, ' Bizonyított Példák a Feltámadásra' bőven lenne alkalma Jézus nevét, esetét említeni, ám helyette csupán Herkules és Aesculapiosz feltámadását hozza fel bizonyságnak és még csak halványan sem céloz az evangéliumi Jézus csodás feltámadására.
Legfontosabb dolog nála az Isten megismerése, amit csak a teremtés helyes szemlélete által valósulhat meg, a világunkat megteremtő Isten gondviselésén keresztül. A világot Isten teremtette és az istent – a hozzá megtérteknek – az ő teremtésén keresztül lehet csak megismerni. Csiszolatlan teológiáját természetesen befolyásolta a pogány gondolkodás, pontosabban a 'halhatatlanság' elképzelése, mikor kijelenti: „Ahhoz, hogy az ember Istent megtudja ismerni, halhatatlanná kell válnia, azaz hasonlóvá kell válnia Istenhez.” Isten és az 'igéje' (logosz) egymáshoz való viszonyát mélyrehatóan boncolgatja, azonban az atyából kiáramlott Ige jeruzsálemi szereplése helyett inkább úgy foglalja össze a történteket, hogy az Atya és a belőle kiáramló Ige lényege semmit nem változott azáltal, hogy a bentlakó Igéből kimondott Ige lett.
Mivel Jézus nevét nem ismeri, ezért nála mindenhol az 'Atya Igéje' kifejezésformája érvényesül, mint: „a Logosz az Isten szívében lakozott ...” (…) „az Isten saját belső erejéből nemzette az Igét”, így a Logosz a szimbolikus 'fiú', anélkül, hogy – a logosznak –, a már beteljesedett megtestesítéséről tudomása lenne.
Vitapartnere, Autolükhosz a többi pogány bölcselőhöz hasonlóan az ószövetségi történeteket nem tekintette megtörtént világtörténelemnek, de főleg a teremtésmítoszt szemlélte allegorikusan, evvel szemben Theophilosz a zsidók szentírását, minden pogány mítosz felé helyezve színtiszta valóságnak tekintette.
Pál apostol nevét sem ismeri, az olyan példázatok részei, melyek hasonlítanak a páli tanításokra az 'isteni szó' kifejezést használja, mintha az lenne forrása megnevezése. Kétségesek és vita tárgyát képezik azok a mondatrészek, melyek szóösszetételei, kifejezésformái megegyeznek Pál levelei szövegrészeivel, ám ezek az egybevágások nem lehetnek egyértelmű bizonyítékok, mert Theophilosz egy teljes versszakaszt, egy teljes mondatot nem idéz sehol Páltól. Mindig csak néhány egymást követő szó ugyanaz, mondattöredékek, melyek más általánosan használt pogány bölcseletekből is származhattak. Hasonló helyzetet találni az evangélisták négy Testamentumánál, melyek ismeretét Theophilosznál csak az erőszakos belemagyarázással lehet felmutatni. Minden forrásmegjelölés, az evangélisták nevei megnevezése nélkül, talán négy-öt helyen használ hasonló mondatrészeket – megint nem teljes verset –, melyek egyeznek Máté szövegével, ill. egy esetben János egyik versszakának részét idézi, de János személye vagy műve megnevezése nélkül. A II. 22. fejezetében írja: „Ezen alapul az, amire a Szentírás tanít és az összes Lélekkel telt férfiú, akik közül az egyik, nevezetesen János, következőképp beszél: „Kezdetben volt az Ige, s az Ige Istennél volt” (Ján. 1:1).” Az idézet, közel sem biztos, hogy Jánostól ered, mert az evangéliumokban számos olyan bölcselet, mondás található, melyek már korábban elterjedt, általánosan használt pogány bölcsességek voltak, és így nagyon valószínű, hogy Theophilosz és János is ugyanazon forrásból merített. A „lélekkel telt férfiú, akik közül az egyik, nevezetesen János, következőképp beszél” mondatrész későbbi interpoláció, amit utánakövetkező atyák pont azért iktattak be, mert az egyezett a Jánosnak tulajdonított mondattal. Ha tényleg ismerte volna János vagy bármelyik más bibliai evangéliumot, akkor egészen másképp írta volna meg művét. Az említtet Jánosnak tulajdonított idézet (1:1), biblián kívüli és evangéliumok keletkezését megelőző széleskörű elterjedtségét láthatjuk, mikor Ágoston azt írja a Vallomásai, VII. 9 fejezetében: "… a platonikusok néhány görögből latinra fordított könyvét juttattad kezembe. Ezekben olvastam, sok mindenféle bizonysággal megtámogatva, nem így szó szerint, de értelem szerint a következőket: 1. Kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél vala és Isten vala az Ige." Tehát, a bölcselet már megvolt a platonikusoknál is, azaz eredetileg nem Jánostól származik.
Második könyvében szintén Isten jelentését boncolgatja, érvelése alátámasztására sorra hivatkozik a nagy ókori bölcselőkre és a pogány mitológiák hőseire, történéseire. Homérosz, Platón, Jupiter, Neptunusz, Plútó, Dionüszosz, Poszeidón és a más híres nevekbe botlunk írásában, de sehol Jézus újszövetségi történetéhez köthető név, mint Mária, Jakab, József. Fejezeteken keresztül ismét az Ószövetség teremtésmítoszát ecseteli, folytatva a Tóra történeteivel egészen Salamonig és Dávidig. Második kötetét Szibilla-jóslatokkal zárja, anélkül, hogy egyetlen próféciát hozzákötne egy keresztény megváltó hősi alakjához. Harmadik könyvében esetlenül keveri a valós történelmet a kitalált zsidó történelemmel (pl. Salamon) és mitológiai alakok nevében szerkesztett munkák alapján összehasonlítások spekulációiba bocsátkozik a sosem élt bibliai figurák és a görög történelem valós bölcsei között. Képtelen felfogni az allegorikus mítoszírás és a történelmi események leírása közötti különbséget, miképpen képtelen meglátni azt is, hogy az ószövetségi zsidó írások szerkesztői szinten minden ötletet, eseményt, bölcseletet a pogány (Mezopotámiám, Egyiptom, Görög) kultúrkörből merítettek és nem fordítva történt mindez, ahogyan ő szeretné vitapartnerével, Autolükhosszal elfogadtatni. Kronológiai elmefuttatásai a mítoszok szó szerinti értelmezése miatt nevetségesnek tűnik a mai olvasó számára, de legmeglepőbb, hogy a világtörténelem időrendi bemutatásában sehova nem helyezi be a keresztény hit alapját képező Jézus megjelenését, halálát, kivégzését.
De hát akkor mi alapján mondható kereszténynek Theophilosz? Jézus történetének ismerete nélkül hogyan avathatták szentté? A választ talán abban találhatjuk, hogy őszintén hitte és hirdette a kereszténység sarokkövének számító testi (fizikai) feltámadást, minek értelmetlenségéről több helyen tesz bizonyságot: „Amikor a halált levetkezed és a romolhatatlanságot öltöd magadra, akkor fogod kiérdemelten az Istenedet meglátni. Tested az Isten feltámasztja, és így örök életűvé lészen lelkeddel egyetemben, mert örök életűvé leszel, ha most hiszel az Istenben és belátod, hogy igaztalanul szóltál ellene.” (…) „De te nem hiszed, hogy a halottak feltámadtak. Amikor a feltámadás eljő, akkor hinni fogsz, ha akarod, ha nem; és hitetlenséged csak úgy térhet a hit ösvényére, ha most már elkezdesz hinni az igazságban.” (I.-7) A testi feltámadás propagálásához még hozzászámították az ószövetségi legendatörténetek valós történelemként értendő értelmezését, hiszen ha a kereszténység nem valósan hanem allegorikusan szemlélné az Ószövetség bugyuta meséit, akkor a saját újszövetségi tanításuk is érvényét vesztené. Ezért a két dologért Theophilosz már méltán nyerte el a keresztény szenteknek kijáró glóriát.
Tehát a korai keresztények szentséges atyája, Antiókia hatodik püspöke nem ismerte Jézus nevét, történetét, tanítását. Sosem hallott az apostolokról, és a keresztény szellemiséget meghatározó apostoli tanításokról.
Teophilosz művét végigolvasva jogosan vetődik fel a kétség antiókiai püspökségét, keresztényi életét illetően, mert sajnos a feltételezéseken kívül semmi határozott adattal nem rendelkezünk a város zsidó kerületének (Kerateion) vallásmozgalmairól. Theophilosz írása talán a legmegbízhatóbb tanúság arra a tényre, hogy a II. sz. végén a bibliai evangéliumok, Cselekedetek, levelek kéziratai csupán szűk kőrben voltak ismeretesek, másolataik talán ha féltucat városban lehettek fellelhetők – és ott is hiányosan, miképp az alexandriai Kelemennél is meglátszik –, minek tudatában a keresztény vallás 'elsöprő térhódítása' később kitalált mesének könyvelhető el.
Rövid tanulmányomhoz talán hasznos kiegészítés lehet az, ha néhány mondatban megemlékszem Antiókia történelmének egyes részleteiről.
A mai 28.000 lakosú Antakya egy lerobbant porfészeknek tűnhet csupán az egykori pazar, félmilliós Antiókiához képest. A kiemelkedő kultúrközpont nem véletlen kapta a 'kelet királynője' elnevezést. A szofisták fellegvárának számító várost, Ciceró a birodalom egyik legjelentősebb szellemi központjának nevezte. Gyönyörű templomokkal, palotákkal, fórumokkal büszkélkedő ízig-vérig pogány várost alapítása óta nagyszámú zsidó lakta, és a pogány hatásoknak köszönhetően elképzelhető, hogy a tradicionális zsidó tanítás ellenében fellépő misztikus hitrendszereket valló csoportok felbukkantak soraikban, de az első két évszázadban szervezett keresztényi élet, vagy kiemelkedő gnosztikus iskolák nyomait látni nem felel meg a józan történelmi realitásnak. Mint ahogy általában a kereszténység oly sokféle kijelentése, állítása hamis és félrevezető, úgy az Antiókiára vonatkozó kijelentések is hamisak, és Antiókiát 'kereszténység bölcsőjének' hívni, nem más, mint légből kapott állítás. A rendkívül szegény forráshiány bizony zavaró, mert a város kora-keresztény történelmére vonatkozó bibliai adatokat (Csel. 6:5, 11:19, 11:27 stb.) fikciónak kell tekinteni – figyelembe véve –, hogy a II. sz. végén összetákolt Apostolok Cselekedete c. műnek a történelmi értéke nulla. Ezen fércmunka szerkesztése előtt vagy legalábbis majdnem egy időből származhat Theophilosz 180 körül írt munkája, ami tartalmában, az antiókiai, korai apostoli kereszténység meglevőségét illetően, teljesen ellentmond a Cselekedetek közléseivel. Egészen a III. sz. elejéig, Serapion atya (190-211) színrelépéséig nincs semmi bizonyíték a mai értelemben vett kereszténység antiókiai létezésére. Igazából az ortodox keresztény hitvallás csak a IV. század első felében hódította meg a várost, és nem sokkal a keresztények teljes térnyerése után a város hanyatlásnak indul.
Az V. században, Antiókia ékességét, a Jupiter Capitolinus masszív templomát, valamint a Daphne körzetében felépített monumentális püthói (Püthián) Apolló templomát a keresztények először bezáratták, majd köveit építőanyagnak széthordták. (Ezt megelőzően, Apolló templomát már 363-ban a fanatikus keresztények felgyújtották.) A későbbi földrengések és a tudatos műemlékrombolás minden pogány emléket megszüntetett, és így a régészet néhány mozaikon kívül semmi mást nem képes felmutatni. Faragott kövekből, mesterien megépített több kilométer hosszúságú aquaductusból mára mindössze néhány méter maradt mutatóba, a többit széthordták építőanyagnak.
